MONOKRÓM VILÁGSZEMLÉLET

A HETVENES ÉVEK VÉGÉNEK SZIGETORSZÁGI PUNK ROBBANÁSÁT KÖVETŐ HAMUFELHŐBEN EGY ÚJ IRÁNYZAT KONTÚRJAI KEZDTEK KIRAJZOLÓDNI. ANGLIA SZÜRKE UTCAKÖVÉT SZENNY BORÍTJA, PATKÁNYOK LEPIK EL, AZ ELŐRETÖRŐ NEMZETI FRONT NEO-NÁCI BAKANCSAI KOPTATJÁK, TÜNTETŐK VÉRE SZÍNEZI. ERŐSZAKHULLÁM, MUNKABESZÜNTETÉS, NŐVÉR-SZTRÁJK, SZELLEMVÁROSOK NÖVELIK AZ EGYRE SÚLYOSBODÓ SZOCIO-STRESSZ MÁZSÁS TERHÉT. FEKETE-FEHÉR FILM AZ ÉLET, MELYNEK FŐSZEREPLŐI CSAK A HOLT LELKEK TÁRSASÁGÁNAK TAGJAI LEHETNEK, RÁJUK FÓKUSZÁL A KAMERA, HOGY GENERÁCIÓJUK FRUSZTRÁCIÓJÁT PREMIER PLÁNBAN KÖZVETÍTSÉK. PROGRESSZÍVEBB, INTROVERTÁLTABB, ÉRZELMESEBB, TÖRÉKENYEBB SZEREPLŐK, AKIK MEGŐRIZTÉK A PUNK ATTITŰDJÉT, MIND DÜHÖDTEBBEN KAPASZKODTAK AZ EGYRE HALVÁNYULNI LÁTSZÓ FÜGGETLENSÉG ÉS SZABADSÁG UTÁNI VÁGYAK SZÁLAIBA. E KILÁTÁSTALANSÁG SZÜLTE NYOMORULT HELYZETBE HANYAG ELEGANCIÁVAL HOZTÁK VISSZA A COOLSÁG FOGALMÁT, DE NEM A SZERENCSÉTLEN HIPSzTERES, SEM NEM AZ ULTRAMODERN DIVATOS, HANEM A KLASSZIKUS ÉRTELEMBEN VETT CASABLANCÁS, HUMPHREY BOGART-OS HŰVÖSSÉGET.

És erre volt szükség akkor, amikor a heroinos Sid Vicious-szel együtt hantolták el a frissen punknak keresztelt műfajt ’78-ban. Elfogult szakértők szerint a punk csak ’77-ben létezett ­ ’76-ban megszületett, ’77-ben világvakító és szemfelnyitó fénnyel üstökösként ragyogta be a kultúra és ellenkultúra egét és égette fel a köztük húzódó falat (mert hát ki tapasztalt korábban olyat, hogy az ellenkultúrából divat lesz), majd ’78-ban fel is dobta ütött-kopott acélbetétes bakancsát.

Közvetlenül a punk rock kultúrájából nőtt ki és annak gyökereibe ezer szállal kapaszkodik a post-punk, mely elnevezés állítólag a Sounds magazin újságírójának írógépéből pattant ki’77-ben a Siouxsie and the Banshees zenekar jellemzéseként. Azokat a zenekarokat illették ezen skatulyával, akik a punk felől érkeztek, de muzikalitás, design tekintetében már túllépett azon. Külső ismertetőjelek az öltöny, zakó, kalapok, helyenként nyakkendő, ízlésesen egymásra dobált holmik, laza elegancia. Zeneiségben pedig magában hordozza a komplett punk-érát tokkal-vonóval, felfedezhetünk némi rockot, a hetvenes évek Angliájának korszellemét ismerve nem meglepő, hogy jó adag reggae-t és dub-ot, ill. kezdetben helyenként, majd a new wave-ben egyre erőteljesebben jelentkezik az elektronika, az azt követő szintipop-ban pedig centrális eszközként lesz jelen. A poszt-punk még fél lábbal tobzódik a punkban, szellemiségében ezer szállal kötődik hozzá, abban gyökerezik, zeneileg azonban már továbblép, sötét tónusú, szikár gitárokkal, feszes riffekkel operál. Az új hullám (new wave) kontrasztba állítva a poszt-punkkal már pár árnyalatnyival eltér a fekete színtől, kevésbé experimentális, élre vasalt, jól fésül és a produkció egyre szervesebb részét képezi a szintetizátor. A két műfaj határa nem különül el egymástól élesen, sőt gyakran elmosódik, a skatulyák elcsúsznak és egymásba olvadnak. A new wave kifejezést a történetírók szerint a Sire Records találta ki, hogy így vezesse fel új bandáit, az előző korszak hanyatlását követően. E kifejezést a ’60-as évek francia filmes új hullám mozgalmából vették kölcsön.

A punk rockhoz hasonlóan a poszt-punkkal is beelőzte Amerika a Szigetországot, viszont itt is Anglia válik a műfaj centrumává. A new york-i CBGB klubban minden este felvonultattak egy azóta már klasszikussá, vagy kulttá vált zenekart, így volt ez a Television esetében is. Megjelenésükkel, szövegvilágukkal, zenéjükkel kilógtak nemcsak a punk vagonból, hanem konkrétan az összes zenei skatulya közül. ’77-ben jelent meg első Marquee Moon c. lemezük, mely olyan gitárzenét tartalmazott, melyet korábban még senki nem hallott. Nem erőltették az aktuális punk-torzítást és dühöngést, ill. az addig szokványos R&B-s, bluesos pengetéstől is távol tartották magukat. Helyette egy atmoszférikusabb, egymásba nyúló, csavarodó két gitárra épülő éteri zenét alkottak. Tom Verlaine (aki járt a kor nagy alakjának számító énekes-költőnőjével, Patti Smiths-szel) és Richard Lloyd szólógitárjainak friss és üde hangzása újradefiniálta a rockgitározást. Hogy mégsem Amerika lett a post-punk univerzum központja, annak ismét az volt az oka, hogy Nagy-Britanniában nem csak egy képviselője bújt meg a műfajnak, hanem a felszín alatt már egy komplett színtér jött össze, mely egy szempillantás alatt méhkasként robbant és rohanta le a világot.

A hetvenes évek közepének-végének Angliájában eluralkodó zeitgeist-et hűen tükrözi eme műfaj, melynek ifjú pionírjai a Sex Pistols, The Clash, The Damned, The Stranglers, Buzzcocks koncertjein és lemezein szocializálódtak, ill. nem lelték gyökereiket a leaszfaltozott nagyvárosi szürkeségben és identitásukat sem a forgatagban, kilátástalanságban. Egyetlen kikapcsolódási alternatívát a koncertlátogatás jelentett, ill. saját zenekar alapítása az önkifejezésre. A punk agresszivitását itt felváltja a hűvös, rideg távolságtartás, a megváltoztathatatlanság érzetéből fakadó ború, kevésbé ösztönös, de ugyanannyira puritán, ugyanúgy primer érzésekből táplálkozik és célja azok közvetítése. Személyiségükben érzelmesebbek, törékenyebbek, ugyanakkor be kellett tartaniuk a szabályt, hogy az életnek nem állhatnak háttal – ha zajos a világ, akkor szembe kell menniük vele, és hangosabbnak kell lenniük.

A műfajt alkotó és meghatározó zenei komponensek a tomboló brit punk rock színtéren túl David Bowie és Iggy Pop ’77-es lemezein, ill. a német Kraftwerk jövőbe mutató dekadens, futurista tudományos elektronikájában keresendő.

  

Iggy Pop és David Bowie csajok gyűrűjében

A változás kulcséve több szempontból is 1977. Ekkor robbant a szigetországi punk, ill. a popkultúra két korábbi hőse David Bowie és Iggy Pop találkoztak Nyugat-Berlinben. Mindketten megtisztulni, újjászületni menekültek oda. Iggy Pop ’73 környékén legendás The Stooges nevű bandájával katasztrofális koncertekkel sújtotta az odalátogatókat, a heroinista Iggy (polgári nevén James Osterberg ) ön- és közveszélyessé vált. Koncertjeiket néhány szám után meg kellett szakítani, mert Iggy nem tudta rendesen lenyomni a dalokat, olyan részeg volt, lehányta a közönséget, üvegszilánkokkal hasította fel a mellkasát, ha netán úgy gondolta, hogy megérdemli lelkiismeretfurdalásért. A borzalmas és botrányos koncertkörút után a The Stooges feloszlott, Iggy pedig bejelentkezett egy los angeles-i pszichiátriára. David Robert Jones számára hasonlóan zűrös volt ez az év, szexuális frusztárciójával és identitásával küzd – kitalálja leglehetetlenebb alteregóját, a nemtelen, androgün földönkívüli Ziggy Stardust-ot (’72-es lemez a The Rise and Fall of Ziggy Stardust). Bowie exhibicionista interpretációi során különféle meghökkentő jelmezekben, maszkokban jelent meg, mindenki számára nyilvánvalóvá téve mentális zavarodottságát. Ekkorra már volt ő űrhajós (’69, Space Oddity), női ruhás férfi (’70, The Man Who Sold The World), szimplán marslakó (’72, The Rise and Fall of Ziggy Stardust) megvilágosodott űrlény (’73, Aladdin Sane) és Poncius Pilátus a Krisztus utolsó megkísértése című moziban. Hál’ istennek észbe kapott és ’73-ban levetkőzte aszexuális ufó manifesztációját, addigi zenészeit pedig ez év júliusában szélnek eresztette.

’77-ben a tíz sorlemezen és egy váláson átesett Bowie és a bandája széthullását ki nem heverő, maga is rommá hullt, csavargó, narkós Iggy együtt lakott Nyugat-Berlinben, mindketten személyes válságaikból menekültek a komor város kijózanító ridegségébe, fenyegető atmoszférájába. Minden idők legeredményesebb és leglegendásabb közös art-terápiája zajlott itt le, miközben Bowie hol náci karszalaggal a kezén jelent meg, hol pedig olyanokat mondott a Szikár Fehér Herceg, hogy „Hitler volt az első rocksztár”, biztosítva ezzel a helyi bulvársajtó megélhetését. Emellett arra is volt gondja, hogy felügyeljen barátjára, aki kis adagokban kapta tőle a költőpénzt, nehogy visszaessen. Mindketten viszonylag drogmentesen éltek, nem estek vissza szenvedélyeikbe és együttműködésük gyümölcse lett két-két nagyszerű album.

  

Bowie ebben az évben adta ki a „Berlin-trilógia” néven elhíresült sorozat első két darabját a Low és Heroes albumok képében. Mindkét lemez ugyanazon a hullámhosszon rezonál, ugyanazt a törékeny lelkiállapotot tükrözi, drámaisággal és sötétséggel. Míg a Low inkább a belső nyugtalanság kivetülése, addig a Heroes kimondottan Berlinről szól, annak minden mocskáról és szépségéről. Utóbbit a Fal tőszomszédságában rögzítették, a Hansa Studios-ban, a Gestapo egykori báltermében. Mindkét albumon avantgárd popdalokat hallunk, helyenként kraftwerkes zenei megoldásokkal és szigorúan komor, zavarba ejtő instrumentális ambient-darabokkal megspékelve.

Berlin Wall

Iggy Pop David Bowie által producerelt The Idiot című, első ’77-es lemeze a Heroes-hoz hasonlóan központi témaként Berlin-t lövi be. Ekkor már a punk keresztapjaként emlegetik és The Stooges-zal folytatott zabolátlan, őserejű munkásságának köszönhetően már hivatkozási pont a punk színtér legnagyobb zászlóshajói számára is. Ő ezen túllépve a zajos gitár és zakatoló dob helyett inkább az intellektuálisabb, kimértebb, visszafogottabb irányba mozdul el, egy lépcsőfokkal feljebb lépett, előrevetítve már a post-punk stílusjegyeit. Az ezt követő Lust for Life már dögösebb, tökösebb oldalát mutatja Iggy-nek, a lemezek készítésének terápiás jellege megszabadította mentális és szakmai gondjaitól, visszatalált az életbe, visszanyerte magabiztosságát. Ezt ékesen bizonyítják a kifinomultabb, ugyanakkor erőteljesebb és energikusabb dalok, mint a címadó Lust for Life lüktető, vagdalkozó dob-basszusa, mely még a halottakat is visszarázza az életbe, a The Passenger metrózós, utazós hangulata, az éjszakai autózáshoz kiváló, nyugis, laza Tonight ill. a többi magas színvonalú kompozíció is (Sixteen, Some Wierd Sin, Success).

Fentebb elhangzott már párszor a düsseldorfi négyes (Hütter-Schneider-Bartos-Flür) által alkotott Kraftwerk neve. Zeneileg teljesen kilógnak az eddig említett műfajok közül, hiszen szigorúan elektronikus zenét játszottak, repetitív ritmusokkal, gépi effektekkel, dekadenciával, érzelemmentes, kifejezéstelen arcú imidzzsel. ’77-ben jelent meg Trans-Europe Express lemezük, melyen már tökélyre fejlesztették azt a jellegzetes futurisztikus zenei stílust, mely évekkel, évtizedekkel későbbre is kijelölte az utat a jövő generációinak modern zenegyártói számára. Az akkori jelenben is hatottak és az Iggy Pop-David Bowie páros is előszeretettel hangoztatta imádatát és tiszteletét a német kollektíva felé, ezt ők meg is hálálták, hiszen az album címadó dalában meg is említik a két pop-hős nevét. A kraftwerkes motívumok azonnal felismerhetők mind a mai napig, leginkább az emberek elidegenedését a szürkeségben, a tömegtermelés és fogyasztás, a modern konzumvilágban való kiüresedés, lélektelenség témáját, az ember elgépiesedését, robottá válását állítja mérnöki precizitással reflektorfénybe. Az ember a legolcsóbb gép. Fő műveik a Trans-Europe Express, a ’78-as The Man-Machine és a ’81-es Computer World megjelenésükkor mindig csavartak egyet az aktuális közízlésen, beoltották a punkot elektronikával, üzenetet csempésztek a discoba, tartalommal töltötték fel azt és kijelölték az irányt a végtelen felé tartó progresszivitás számára. Műalkotásaik vektorainak eredője mindig az aktuális jelenből mutat a jövő végtelensége felé és még 4025-ben is hivatkozási pont lesz. Másrészt a punk mellett elektronikai téren bizonyította, hogy nem kell szolfézsen végzettnek lenni, ahhoz, hogy örökérvényű művet alkossanak. A kevesebb néha több.

  

Kraftwerk – akkor és azóta is futurisztikus és progresszív

A punkot követő post-punk éra első bandái konkrétan egy-egy punk zenekar egyenes ágú leszármazottjai.

A kor legklasszabb autentikus punk rock zenekara a Buzzcocks, akik a ’77-es angliai színtérre jellemző biztosítótűs, anarchista, politizáló punk helyett érzelmesebb témákkal foglalkoztak szövegeikben, beemelték a szerelem témáját és zeneileg is modernebb, zajosabb, ugyanakkor melodikusabb témákkal operált. Továbbá nevükhöz fűződik a korszak első EP-je (Spiral Scratch) és a punk mozgalom legfontosabb mozzanata, a saját, független kiadó megalapítása, megteremtve ezzel a D.I.Y. etikát (csináld magad). Howard Devoto gitáros méltó utódokra hagyta a Buzzcocks-ot, ő maga pedig nyugodt szívvel és lelkiismerettel léphetett a következő lépcsőfokra, emeletre, hogy egy új ajtón nyisson be. Megalapította a Magazine-t, hogy szélesebb zenei palettáról keverje ki színeit véleménye közvetítéséhez. Zeneileg tágabb perspektívát biztosított, döngölő basszus, ízes, csilingelő gitárok, egyedi szintetizátorjáték. Első albumuk 1978-ban jelent meg Real Life címmel, mely egy tüzes, punk-attitűddel felvértezett lemez, amin már az új stílust interpretálják, a zene felett pedig nagyon okos szövegek áramlottak, melyek ugyanúgy a punkot tápláló düh, ingerültség, frusztráció érzésvilágában gyökereztek. A nyitódal, a Definitive Gaze már tartalmazza mindazt, amiért Devoto kiszállt a Buzzcocks-ból, ill. e szám magában sűríti a komplett post-punk színtér jellegzetesebb stílusjegyeit. A Shot By Both Sides egy kezdetleges Buzzcocks témára épül, melynek gitárriffjét a társak Lipstick című dalukhoz használták fel Devoto távozása után. Az album a punkoknak is szolgált csámcsognivalóval, ill. új ízeket hozott a konyhába az azok iránt érdeklődőknek és egy új, friss alternatívát nyújtott a punk mindent azonnal felfalni akaró végzetes, önpusztító filozófiájával szemben. Ezt bizonyítja, hogy míg a brit punk zenekarok zöme általában csak első lemezükön tudott nagyot ereszteni (mert következőkben belefulladtak a klisékbe, nem tudtak továbblépni a skatulyán), addig a Magazine sorra adta ki vállalható, korrekt, új utakat kereső és felfedező albumait ­ Secondhand Daylight (1979) és The Correct Use of Soap (1980). E műfaj képviselői már stabilabb alapra építették a várat, melyre életművet lehet állítani. 

Magazine -­ a punk rockból kilépve

A Magazine-hoz hasonlóan a Public Image Ltd. is egy korábbi punkbanda kettéhasadásából alakult. Jelen esetben az anyabanda nem más volt, mint a korszak gyomor- és világforgató, leghírhedtebb és leghíresebb punk bandája, a mocskos Sex Pistols. ’78-ban Johnny Rotten hátat fordított a Sex Pistolsnak és míg korábbi társai atomjaikra hullottak lezüllöttségükben, ő gyermekkori haverjaival személyiségéhez méltó bandát alapított. Amint az a PiL első, a zenekar nevét viselő albumának borítóján is látszik, elegánsabb, jól fésültebb, komolyabb irányba lépett. Komolyabbra vette a világ káoszával folytatott harcát. Rotten eredeti néven John Lydon-ként szerepelt, Jim Walker dobossal, a korai Clash-tag Keith Levine gitárossal és a szenzációs Jah Wobble basszusgitárossal egyenjogú partnerként alkották a PiL gépezetét. Félelmetesek, lenyűgözőek, zavarba ejtőek, ők maguk a káosz. A ’78-as bemutatkozó albumon már elhisszük Lydonnak a korábban sokat emlegetett Can-féle krautrock, jazz, reggae és dub iránti fanatizmusát, mert ezek mind tömény elegyet képeznek és képviselik magukat a dalokban, melyek egytől-egyig függetlenek, hisz’ korábban már megtettek mindent, most megtehetnek bármit. Frenetikusan rideg, beleszarós, abszolút independent hangulat uralkodik végig, a nyitódalban azt nyüszíti kappanhangon, hogy „bárcsak meghalnék”, a Relegion I-II-ben végleg leszámol a katolikus egyházzal és általában véve az intézményesített vallásokka. Az Annalisa vad és zajos garázs-rock, pont úgy, ahogy annak a garázsból szólnia kell, a Public Image meghirdeti a propagandát, a Fodderstompf pedig gyermekek és paranoiás felnőttek ijesztgetésére egyaránt alkalmas, pedig „csak azt akartuk, hogy szeressenek” refrénje akár bájossá is tehetné, ha nem lenne véresen szarkasztikus. 

Public Image Ltd. – stílusokat ötvöző és stílusok felett zakatoló zaklatott haláldiszkó

Második 1979-es albumuk a Metal Box címet kapta, ugyanis az egy órás játékidő miatt csak három 45-ös fordulatszámú bakelitlemezre fért fel, melyeket anno filmdobozokba csomagoltak, és végül egy kerek fém dobozba kerültek (később Second Edition névvel jelent meg az olcsóbb verzió). Az egy órás játékidő, ill. kín, szenvedés, fájdalom itatta percek, kíméletlen anti-diszkó a doboz ridegségét tükrözően mindvégig barátságtalan, durva, feszes, sűrű, felkavaró, klausztrofób, akár élve egy hat láb mélyre hantolt koporsóban. Az előző lemez zajtextúráit továbbfejlesztő, hosszú, ipari hangzású experimentális zene úthengerként gyűri maga alá a hallgatót, aki a play gomb megnyomása után már nem tudja visszaküzdeni magát a lejátszó közelébe, hogy leállítsa, végig kell szenvednie. Aki azt hitte van remény a reménytelenségben, emberség az embertelenségben az itt szembesül vele, hogy nincs, nem is volt soha.

„What you wanted was never made clear 

Behind the image was ignorance and fear 

You hide behind this public machine 

Still follow same old scheme 

Public Image” 
/Public Image Ltd – Public Image (1978)

Malcolm McLaren és a Sex Pistols baráti köréhez tartozó (Sid Vicious volt az első dobosuk), öltözéküket szintén Vivienne Westwood butikjából csemegézgető korábban említett, a műfaj felcímkézésének birtokosai a londoni Siouxsie and the Banshees tagjai voltak. Kezdetektől fogva punk körökben mozogtak, de zeneileg ők is továbbléptek ezen és első lemezükön még az egyszerű, de ötletes, jópofa gitártémák az intenzív, laza játékosságot tükrözik, színes aláfestő muzsikát szolgáltatva Siouxsie erőteljes, harsány, ösztönös, mindvégig magabiztos hangjához. A punk kultúra alapcsaja ő. Első három lemezük a post-punk alaptézisei közé tartozik (’78 The Scream, ’79 Join Hands, ’80 Kaleidoscope), a legelsőn feldolgozták a Beatles Helter Skelter-jét, zajosan, karcosan, élesen, ahogy azt illik. Csúcslemezük a negyedik, 1981-es sorlemez, Juju. Megjelennek a szintetizátorok, feszesebb ritmusok, ihletettebb, innovatívabb az egész produkció, mely tökéletes zenei leképezése a sötét árnyalatú borítófotónak. Egyesek szerint az album hajlik a gótosabb rock felé, ami talán igaz is, de olyan szerencsétlenül hangzik, hogy inkább hívjuk drámai érzékkel megkavart post-punknak, vagy egyszerűen új hullámnak. Siouxsie Sioux a legvagányabb, legdögösebb énekesnőként írta be magát a pop nagykönyvébe és kitartása mai napig termékeny táptalaj lehet az elkövetkezendő női előadók generációja számára. 

Siouxsie and the Bashees

1976. június 4-én, a Buzzcocks alapító Pete Shelley és Howard Devoto leszervezték a Sex Pistols fellépését, szülővárosukba, Manchesterbe, ez volt a Pistols első fellépése itt. Negyvenkét nézővel, köztük Martin Hannet producer és stúdiómágus, Tony Wilson tévés személyiség, és a salfordi illetőségű Joy Division alapító tagjai, Peter Hook és Bernard Sumner. Eleinte Stiff Kittens, majd David Bowie Low albumán halható Warszawa dal hatására Warsaw és végül (mivel már volt egy Warsaw Pakt nevű londoni punkbanda) Joy Division néven nyomultak, amit egy 1955-ös regényből kölcsönöztek, ahol így hívták a náci koncentrációs táborok azon részlegét, ahol zsidó nőket kényszerítettek prostitúcióra.

„When routine bites hard and ambitions are low

And resentment rides high but emotions won't grow

And we're changing our ways, taking different roads

Then love, love will tear us apart again

Love, love will tear us apart again

Why is the bedroom so cold? You've turned away on your side

Is my timing that flawed? Our respect runs so dry

Yet there's still this appeal that we've kept through our lives

But love, love will tear us apart again

Love, love will tear us apart again

You cry out in your sleep, all my failings exposed

And there's a taste in my mouth as desperation takes hold

Just that something so good just can't function no more”
/ Joy Division – Love Will Tear Us Apart (1979)

A Joy Division-nel ma Magyarországon úgy vagyunk, mit ’56-tal. Ma mindenki azt állítja, hogy ott volt a nagy pillanatnál... A Joy Division-t ma mindenki ismeri és ismerte is, hivatkozási pontként emlegetik, úgy dobálóznak a JD nevével itthoni zenészek, mintha kiskoruk óta ezen szocializálódtak volna, pedig dehogyis (ha igaz lenne, teljesen más zenei spektrumban mozogna, pl. Ákos). Honnan ismerték volna a nyolcvanas években? Voltak persze, kb. negyedannyian, mint azon a bizonyos napon a főváros utcáin. Megkérdőjelezhetetlen inspirációs forrásként hitelesen csak a kétezres években reflektorfénybe kerülő post-punk revival angolszász és new york-i hősei emlegethetik.

Joy Division ­- monokróm világkép

Első koncertjüket a Buzzcocks előzenekaraként adták 1977. május 29-én és év végére összejött a végleges felállás is: Ian Curtis ének, Peter Hook basszusgitár, vokál, Bernard Sumner gitár, vokál, és Stephen Morris, dob. Feltétlenül említést kell tennünk lemezeik produceréről Martin Hannett-ről, aki punk és dub-fanatizmusának köszönhetően a csapat motorja és irányítójaként meghatározó szerepet játszott a hangzás kialakításában. A basszus mindvégig erőteljesen pulzál, lüktet, a dobjáték robotikus, a gitár telített, az ének orgánuma hátborzongató. Teljesen szokatlan megoldásokat alkalmazott a dob és basszus hangzásának kialakítására, hol a slozin állította fel a dobszerkót, hol pedig az egész hangszerelést nagy, éteri terekbe helyezte, filtereken küldte keresztül a hangokat, mixelésnél pedig előtérbe keverte a dobot és a basszust, az éneket és gitárt pedig csak ezek mögé. A zenekar letagadhatatlan hatásai a Sex Pistols anarcho-szabadosságában, Iggy Pop poszt-punk megmozdulásában, a The Stooges zabolátlan nyersességében, a The Velvet Underground art-popjában, a The Doors sötétségében és a Kraftwerk szürreális-dekadens elektronikájában gyökerezik, ill. olyan irodalmi alakok munkásságában, mint Joseph Conrad és W.S. Burroughs, továbbá Werner Herzog filmjei.

„Played by the gate at the foot of the garden

My view stretches out from the fence to the wall

No words could explain, no actions determine

Just watching the trees and the leaves as they fall” 
/ Joy Division – The Eternal (1980)

1978. december 27-én szenvedte el Ian Curtis az első epilepsziás rohamot, mely a későbbi, súlyosbodó fázisban már a színpadon is jelentkezett nála - a tagok nem tudták eldönteni, hogy ez a jellegzetes tánc, a show-elem része, vagy valóban baj van…

Lemezeik a Tony Wilson irányította független machasteri Factory Records-nál jelentek meg (melynek elnevezése egyértelmű tisztelgés Andy Warhol azonos nevű kultúrműhelye előtt ­ a gondolati szabadság, a brand, a márka a szellemi termék). Első Unknown Pleasures című lemezük mai napig megrendítő és friss, lenyűgöző erővel hat. Rideg és hűvös, de nem az erőszakosságtól és cinikus pesszimizmustól, mint a PiL, hanem a magányosságtól és a konkrét epileptikus pesszimizmustól. Erre utal a zseniális art-work is: a borítón a cambridge-i csillagászati enciklopédiából kikopizott CP 1919-es pulzár, azaz egy neutroncsillag képe látható. Bár az eredeti fotón fehér alapon fekete vonalak láthatóak, itt ennek inverzét használták fel. A minimalista dizájn tökéletes felvezetése a zeneileg, érzelmileg csontig lecsupaszított előadásnak. Az album monumentális pillanatai közé tartozik a Shadowplay és az epilepsziás lány történetét elmesélő, később önreflexióvá vált She’s Lost Control. Óvatosan, könnyen kulturális identitásformáló lehet.

Míg az Unknown Pleasures lemezen még felfedezhető volt a punkos energia, addig a második, Closer c. albumon már a nyomasztóan nyirkos szintetizátorok ülnek be a helyére. Előtte és azóta sem született ilyen lemez, mely minden barázdájából árasztja a hűvösséget, pár másodperc alatt jégveremmé dermeszti a nyári kánikulától vibráló szobát is. Nem csak hideg és nyomasztó, hanem zavarba ejtő is, akár egy para-olimpia. Letaglózó és szívet tépően megható az önéletrajzi elemeket borús fellegekként bevonó Twenty Four Hours és The Eternal, ahol Curtis annak a down-kóros kisfiúnak a szemszögéből énekel, akinek a szomszédságában élt - egész életében mást sem látott a világból, csak a házfaltól a kerítésig terjedő szakaszt, ahol nincs más, csak hulló falevelek, belülről égető düh és a végtelen ég.

Máig vitatott tény, hogy a Closer „sz”-szel ejtendő-e, tehát azt jelenti „közelebb”, vagy „z”-vel, ami „lezárás”, azaz valaminek a végét jelenti. Ian Curtis számára sajnos a vég volt ­ 1980. május 18-án, épp mielőtt a zenekar Amerikába utazhatott volna, otthonában megnézte Werner Herzog Stroszek c. filmjét, meghallgatta Iggy Pop The Idiot c. lemezét és felakasztotta magát a konyhában. Az ok valószínűleg az epilepsziás rohamok által megtépázott test és idegrendszer, ill. fiatalon elvett felesége, Deborah és szeretője, Annik Honoré közti érzelmi és lelki őrlődés. A Closer egy hónappal Curtis halála után jelent meg, július 18-án, a borítófotót már az eset előtt választották ki - a genovai Appiani család romos sírhelyét. Míg az első album szimplán zene volt, ez Curtis üzenete a túlvilágról, mély baritonnal mesél az életbe vetett hitetlenségéről, az élettel és önmagával való küzdésről (a kettő gyakran ugyanaz), fásultságról, kiábrándultságról. Ostobaság az életből kilépő rock-sztárokból mártírt faragni, itt sem szabad ilyesmiről beszélni, de jó tudni, megnyugtató érzés, hogy megszületett a Closer, mert azt az egyszerű, empatikus, kellemes érzést nyújtja, amit a homlokunkat lágyan simogató kéz adhat, ha fájdalomban, égő lázzal fekszünk betegségben.

Joy Division - Stephen Morris, Ian Curtis, Bernard Sumner és Peter Hook

A Joy Division egyszeri és megismételhetetlen, inspiráló, spirituális, ellenállhatatlan, hipnotikus, egyszerre gigászi és törékeny. Ők együtt az abszolút Dark Knights.

Szintén Manchaster ipari sivatagából származik a The Fall, az énekes és állandó tag Mark E. Smith pedig szintén salfordi illetőségű. Napjainkban hasonló arcszerkezettel rendelkezik, mint Keith Richards, akinek szintén nem túl kellemes érzés ránézni a fejére, de tény, hogy mindkettőjük arca remekül festene egy drog-prevenciós plakáton az ifjúság megrémítésére. Valószínűleg ők ketten és a csótányok lennének egy esetleges atomrobbanás túlélői.

A The Fall legénysége a kezdetektől fogva változó formákat öltött, de a lényeg, hogy zenéjük 1976 óta stílusok felett zabolátlanul recseg-ropog, földbe döngöl, megrág és kiköp, akár a grundolók a gittet. Gyakran egyszerűen a punkhoz sorolják őket, holott emberöltőkkel innovatívabb annál, teljességgel konvenciómentes, a zenei és szellemi szabadság művészetbe öntése. Fanyar, keserű humorral fűszerezve, intelligens, alkalmanként a fülnek kissé tüskés, independent, sűrű zene, egymásra dobált stílusokból, témákból - mások akár négy-öt dalt is kihoznának egy Fall-számból, de ők sosem spóroltak a fogós témákkal. Első lemezüket 1979-ben dobták piacra, Live at the Witch Trials címmel. Végig organikus, izgalmas, lendületes, és elegáns. Van itt heroinellenes dal (No Xmas for John Quays), a zeneipar visszásságai ostorozó monumentál (Music Scene), rappelés még a hip-hop kultúra előtti időkből (Crap Rap 2/Like To Blow), kacagtatóan felejtendő múlt és kevésbé várt jövőkép (Futures and Pasts), valamint egy örökkön-örökké személyes kedvenc, egy elfelejtett klasszikus punk-himnusz a Rebellious Jukebox. Néhány sor belőle „I’m looking for the home of the real / I want a happy time now / Drinkers from the slaughterhouse / Weren’t happy and went out / Noise resounds aloud / Noise resounds the lounge”, mik ezek, ha nem graffitik?! Vagy a ’85-ös lemezről a zseniális lüktető és egyszerre kakofón Barmy-ből a következő vidám sor: „I got everything I want except for hungry, I got everything I want except for money”.

  

A The Fall megállíthatatlan gépezete, a mikrofonnál a soha le nem fulladó motor, Mark E. Smith

Ezt követően szinte minden évben kiadtak egy albumot, mai napig 29 sorlemez a termés, de ami sokkal fontosabb, hogy évtizedenként pottyant egy-egy klasszikus, magas kvalitású korong is a kosárba ­ Live at the Witch Trials (1979), Hex Enduction Hour (1982), This Nation’s Saving Grace (1985), The Infotainment Scan (1993), The Real New Fall (2003), Imperial Wax Solvent (2008), Your Future Our Clutter (2010). Mindemellett mai napig a legerősebb koncertzenekar hírében állnak, akiket látni kell még az életben, ha nem ebben, akkor egy másikban feltétlenül.

Olyan egymástól különböző stílusokban mozgó zenekarokat ihletett meg, mint a kétezres évek poszt-punk és new wave revival ragyogó csillaga, a Franz Ferdinand; a kortárs The Birthday Party, a crossover avantgárd metal Faith No More, vagy épp’ a zajos, disszonáns, lo-fi hősei, a kaliforniai Pavement. Közös nevezőjük a The Fall-ból merített függetlenség.

A The Fall-t (csakúgy mint a The Clash-t) sokkal több embernek ismernie kellene, és barátságosabb, feszültségmentesebb, empatikusabb, szabadabb lenne ezen a sárgolyón dagonyázó emberek világa.

The Fall: a kompromisszummentes művészi és nem művészkedős pop-zene iskolapéldája.

A ’76-ban alakult The Cure annyiban hasonlít a fenti Fall-hoz, hogy lényegében itt is egy központi személy köré épül a mítosz, a formáció szintén folyamatosan változott. Ez a centrális figura pedig maga Robert Smith, aki mai napig olyan szénaboglyát hord a fején, hogy azt sem venné észre, ha tavasszal befészkelnének a gólyák. Nagy fekete kóc, három számmal nagyobb pólók, fehérre maszkírozott arc, vörös rúzs, fekete nadrág, bakancs. Ezek a fő ismertetőjelek, bármennyire is puritán és szerencsétlen ez a megjelenés, megbocsátjuk neki, mint a nyolcvanas évek legegyedibb zenei agyának. A felmentést erősíti, hogy a nevéhez fűződő kínos gótikus rock-ot ő maga is unalmasnak és monotonnak tartja, ill. saját bevallása szerint nem szomorú folyamatosan, hanem egyszerűen nem komponál, amikor jó kedélyű. Továbbá Robert Smith bácsi megmentette South Park városát a rettenetes Barbara Streisand-től, és a kis figurák szerint a Disintegration a legjobb valaha született album (Mecha-Streisand c. epizód, 1. évad, 12. rész)!

The Cure - sápadtarc és szénaboglya hajkóc – a melankólia hangjai

Robert Smith szenvtelen pókerarccal, ábrándos-álomszerű szövegvilággal énekli meg a lét elviselhetetlen könnyűségét, tömör basszusmotívumokkal, csilingelő gitárokkal, komótos dob-püfföléssel kísérve, időnként szitárral, szaxofonnal, pszichedeliával, latinos hangulattal, szintivel, zongorával színesítve, dúsítva a hangulatot. A zenekar cover art-workje mindig kiválóan illeszkedik a tartalomhoz. Ezek kezdetektől a Cure védjegyévé váltak. A nyolcvanas éveke elején csekély odds-zal lehetett volna megtenni - mind az esetlen külső, mind a depresszív zene miatt -, hogy valaha sztárzenekar lesznek. Rendkívül kacskaringós zenei sztori az övék, a kezdeti poszt-punk kirohanásoktól kezdve, a süppedősebb, lágyabb, éjsötét darkon keresztül, a skatulya-teremtő goth-rockon át, a későbbi alternatív rockig.

Ma azt gondolhatnánk, hogy a hurka-kolbásztól, big kahuna burgerektől, gyógyszerektől, antibiotikumoktól, placebóktól, vagy istentudja mitől felpuffadt Smithnek már valóban van miért keseregnie, de nem volt ez mindig így és ebben a fázisban sem a súlyfelesleg áll a dalok középpontjában. Hanem a lelki szétesés, klausztrofób atmoszféra, magány, közöny, elidegenedés, darabokra szaggató szerelem tökéletesen depresszív interpretációja és a legnagyobb Robert Smith félelem-forrás, a fulladás, mely motívum egy rajongó kalkulációja alapján hetvenszer van jelen az életműben, különböző kontextusokban.

A szomorúság dalba öntött formáira mindig van igény, és ezt a The Cure vitathatatlanul mesterfokon űzi, melynek fő motorja Smith paráinak, elborult elméjének, őrületbe hajló, láztól csapongó látomásainak, belső privát univerzumának hangképekbe való kivetülése. A ’90-es évektől már nem sok izgalommal kecsegtették a rajongókat, de ami fontosabb, hogy jópár klasszikus albummal hagytak néhány fekete pacát a pop-történelem színes vásznán: Three Imaginary Boys (1979), Seventeen Seconds (1980), Boys Don’t Cry (1980), Pornography (1982), The Head on the Door (1985), Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me (1987), Disintegration (1989). A depresszív atmoszférától függetlenül antidepresszánsként és immunerősítőként egyaránt remekül funkcionál.

„on candystripe legs the spiderman comes

softly through the shadow of the evening sun

stealing past the windows of the blissfully dead

looking for the victim shivering in bed

searching out fear in the gathering gloom and suddenly! 

a movement in the corner of the room! 

and there is nothing i can do 

when i realize with fright 

that the spiderman is having me for dinner tonight!”
/ The Cure – Lullaby (1985)

Az angol színtér őrült punk anarchizmusa és éjsötét, legpozitívabb esetben is csak szürke hangulatú poszt-punk közegében megjelent egy új szín, a fehér. Ezt a színt a The Police képviselte, a ’77-ben alakult, Stewart Copeland dobos, Andy Summers gitáros és Gordon Sumner énekes-basszeros (később Sting néven sikeres szólóművész lett, és azon túl szólósztár, énekes, mandolinos, szaxofonos, lantos, zongorista, bőgős, színész, szamaritánus, mintaférj, mintaapa, a tantrikus szex mágusa, tanár, futóbajnok, satöbbi, satöbbi) alkotta triumvirátus. Kezdetektől fogva, a punk legzüllöttebb közegében sem voltak hajlandóak megtagadni intellektuális identitásukat, végig okosak, rafináltak, összekacsintóan trükkösek. Copeland fifikásan, pontosan, elegánsan és lazán üti a bőröket, a gitár finom témákat hoz, szokatlan bontogatott akkordokat, míg Sting hangja penge-éles, basszusai pattogóak és finomak. Az egykori newcastle-i tanár garantálja a minőséget, mívesen, de nem görcsösen hozza az ujjatlan-pólós rocker fazont, hiteles, megbízható és magabiztos. 

Villan a kékfény ­- The Police

A hazai rádióknak köszönhetően a The Police, az a banda, amely egyetlenként ment át a rádióbarátság kíméletlen rostáján, viszont mégis sikerült átmenteniük egy csipetnyi korszellemet, abból az időszakból, amelyben baljós árnyak mindvégig takarva hagyták a Napot. Második albumuk címe az angol gyarmati szlengből átmentett Reggatta De Blanc, azaz fehér reggae 1979-ben jelent meg és hozta el az áttörést, három csontnélküli slágerrel, ezek a Message in the Bottle, Walking on the Moon és The Bed’s Too Big Without You. Lemezeik mindvégig hozzák a magas színvonalat és árad belőlük a pezsgő vitalitás, Outlandos D’Amour (1978), Regatta de Blanc (1979), Ghost in the Machine (1981), Synchronicity (1983) – mely C.G. Jung pszichológus a véletlen egybeesések jelentősségének elméletéről kapta címét..

„Roxanne

You don't have to put on the red light

Those days are over

You don't have to sell your body to the night

Roxanne

You don't have to wear that dress tonight

Walk the streets for money

You don't care if it's wrong or if it's right” / The Police – Roxanne (1978)

A triumvirátusban mindvégig kényes erőegyensúly uralkodott és ez odáig fajult, hogy a tagok már egy légtérben sem bírták ki egy percnél tovább, ez talán az összeférhetetlen személyiségekkel, vagy az egók mamut-méretével magyarázható. Vagy szimplán három ripacs nem fér meg egymás mellett. ’85-ben bedobták a törölközőt. „A Synchronicity turné után azt mondtuk, oké Sting menj, csinálj néhány szólólemezt, turnézz, aztán két-három év múlva találkozunk. Huszonhárom év lett belőle.” – mondta 2008-as reunion idején Andy Summers. Az újjáalakulást dupla koncertalbum, a Certifiable őrzi.

A The Police-hoz hasonlóan a U2 is sztár-zenekar státusba katapultálta magát és ír zenekarként sikerült bevenniük Amerikát. A’76-tól különböző neveken futó, majd ’78-tól U2-ként elhíresült formációt alkotó Adam Clayton, Larry Mullen, David Howell „The Edge” Evans és Bono a dublini Mount Temple iskolában találkoztak. Első lemezük 1980-ban jelent meg, a nagy áttörést ötödik albumuk, a 87-es The Joshua Tree hozta meg, így sikereik a nyolcvanas évek végéhez, kilencvenes évek elejéhez gravitál, amikorra is már interkontinentális stadion-rock zenekar pozíciót töltöttek be.

  

Zenei gyökereik a The Who, The Beatles, The Rolling Stones, Bob Dylan, John Lennon-féle folkosabb beat- és rockzenéből táplálkoznak, ill. indirekt módon hatott a korszellem punkos gőze (Ramones, The Clash, Television). 

Munkásságukkal a kezdeti zsengéktől kezdve (1980. Boy, 1981. October), a nyersebb, szikárabb poszt-punkon keresztül (1983. War, 1984. The Unforgattable Fire), a főáramba betörő alkotásaikkal együtt (1987. The Joshua Tree, 1991 Achtung Baby) stabil hidat ütöttek a gitárzene és az igényes pop közé, oda-vissza bejárva azt. Rövid keresztmetszet: a ’83-as War már egy érett, felnőtt zenekart expresszionál, a következő évben kiadott The Unforgattable Fire meghozta a kreatív áttörést, a ’87-es emblematikus The Joshua Tree már az egziszteniális áttörést is, a paradigmaváltó ’91-es Achtung Baby pedig ezen tulajdonságok tökéletes ötvözete. Ezt követően egy kísérletezősebb, identitáskereső periódus jött, de ezzel együtt is folyamatosan sikereik csúcsán lovagolták a hullámokat. A U2 elért mindent, amit egy rockzenekar elérhet, sőt, még annál is többet.

Személyes kedvencem a poszt-punk érához kötődő, abszolút vállalható War c. korong, mely a legkarcosabb, legnyersebb U2 lemez a zenekar történetében, nem fényesen csillogó gyémánt, mindinkább garázsból kiszűrődő kinyilatkoztatás. A militáris dobbal indító Sunday Bloody Sunday egyszerre két véres vasárnapról szól, az 1920-as és 1972-es írországi vérengzésekről. Beszólnak mindenkinek, akinek köze van a fegyverekhez, ez egy bátor, vakmerő momentum egy fiatal zenekartól, annak ellenére, hogy tudták, nem éppen az ilyen kinyilatkoztatás a hosszú élet titka. A lemez másik kedves pillanata a lengyel szolidaritási mozgalomról szóló New Year’s Day, mely nálam évek óta az újév első ébredését követő első dal, ami kötelező jelleggel pördül meg a lejátszóban, kúszik be a hallójáratba és járja át a testet és a lelket. Innentől válik jellegzetessé az egyedi íz, zenei textúra, mely egy-két taktus után azonnal összetéveszthetetlenül felismerhetővé teszi a zenekart. Ezen az albumon még nem, vagy csak halványan vannak jelen azok a visszataszító elemek –giccses, pátoszos, messianisztikus szövegvilág és szerepvállalás, unalomba fulladó felesleges gitáreffekt-kavalkád, békemisszió, megalomán turnédíszletpark, modoros, erőltetett komolyság–, melyek ellenszenvessé tehetik a U2-t. 

Ha már néhány dal, akkor Itt szögezzük le: a mindenki által ismert One c. ballada nem szerelmes szám, hanem inkább szakítós, és nem hölgyhöz íródott, hanem Bono apjához (Bob Hewson), akihez furcsa, nem pozitív kapcsolat fűzte, mely reláció végső konzekvenciája, hogy az atombombát szeretettel lehet hatástalanítani.

Ha U2, akkor természetesen meg kell említenünk Bono-t, aki alsó-középosztálybeli ír gyerekként apja negatív uszítása ellenére, vagy éppen ezért, mert nagyot álmodni és ma már Gucci szemüvegben énekel, alszik és társalog a világ vezető személyiségeivel, mint pl. Bill Clinton, II. János Pál pápa, George W. Bush, Tony Blair, Putyin, Nelson Mandela, Kofi Annan, Bill Gates, Larry King, Clint Eastwood. Bono szövegeiben kirohan az érdekelvűség, álszent egyházak ellen, reflektál az észak-írországi konfliktusokra, vallási és politikai tartalommal sűríti azokat, tulajdonképpen minden dala protest-song, melyeket interpretálva térdre borul, fohászkodik, identitást keres, talál, újradefiniál.

Ő a béketábor legmasszívabb zászlóvivője, ill. ő maga a béketábor intézménye, és ezen missziójával sokakban visszatetszést kelt. Időnként többet pózol és hódol ezen „hobbijának”, mint művészi vénájának és ebből az aspektusból, akár jogosan tarthatják hazugnak, hipokratának, hiteltelennek. A South Park 2007-es More Crap (Megaszar) c. epizódjából megtudjuk, hogy a szar mértékegysége a kuvik és ebből a legtöbbet Bono nyomja, ő maga a legnagyobb és az elsőszámú fekália a világon, mert ebben is ő akar az első lenni. Két szélső réteg van tehát, egy, akik gyűlölik és megvetik a magára öltött világmegváltó szamaritánus szerep miatt, és egy kettes számú, akik elismerik és tisztelik épp’ ezért a szerepéért és/vagy a zenéért. Szerintük Bono és a zenekar többi tagja az irgalmatlanul nagy vagyon ellenére is (rendelkeznek repülőgéppel, saját hotellel, óriási földbirtokokkal Írországban, juhnyájjal, halfarmmal, ingatlanokkal Amerikában és Franciaországban) két lábbal állnak a földön és megőrizték emberi méltóságukat.

Mindez talán oda vezethető vissza, hogy gyermekkora viszontagságos, szegény körülményei közül tört fel és folyamatos lelkiismeretfurdalás gyötri óriási vagyona miatt, ennek kompenzálása miatt törleszt folyton a jótékonykodás oltárán. Ami természetesen nemes cselekedet, viszont hiba összemosni a zenével. Véleménye szerint a popsztároknak politikusoknak is kell lenniük. 2002-ben a dollármilliomos Bill Gates-szel karöltve létrehozták a DATA (Debt, AIDS, Trade in Africa) segélyszervezetét, mely az AIDS elterjedését hivatott visszaszorítani, a fekete kontinens adósságát törleszteni, ill. szorgalmazza a tisztességes kereskedelmet Afrikával.

A U2 történetével, tetteivel, zenei hatásaival enciklopédiákat lehetne megtölteni, melynek zanzásított tanulsága kimerülne annyiban, hogy egy vidéki elnyomott fiúcska is felkerülhet a legfelsőbb ligába és Pelé szintű játékosokkal rúghatja a bőrt, ill. példája ama hihetetlen közhelynek, hogy egy ember megváltoztathatja a világot, két, ezen esetben négy ember pedig mindenre képes. Példaértékű történet, tanmese a száraz valóságból.

  

A poszt-punk és újhullámos angliai színtér másik nehézbombázója, a már nevében is eszméjét hirdető neo-marxista Gang of Four volt. A Leeds-ben alakult, erőteljesen baloldali, antifasiszta, antiszexista elveket valló zenekar nevét a kínai Mao Ce-tung özvegyéhez kötődő politikai csoportosulástól kölcsönözte. Baloldaliként beadták a derekukat és a kapitalista EMI nagy kiadóhoz szerződtek, még első lemezük előtt, de ezt a lépést természetesen csak azért kellett megtenni, hogy mind szélesebb körhöz jusson el az üzenet. Üzenet, nagy betűs message pedig akad itt bőven, már a borítóból is árad a cinizmus, szemfelnyitási szándék. 1979-es lemezük az Entertainment! címet viseli és maga az igényes popkultúrált szórakozás, szórakoztatás. Félelmetesen egyedi, feszes, súlyosan funkos ritmus és sound, színtiszta innováció. Dave Allen basszusjátéka és Hugo Burnham dobolása matekosan együtt mozog, egyszerre dögös, laza és kemény, a gitár pedig (Jon King, gitár) gerjed, színez, kavar, a szövegek pedig intelligensek (Andy Gill, ének), indirekt módon átitatva a thatcherizmus paranoiájával - politikai erőszak, férfi és női szerepvállalás a modern világban, fogyasztói társadalom, a konzumerizmus kritikája. A Damaged Goods és a főműsoridőben háborús képéket közvetítő híradó képei ihlette 5:45 megfelelő hangerővel katartikus élmény. Utána végiggonndoljuk, szemöldököt ráncolunk, vakarózunk egy kicsit, sóhajtunk és tudatosabban fogyasztunk híreket, termékeket, bármit. 

Gang of Four - ­ a négyek tanácsa döngölő ritmusokkal sulykolta világnézetei programját a hallójáratokba

Miért szerethető egy erősen balos eszméket hirdető banda? Beránt magához a vörös kötelekkel kerített ringbe és küldi a horgokat, egyeneseket, mi pedig csak köpjük a vért és fog nélkül vigyorgunk, mert még sosem élveztük ennyire, ahogy belenyomják a pofánkba a nagyvilág rettentő híreit, fogyasztói társadalmunk visszásságait, magát a véresen kiábrándító valóságot. Kiábrándító vagy szórakoztató - nézőpont kérdése csupán. Nem mellesleg a zenekar olyan egymástól eltérő stílusú bandákra hatott, mint az alternatív pop R.E.M., a gigantikus funk-rock Red Hot Chili Peppers és a nagyon heavy metal Tad. 

Dexy’s Midnight Runners ­ Soul - színek a brit punk sötét füstfellegéből

Birmingham-ben alakult Kevin Rowland (korábban a Killjoys nevű punkbandában tolta) vezetésével a Dexy’s Midnight Runners, mely finom, szaxofonos, ír hegedűvel spékelt, soul-os muzsikájával kiugrik a korszak nyomvájújából és kellemes fűszerbe pácolta a korszak helyenként rágósnak ható húsát. Első, 1980-ban megjelent lemezük a sokatmondó Searching for the Young Soul Rebels címre hallgat és egy rádióállomás tekerőgombjának csavargatásával indul, recsegő-ropogó frekvenciák közül előugrik a Sex Pistols (Holidays in the Sun) és a The Specials (Rat Race) dala is. Fizimiskájukat a hatvanas évek mod-fiataljai, ill. filmek, mint pl. a Rakparton kemény rakodómunkásaitól és az Aljas utcák olasz-amerikai szereplőitől kölcsönözték, nevük a mod-fiatalok serkentőszeréből a Dexedrinből ered. Az elsőt még két lemez követte (Too-Rye-Ay, 1982 és Don’t Stand Me Down, 1985) és végig ízléses, változatos zenét szállított.

  

Echo and the Bunnymen

Ha már eddig csak angol zenekarokról volt szó, akkor ki kell emelnünk egy liverpool-i csoportosulást is, ők voltak Ian McCullogh (aki első lemezük borítóján a fentebb említett The Fall énekesének, Mark E. Smith-nek a kabátját viseli), Will Sergeant és Les Pattinson, gyűjtőnéven Echo and the Bunnymen (a dobgépet nevezték echónak). Súlyos hangulatú, borongós, romantikus, misztikus zenét játszottak, dús érzelmi töltettel. Első négy lemezük instant klasszikus, annak ellenére, hogy egyik sem könnyed rágógumipop - Crocodiles (1980), Heaven Up Here (1981), Porcupine (1983), Ocean Rain (1984). Negyedik lemezükön hallható a The Killing Moon c. fájdalmasan romantikus tétel, melyet a Donnie Darko című kultfilm tulajdonképpeni nyitányához használtak fel az alkotók 2001-ben, tökéletesen megalapozva a film hangulati karakterisztikáját, ill. hozzájárulva ahhoz, hogy azok is utánajárjanak a filmben felcsendülő zenéknek, akik csak azok megszületésekor, vagy pár évre rá születtek (felcsendül a filmben még Joy Division, Tears for Fears).

Aki szeretne még jobban elmélyülni a műfajokban és hasonló hangulatok után kutatni, az a következő angolszász előadók klasszikus lemezei közül csemegézhet: a punk esszenciáját poposan megközelítő zenei kleptomán (loptak katonai dobpergést, filmzenerészleteket, gitárriffeket, diszkót, ausztrál őslakosok mantráit és szépen beolvasztották sajátjukba) Adam and the Ants első lemeze (Kings of the Wild Frontier, 1980). A Vaslady elnyomásának szorongató, kiábrándító, elidegenítő hangulatát hűen, kegyetlenül tükröző, zord, kietlen, vad hangtájakra kalauzoló Killing Joke, ami gyilkos ugyan, de kicsit sem vicces, viszont tökéletes táptalaj a metál legelfajzottabb fattyainak a későbbi noise, trash, death, grind műfajoknak. ’80-as első lemezük a világvége operája, mintha végleg elfelejtették volna azt a közhelyet, hogy a felhők felett mindig ragyog a nap és kék az ég, végképp’ kiveszett az optimizmus. Mérföldkőnek számít a Pretenders is, élén a dögös Chrissie Hynde-dal, aki anno a New Musical Express-nél dolgozott, onnan nyargalt át a lemezkritika-írásról „szimplán” lemezírásra. Magabiztos, cool, laza, pimasz, erős és szexisen törékeny, olyan, mint amilyenek előtte nők nem szoktak lenni, azóta is csak ritkán. Összeállításunkban az ifjú Skócia hangját az Orange Jucie képviseli, amely már magában hordoz egy olyan dalszerző-énekest, mint a ’94-es örökzöld gigasláger (A Girl Like You) íróját, Edwyn Collins-t. Itt azonban még szertelenebb, pajkosabb stílusban interpretálja lélekkel teli dalait. Újhullámos zenekart alapított még a zseniális 2-tone ska The Specials-ből kiváló Terry Hall, Neville Staple és Lynval Golding, Fun Boy Three néven. Csak pár évig léteztek, de két remek, speciális ízekkel teletűzdelt lemezzel (Fun Boy Three, 1982, Waiting, 1983.) növelték renoméjukat.

„I live with a girl, I used to live with my brother 

I like drinking sweet white wine and smoking lots of culture 

When I go out to blues, all the girls can't refuse 

When they see my leather trousers, my gold chain and my kung fu shoes”

/ Fun Boy Three – We’re Havin gall the Fun (1983)

Fun Boy Three ­ - Vidám srácok a Specials után

További fontos előadók még, melyek mindegyike dobott ki legalább egy magas minőségű klasszikus lemezt: Essential Logic, The Jolt, Any Trouble (Where Are All the Nice Girls, 1979.), The Pop Group (Y, 1979.), The Slits (Cut, 1979), The Sound (Jeopadry, 1980.), The Teardrop Explodes (Kilimanjaro, 1980.), The Soft Boys (Underwater Moonlight, 1980.), The Comsat Angels (Waiting for a Miracle, 1980.), The Chords (So Far Away, 1980.), Peter Gabriel (Melt, 1980.), Heaven 17 (Penthouse and Pavement, 1981.), Bauhaus (Mask, 1981), The Psychedelic Furs (Talk, Talk, Talk, 1981.), Josef K (The Only Fun in Town, 1981.), Simple Minds (New Gold Dream 81/82/83/84, 1982.), Theatre of Hate (Westworld, 1982.), The Jesus and the Mary Chain (Psychocandy, 1985.), XTC (Drums and Wires, 1979., English Settlement, 1982., Skylarking, 1986.), The Sisters of Mercy (Floodland, 1987.).

DEVO

 Ha már unjuk a ködös Albion és brit pázsit zöld gyepét, ill. szürke betondzsungelét, akkor evezzünk más tájakra és emeljünk szót a szigetországon kívüli előadók mellett! A poszt-punk éra egyik legkiemelkedőbb egyéniségei a gyakran lego-hajjal fellépő egykori művészképzős, ohio-i Devo legénysége. Bolondos, mókás, ők az a poszt-punkban, ami a Madness a ska-ban. Első négy lemezük (Q: Are We Not Men? A: We Are Devo!, 1978., Duty Now for the Future, 1979., Freedom of Choice, 1980., New Traditionalists, 1981.) tematikusan összekapcsolódik, szembeállnak mindennel, ami a konzumerista elidegenedő társadalmi normákat képviseli, úgy mennek szembe a rock & rollal, hogy túllépnek azon és felülkerekednek rajt. Karcos gitár-sound keveredik kezdetben kevés, majd a későbbi albumokon egyre elburjánzó szintetizátorokkal. A névválasztás a de-volúció szóból ered, utalva arra, hogy civilizációnk a fejlődés, az evolúció helyett épp’ az ellenkező irányba tart, köszönhetően a fogyasztói társadalomnak, gyorséttermeknek, az eltorzult értékrendeknek, a végtelen technikai innovációnak, űrprogramoknak, az igény és kereslet közti aránypár megbolydulásának és úgy általában véve a folyton jelen lévő szorongásnak. A Devo szórakoztató, elgondolkodtató, és van annyira frankó, hogy rákerült a red hot chili peppers-es Flea legendás fender jazz bass gitárjára, aki, ami már önmagában is cool (van a gitáron még Joy Division, Ramones, Iggy & the Stooges, Sex Pistols, Black Flag, Minor Threat, Fugazi matrica).

The Birthday Party

„Aki balladát ír, az időben téved, kivéve persze mondjuk engem, Nick Cave-et, és maximum még téged” - szavalta a költő Müller Péter Sziámi tíz évvel azután, hogy Nick Cave első The Birthday Party-ra keresztelt bandájával már nyakig bent volt a mocskos hard rockban és a narkotikumok tudatmódosító homályában, melynek materiális, hanghordózón megjelent leképezése 1982-ben jelent meg Junkyard címmel, mely épp’ olyan, mint amilyen a címe és a habókos rajzfilmszerű borító, mely egyszerre aranyosan humoros és groteszkül ocsmány. Nick Cave, a költő, lezüllött emberi roncsként jelenik meg és társai sem térnek el sokban tőle, mindenki olyan csapzott, mintha egy egész éjszakát töltöttek volna a kényszerzubbonyból való kibújással, miután megszöktek a rehabról. Az ausztrál zenekar a lemezfelvétel ideje alatt Melbourne-ből Londonba tette át székhelyét, abban bízva, hogy az olyan szabadelvű bandák, mint a The Fall és a The Pop Group közelsége majd inspiráló, jótékony hatással lesznek a zenekarra, de ekkorra már a neo-romantikus újhullám tombolt. Talán épp’ ettől megundorodva, ennek hátat fordítva lett olyan a lemez, amilyen. Mocskos, recsegős blues-os poszt-punk és feszesen poszt-punkos rockandroll. A zenekar fésületlenségével és nyers atmoszférájával megteremtette az attitűd-zenekar arche- és prototípusát, ezzel mai napig Ausztrália legeredetibb rock-büszkeségének tekinthető. Aztán Nick Cave elvonult és visszatért, hogy megérdemelten kiemelt szupersztár legyen a Nick Cave and the Bad Seeds, majd a Grinderman élén.

Talking Heads – Okostojások NYC-ből

A brit punk színtérrel egy időben New Yorkban megjelent a poszt-punk és új hullám egyik legjobb zenekara is. Bár New York a helyszín, az alapító énekes-gitáros David Byrne skóciai születésű. Chris Frantz-cal, Tina Weymouth-szal és Seymour Stein-nel kiegészülve ők lettek a Talking Heads, akiket a híres CBGB klub a pajzsára is emelt, olyan magasságokba emelkedtek, hogy mai napig hivatkozási pont a zenészek és igényes műkedvelők között. Könnyen bárki kedvencévé válhattak intelligens szövegeikkel, jellegzetes, tempóváltásos gitárjátékukkal, érdekes harmóniáikkal, funkos ritmusszekciójukkal, ahogy görcsmentesen ötvözték a punkot, funkot, diszkót. Pogó, együtténeklés a koncerteken, életigenlés, diszkógömb a nappaliban. Első hallásra furcsa Byrne feszültséggel, ingerültséggel teli szuggesztív éneke, de a zene lökésszerű, dúdolható funkja azonnal beszippantja a hallgatót. Talking Heads: 77 (1977) c lemezükön olyan kiváló dalok hallhatóak, mint a Don’t Worry About the Governmet, Psycho Killer, Uh-Oh Love Comes Town, melyek ritmusképleteitől összeakad a láb. Második albumuk már táncolhatóbb, kísérletezősebb és csak egy évet kellett várni rá, mert már ’78-ban lehetett rá ropni - More Songs About Buildings and Food. Az eklekticizmus fokozódott, az egyéni énekstílus megmaradt, a szövegi és zenei textúrák tovább színesedtek, csavarodtak. Az album jelentősége, hogy azzal a Brian Eno-val készült, aki korábban David Bowie-val, az Ultravox-szal dolgozott (vele készült a Berlin-trilógia), később pedig a U2-val, még később pedig a Coldplay-jel. Kapcsolatuk gyümölcse a következő albumokon mind érettebb és édesebb - Fear of Music (1979), Remain the Light (1980). Ezek zeneileg már sűrűbb alkotások, szövegileg pedig az önmarcangolás, lélekbúvárkodás, odamondogatás került fókuszba. A ritmusképletek bonyolódtak, pattogósabbak lettek a groove-ok, sűrűsödtek az ütőhangszerek, kimunkáltabbak a vokálok, egyre gyakrabban köszön vissza Fela Kuti afrikai jazz-beat zenéje és mindvégig igaz a mondás, hogy nemcsak a lábhoz, hanem a fejhez is szól, agytekervényt is megtáncoltat. A Talking Heads mesterien vitte táncba az afrobeatet a new york-i aszfalton és úgy pörgette meg azt, hogy vele együtt pördült a világ.

Akit érdekel az amerikai színtér az a következők közül csemegézhet: kóstoljon bele Devo-hoz hasonlóan a clevelend-i, ohio-i Pere Ubu munkásságába (’78-ban két albummal rukkoltak elő: The Modern Dance, Dub Housing), érdekes, zajos-finomkodó zene, egymásra dobált textúrák, zaklatott énekkel. A new york-i újhullám legügyesebb hullámlovasa a CBGB-ből rakétaként kilőtt Blondie, akik 3. lemezükkel (Parallel Lines, 1978.) már mélyen a mainstream-be lovagolták magukat - tudták, hogy a sláger kevés a világsikerhez, kell hozzá egy dögös, szexi, pimasz énekesnő és a recept garantált. Bostonban ragyogtak az újhullám legékesebb felnijei a The Cars képében. Első albumuk (The Cars, 1978.) összes száma egy komplett besztoffá állnak össze, keresztmetszetet adva a műfaj teljes fegyverzetéről. A Moving the Stereo lúdbőröztető hatású, a lemez pedig cseppet sem poros, mai napig frissnek tűnik, innovatívan hathat. A Cars albumain bújtatott motívumként jelenik meg a női lábak közé való beférkőzés lehetőségének és az autók méretének, értékének egyesen arányossága. A napfényes Los Angeles-ből a The Go-Go’s képviselteti magát a műfaj nagyjai között (Beauty and the Beat, 1981.) - öttagú csajbanda, autentikus punk attitűddel és pop-érzékenységgel felvértezve, nagy adag bájjal keverve. Wisconsin államban, Milwaukee városában a Violent Femmes triója izgatta a közösséget csekély hangszeres tudással, mégis hidat húzva a folk s punk közé. Az énekes Gordon Gano végig a lúzer szerepében tetszeleg. Olyan banda voltak ők, akik bárdolatlan őszinteséggel artikulálták a saját világlátásukat, s emellett olyan bődületes számokat pakoltak a lemezre, mint a Kiss Off, Please Do Not Go, Add It Up Prove My Love, vagy a Gnarls Barkley által 2006-ban feldolgozott Gone Daddy Gone.

A nyolcvanas évek Angliájában tombolt a fent említett hideg, komor bandák szikár gitáralapú zenéje és a lentebb ismertetett szintipop csapatok billentyűfutamai. Ebből, e túlbonyolított, túlmisztifikált közegből emelkedett ki a The Smiths mammutfenyője, mely a hetvenes évek new york-i art-punkjában (The Velvet Underground), glam rockjában, hatvanas évekbeli brit beatzenében gyökerezik. A túlcifrázott zenei közegben designban, szövegvilágban és zenében egyaránt visszatért az alapokhoz, egyszerű vonalakhoz. 

The Smiths - Andy Rourke, Morrissey, Mike Joyce, Johnny Marr

A kis Stephen Patrick Morrissey zárkózott gyerek volt, és ahelyett, hogy focizott volna a friss levegőn, inkább ábrándozott és Oscar Wilde írásain pallérozta elméjét és képzelőerejét. Hatással volt rá William Clark Gable és James Dean (róla könyvet is írt) színészművészete is. Hatott rá minden, ami érzelmes, érzékeny és romantikus, törékeny akár a porcelán. Természetesen őt is elkapta a punk, tizenéves korában megalapította a New York Dolls angliai fanklubját, majd hasonlóan cselekedett a The Cramps tiszteletére is. Ezt követően rövid ideig a The Nosebleeds nevő punkbandában tevékenykedett és végül a The Smiths énekesévé lett. Ekkorra már teljes jogú, karizmatikus előadó visszatükrözi és szétszórja a világban mindazt, amit az elfüggönyzött gyerekkor árnyékában felhalmozott lelkében. Kifinomult, ízléses mind beszédben, szövegben, öltözködésben, stílusban, igazi dandy, egyesek igazi playboynak tartják, bár egy nőfaló esetében erre gondolkodás nélkül rábólintanánk, de Morrissey esetében képtelenség eldönteni, talán ő maga sem tudja meghatározni szexualitását, vagy csak jól titkolja. Tény, hogy imádja Shakespeare-t (mint sokan mások is ezen a földön) és a ’87-es Girlfriend in a Coma klipjének hátterében a Leather Boys című film képsorai peregnek, amely egy motoros galeriben rejtőző meleg tag viszontagságait boncolgatja. Megkérdőjelezhető továbbá jobb mellbimbója fölé varrt „honey” feliratú tetoválása is.

„I decree today that life

Is simply taking and not giving

England is mine, it owes me a living

But ask me why and I'll spit in your eye

Oh ask me why and I'll spit in your eye

But we cannot cling to the old dreams anymore

No, we cannot cling to those dreams

Does the body rule the mind

Or does the mind rule the body?

I don't know..

Under the iron bridge we kissed

And although I ended up with sore lips

It just wasn't like the old days anymore

No, it wasn't like those days

Am I still ill?

Oh am I still ill?”
 / The Smiths – Still Ill (1984)

Pár szót a többiekről is, hiszen a The Smiths esszenciáját négy tag kollektív munkája adta. Johnny Marr rafinált-fifikás dallambontogató beat gitárjátéka iskolát teremtett, akárcsak az Andy Rourke-Mike Joyce ritmusszekció is a klasszikus pop-gitáriskola egyik alaptézise. Az Oasis-es Noel Gallagher meghatározó élménye, hogy 1983-ban megpillantotta Marr-t a Top of the Pops-ban, aki garbót viselt és napszemüveget és „kibaszott cool volt”. A napszemüveg tényleg cool, a garbó már kevésbé (tulajdonképpen nincs ember, akinek jól állna), viszont mindez elég nagy löketet adott neki, hogy gitárt ragadjon és később világhírű zenekarban játszon. Kristálytiszta, csilingelő gitárjáték, egyedi ízzel, szokatlan, ám legalább annyira harmonikus akkord-bontogatásokkal, dúdolható basszusmenetekkel, vitriolos, szociografikus szövegekkel, Moz gúnyos romanticizmusával átszőve. Nyakába veszi a világ összes búját-bánatát és az attól való megroskadás fájdalmától átitatott rezignáltsággal énekel, kesereg. De e keserűség nem feltétlenül süpped kútmélységű melankóliába, mert okosabb ő ennél és végig jelen van a humor is. Irónia, önirónia, illékony lélek, külvárosi spleen, manchasteri munkásnegyedek hétköznapi homálya, a politika hatalmának árnyéka, ezek táplálják Morrissey líráját. Mindenkit megszólít, lehet szó dühöngő, meg nem értett tinédzserről, húszas évei elején járó magát még mindig meg nem találó vagy már épp’ elvesztő ifjúról, vagy középkori válságban szenvedőről. És a varázs nem abban rejlik, hogy felismerjük a dal hozzánk szól, nekünk énekel, hanem abban, hogy rólunk.

The Smiths - Ok nélkül lázadók

1982 és 1987 között, abban az évtizedben, amikor betörnek a videójátékok a világpiacra és uralmuk alá vonják azt, abban az évtizedben, amikor végre leomlik a berlini fal, a The Smiths négy kiváló stúdiólemezzel tette elviselhetőbbé a világot: The Smith (1984), Meat Is Murder (1985), The Queen Is Dead (1986), Strangeways, here we Come (1987). Az egyszerűségével, vissza a gyökerekhez szövegi és zenei filozófiája mellett a körítésben is jelen van. Szándékosan nem magukat tüntetik fel a borítón, hanem egyszerű, de hatásos fekete-fehér fotókon hétköznapi, ill. annak tűnő figurák arcképei jelennek meg. Első lemezüket Joe Dallesandro felsőteste díszíti, aki Andy Warhol ’68-as Flesh című filmjének főszereplője. Második, Meat Means Is Murder lemezükön, mely már címében is magában hordozza Moz világszemléletét, megrögzött vegetáriánusként a húsfogyasztás elleni szélsőséges kirohanásokat ­ egy kép a vietnami háborúból, amelyen szereplő katona sisakján az eredeti „make war, not peace” felirat helyett a meat is murder díszeleg. A ’86-os Queen is Dead borítóján Alain Delon kapott helyet, a ’64-es L’Insoumis c. filmből. Utolsó stúdiólemezük borítóján az Édentől keletre c. mozi mellékszereplője Richard Davalos kapott helyet. Válogatáslemezeik, koncertlemezeik, bestofjaik cover-jén is - a Rank koncertalbumon a gyönyörűséges Alexandra Bastedo ­egy külső személy arcképe szerepel, megteremtve ezzel a hétköznapiság kultuszát. A The Smiths munkássága kulturális hivatkozási pontok linkjei a nyolcvanas években - dalszöveges utalások, borítófotókról való kikacsintások filmek, könyvek, versek, az irodalom irányába. A zenekar burkolt fogalomként köszön vissza az 500 nap nyár c. 2009-es moziban, mint a laza, ifjú titánnak látszó főszereplő mögött megbúvó hasadt lélek, elfojtott frusztráció, szeretetéhség, a szerelem reménytelenségébe kapaszkodó kéz szinonimája.

  

The Smiths - Sosem volt ennyire kellemes viszont hallani ifjúságunk minden nyűgjét

Érdekes módon Magyarországon nem alakult ki kultusza a zenekarnak, holott a magyar néplélekhez közel állnak a szomorkás előadók, lásd The Cure-mánia, Depeche Mode-láz. Ettől függetlenül a The Smiths a 80-as évek kvintesszenciális zenekara, a szintetizátorokkal, elektronikával habosított zenék korszakában visszahozta a színtiszta gitárhangzást, nélkülük nem lett volna, vagy ha igen, akkor másképp’ Oasis, Blur, Pulp, The Stone Roses, Suede, The Libertines, Arctic Monkeys. A The Smith nettó öt évig létezett, de ez elég volt ahhoz, hogy örök hivatkozási pont legyen és a fiatalabb generációk is felfedezik maguknak, mert kortalan, hatásos, kifejező és a formát csordultig töltötték tartalommal. Szobruk méltó helyet foglal el a britpop panteonjában, valahol a The Beatles, The Rolling Stones, The Kinks, The Who társaságában, mindannyian újrarajzolták a brit gitárzene térképét.

A The Smith után Morrissey ’88-tól szólóban folytatta és nagyjából mindent úgy csinált, ahogy tőle megszokhattuk, viszont a többiek nélkül is kevesebb lett kicsit, kevésbé működik a kémia, de ettől még jó, viszont sajnálatos módon a hétköznapiság kultusza helyett már a személyi kultusz kezdett elhatalmasodni. Hibapont és intő jár ezért, viszont a The Smiths örökségén ez nem ejthet már csorbát.

Következzen egy rövid áttekintés a már sokat emlegetett nyolcvanas évek elején virágait bontogató és pár éven belül színpompában tündöklő újhullámos romanticizmus (Duran Duran) és szintipop jelesebb képviselőiről. A szintipopról manapság könnyen asszociálnak a tingli-tangli kétujjas szintetizátor-prüntyögésre, amire csíkos inges, kerek hasú slágertibók ropják és hurkanyakú magánvállalkozók támasztják a pultot a mulatóban. Ilyesfajta idiotista, igénytelen megnyilvánulásokról azonban szó sem lehetett a hetvenes években véget érő vietnami háború után, a végeláthatatlannak tűnő hidegháborús vagdalkozásban, politikai nyugtalanságban (vörös Szovjetúnió, NSZK-NDK-ra szakadt Németország, stb.), a Vaslady szorításában, a Vasfüggöny kiábrándító árnyékában, a nyolcvanas évek elején felfedezett és egységes félelmet keltő (ember embertől való paranoiáját) betegség a HIV/AIDS-vírus idején (Human immunodeficiency virus infection / Acquired immunodeficiency syndrome).

A szintipop a hetvenes évek végének poszt-punk és new wave műfajaiból kinőtt zenei irányzat, szintetizátorokkal terhelt muzsika, okos elektronika, intelligens pop, mely tökéletes leképezése a kornak. Hol szövegvilágban, hol pedig zenei textúrákban jelenik meg a korszellem, a sötétség mindvégig jelen van - berlini fal, panelépületek, gyárfüst, ipartelepek zaja, külvárosi tehetetlenség. Hol a szöveg komoly, hol pedig a zene, kontrasztban állnak egymással ­ahol könnyedebb volt a szöveg, ott komorabb volt a zene és ahol mélyebb volt a mondanivaló, ott táncolhatóbb volt a muzsika. Ezért fordulhatott elő, hogy a fiatalok olyan dalokra pörögtek a diszkógömb alatt, amelyekben frusztrált-rezignált szövegek szóltak elveszettségről, önkeresésről, introspektivitásról, személyes tragédiákról, gyászról, pl. a Pet Shop Boys Being Boring dala egy HIV vírustól haldokló barát ágya melletti virrasztásról szól. A szorongással teli szövegek, dramatizált mondanivaló megmaradt tehát, viszont a dühöngés helyére beült a ritmus és a dallam, a zenéből kikopott a gitár és a jövőbe mutató futurista szintetizátoroké lett a központi szerep. A műfaj pionírjai közérthető popszámokat írtak, melyek mélyebb üzenetet hordoztak.

E műfaj vezetőinek zöme is a szigetországból jött, egyedül az A-ha származik Oslóból, Norvégiából.

Szintetizátorok használatából ered az a változás a zenekarok felállásában, hogy két tagúra redukálódtak, szintipop duóként működtek, pl. Soft Cell, Pet Shop Boys, Erasure, Tears for Fears, Suicide, Sparks.

„A szintetizátorok az ideális punk hangszerek” - mondta Andy McCluskey az Orchestral Manoeuvres in the Dark (OMD) basszusgitáros-énekese, akik nyolcvantól kezdve ontották magukból jobbnál-jobb lemezeiket, átitatva politikai töltettel, és az emberi lélek textúráinak hangképeivel. Második lemezükön szerepel az Enola Gay c. szám, mely tökéletesen példázza a zenekar többrétegűségét: Enola Gay-nek nevezték azt a bombázót, amely Little Boy névre keresztelt nukleáris töltetet, azaz atombombát szállított és dobott Hiroshimára 1945. augusztus 6-án reggel 8 óra 15-ös detonációval, több mint százezer lakos halálát okozva ezzel. Az Enola Gay név a bombát szállító pilótától származik, az ő édesanyját hívták így. Ezzel értelmet nyer az „Is mother proud of Little Boy today?” zseniális sora is. A dal aktualitását az adta, hogy Margaret Tatcher engedélyezte az Egyesült Államoknak, hogy nukleáris fegyvereket telepítsen Angliába. Az OMD 1981-es Architecture & Morality lemeze a korszak az újhullám és szintipop kulcslemeze.

Orchestral Manoeuvres in the Dark -­ „ A szintetizátorok az ideális punk hangszerek.”

1981-ben jelent meg a leeds-i Soft Cell zseniális, tömény szexszel fűszerezet, szexuálisan kétértelmű dalokat gyártó duó debütlemeze a Non-Stop Erotic Cabaret. Az album centrális témája a szex és erotika, viszont emellett jelen van a kertvárosi kívülállóságból fakadó világfájdalom, mely komolyabb tartalmat ad a produkciónak. Botrányos, bizarr klip készült a Sex Dwarf-hoz, mely nyúlós csámcsognivalót dobott a bulvársajtónak. Kiváló dalok sorakoznak az albumon (Frustration, Youth, Chips on my Shoulder, Secret Life, Say Hello, Wave Goodbye), melyeket háttérbe szorított Gloria Jones ’65-ös Tainted Love slágerének feldolgozása, mely azóta meleg-himnusz lett.

1981. augusztus 1-jén indult hódító útjára, a világ kulturális nézeteit felforgató, átalakító MTV, amely elhozta nappalinkba a nyugatot. A 80-as évek szintpop zenekarai, mint a Pet Shop Boys és a Depeche Mode, örökérvényű videóklipjeikkel is beírták magukat a poptörténetbe és történelembe, mert klipjeik képi világa ma is hűen summázza a 80-as évek szellemét, mindegyik 3 -4 perces kordokumentum, pillanatfelvétel.

A fentebb említett norvég A-ha elektro-pop triója is az MTV-nek köszönhette világsikerét, persze ehhez kellett egy jó album (Hunting High and Low, 1985.), ill. egy remek kislemez sláger és ahhoz készült rendkívül találékony klip. Ez volt a Take on Me, amelynek képregényszerű lapjairól lép le Morten Harket énekes, és rajzfilmszerűen indul útjára, hogy meghódítsa és elnyerje a kiválasztott hölgy kegyeit. Klip nélkül aligha szárnyalhatott volna a Billboard lista élére ez a szerzemény.

Szintén az MTV-n feltűnő Relax (Don’t Do It) és Two Tribes dalaiknak köszönheti sikereit a Frank Sinatraról szóló újságcikkből nevet merítő Frankie Goes to Hollywood is, aminek tagjai úgy festenek, mintha a Rendőrakadémia forgatásáról szabadultak volna, de akadálymentesen befértek volna a Village People tagságába is. A klip a Welcome to the Pleasuredome (1984) album promotálását szolgálta, sikerrel. ’83-ban bátor, majdhogynem vakmerő dolog volt a két öltönyös öregúr, Ronald Reagan és Konstantin Chernenko bunyóját videóra venni. A klip egyszerű csattanója pedig zseniális.

Pet Shop Boys -­ Fiúk a klubból

„…'Cause we were never being boring We had too much time to find for ourselves And we were never being boring We dressed up and fought, then thought: "Make amends" And we were never holding back or worried that Time would come to an end”

Neil Tenant (akkori Smash Hits tinimagazin popjságírója) és Chris Lowe (akkori építészhallgató) egy londoni hi-fi boltban találkoztak és hamar közös zenei barkácsolásba kezdtek. Eleinte West End néven futottak, majd egy kisállatkereskedést üzemeltető spanjuk hatására Pet Shop Boys néven folytatták tovább. Zeneileg a Kraftwerk, Sparks, David Bowie a duó fő forrása. Dalaik egytől-egyig szimfonikus nagyvárosi, karcolatok, egyszerre pozitív és szomorú, egyszerre energetizáló és nyugtató hatásúak. Mélyen emberi, melankolikus, barátságos közvetlenségével enyhíti a fájdalmat. Náluk nem kap teret az indusztriális zajtenger, helyette finom, meleg, tompa hangok, loopok, dallamok áradnak. Az üzenet és mélység ellenére remekül ment a biznisz, kisállatkereskedésük rövid időn belül slágergyárrá avanzsált, dalaikat vitték, mint a cukrot a világ minden tájára exportáltak ­ a UK-ban és USA-ban is a toplisták élére törtek. Please (1986.), Actually (1987), Behaviour (1990), Very (1993) lemezeiket mindenkinek hallani kell, mert több mint kellemes hallgatnivaló és dús, értékes érzelemvilága étcsokoládéként serkenti a vérkeringést, hidratálja a lelket.

Depeche Mode

„Felszállott a sirály, Depeche Mode a király” ­ díszítette a tűzfalakat, vonatkönyöklőket az eszméletlen klassz és szellemes felirat, ill. az iskolapadokba vésett DM firkákról mindenki tudta, hogy a két betű nem a Drogerie Markt rövidítése, hanem a kor legjobb és legprogresszívebb szinti-elektro-zenekarát rejti: Depeche Mode. Az ő történetükkel is lexikonokat lehetne megtölteni, most csak tömören. Nevüket egy francia divatlapból kölcsönözték, jelentése gyorsan változó stílus, divat. Nomen est omen, a rajongók már a kezdetektől fogva koppintották a banda öltözködését, kezdve a korai punkos, new waves, majd az ezt követő új-romantikus out-look, helyenként, az identitáskeresés és sokkolás indíttatásából megjelenő homoerotikus és szado-mazo stílus. Pár évvel később alakult ki Dave Gahan (énekes) védjegyeként az egyszerű 501-es Levi’s farmer, fehér/fekete póló, atlétatrikó, dr. Martens bakancs. Később az egyszerű, elegáns, sötét zakók, öltönynadrágok jelentették az állandó viseletet. Magyarországon is ment az öltözék, hajviselet koppintása legyen szó rajongókról, vagy őket utánzó zenekarokról, pl. Bonanza Banzai, Popular. Hazánkban a korábban sosem hallott zenei stílus és hangzásvilág, azaz magát a bandát fanatikusan kedvelőket roppant kreatív módon „depeses”-eknek nevezték.

A zenekart iskolatársak alapították - Vince Clarke, Andy Fletcher és Martin Gore, majd hozzájuk csatlakozott Dave Gahan. Kezdeti szárnypróbálgatásaik még egyszerű szintipop, helyenként egyszerű diszkó (Speak and Spell, 1981, A Broken Frame, 1982.), de már itt-ott felbukkannak a később is vállalható szövegek és meghatározó dobhangzás (Just Can’t Get Enough, Photography). A harmadik album előtt Alan Wilder-rel erősödött a zenekar, aki remek hangszobrászként tökéletesen öntötte formába Martin érzéseit, hangulatait. A Constrction Time Again (1983.) és Some Great Reward (1984.) idején már teljesen elfordultak a vidám, diszkós dolgoktól, helyette csupa életszagú téma jött a palettára kiábrándultság, elszigetelődöttség, csalódottság, elhagyatottság, kilátástalanság, magány, istenkeresés, stb. Ekkorra a zenekar már teljesen összeérett, tudják mit akarnak, határozottan interpretálják világnézetüket és hazájukon, Anglián kívül egész Európát és Amerikát letarolják. Valami miatt otthonukban kicsit mellőzöttek maradtak. A Black Celebration (1986) – Music for the Masses (1987) – Violator (1990) albumok hármasa már teljes fegyverzetben mutatja a kvartettet. A zene teljes mértékben nélkülözi a magas hangokat, valamint a szövegek is direktebbek, arcbamászóbbak lettek. ’87-ben a csapat kiegészül Anton Corbijn-nal, fotós, rendező. Tulajdonképpen ötödik taggá válik. Szemcsés, sötét tónusú, fekete-fehér képi világa tökéletesen passzol a zenéhez, zseniális fotók és kultikussá váló klipek fűződnek hozzá. Legendás a ’89-es koncert- és útifilm, a 101, mely az amerikai turné pasadena-i állomását örökíti meg, ezt még VHS-en néztük, kb. milliószor és az utolsó nézésnél ugyanúgy fogott padlót az áll, mint az első után. A kilencvenes évek elején a hazai tinimagazinok (Bravo, Popcorn) tele voltak DM-cikkekkel, tulajdonképpen egy oldallal, amin volt egy nagy fotó és pár mondat el lehetett adni egy számot, így nem csoda, hogy minden hónapban volt valami morzsa a DM-ről. A Depeche Mode az évtized elejére már újrarajzolta a modern zene kontúrjait, ezt egy paradigmaváltó lemez, a Songs of Faith and Devotion követte, 1993-ban. A korábbitól eltérő zenével, imidzzsel léptek elő, melyet a rajongók eleinte fintorogva fogadtak, nem tudtak mit kezdeni vele, de nem baj, mert az elfordult rajongók helyére újak érkeztek. A helyzetet súlyosbította Dave még titkolt heroin-függősége. Az album turnéjának súlyától csaknem összeroskad a zenekar, Dave pedig egy redrum (visszafelé olvasva nem is titkoltan veszélyes) nevezetű heroin-kokain mixtől 2 percre betekint a túlvilág kapuján, összekacsint a halállal, de visszatér az élők közé. 1997-ben térnek vissza az Ultra c. lemezzel, mely kicsit lazább, szellősebb, egy fellélegzésnek is felfogható. A nyugodtság tovább fokozódik a 2001-es Exciter sorlemezen, melynek turnéját One Night in Paris címmel meg is örökítették DVD-n. Energikus, ereje teljében tündöklő zenekart mutat, zeneileg azonban higgadtabb, kifinomultabb, az Ultra egyenes folytatása, kicsit egzotikusabb. A 2005-ben megjelent Playing the Angel aztán már zeneileg is hozza azt a lendületet, energiát, amit a csapat tagjai még csak koncerten hoztak az előző lemez turnéja során. Kiváló minőségű dalok sorakoznak itt, melyek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején megjelenő klasszikus lemezek hangulatát idézik, kicsit modernebbre véve a hangzást. Bátor, erőteljes, felnőtt zenekarral van dolgunk, ahol a szövegek még mindig fájdalomról, szenvedésről, csalódottságról szólnak, ők ebben a legjobbak. A 2009-es Sounds of the Universe DM mércével közepes alkotás, sajnos hiányzik róla a progresszivitás és a bátor kísérletezőkedv, mely a zenekar legjobb lemezeit jellemezte.

Az életmű Martin Gore (Counterfeit, 1989., Counterfeit2, 2003.) és Dave Gahan (Paper Monsters, 2003., Hourglass, 2007.) szólólemezeivel válik teljessé, Dave 2012-ben a Soulsavers-szel karöltve megjelentetett The Light the Dead See albuma valószínűleg a legjobb új évezredbeli DM album, amit nem az eredeti tagok alkottak. 

Tény, hogy a Depeche Mode univerzuma mindenkit beszippant, akinek nem kőből van a szíve, volt már valaha szerelmes, magányos, csalódott, meg nem értett, félreértett, fájt valami ott a bordák között, amiről nem tudta, hogy mi. A Depeche Mode koncertjei, az életmű, a dalok mind azt bizonyítják, hogy van gondviselés, hinni kell, mert ők pazaroltak, tékozoltak, feléltek, megéltek, átéltek mindent, életet s halált, és konzekvenciaként csak annyit sugallnak halkan, mégis az egész világ hallatára: megtértünk. Továbbá hazai szempontból az sem elhanyagolható, hogy zenéjük tökéletes kivetülése annak az érzésnek, amit bárki átélhetett nálunk a szürke panellakótelepek, vagy a kieső vidéki falvak magányosságában. Biztosították az aláfestő filmzenét, háttérzenét, főcímdalt a magyarországi rendszerváltozáshoz (is).

További jelentős újhullámos szintipop előadók, lemezeik: Ultravox (Vienna, 1980.), Suicide (Suicide, 1980.), Einstürzende Neubauten (Kollaps, 1981.), Human League (Dare!, 1981.), New Order (Movement, 1981., Power, Corruption & Lies, 1983., Low-Life, 1985., Brotherhood, 1986.), Duran Duran (Rio, 1982.), ABC (The Lexicon of Love, 1982.), Eurythmics (Sweet Dreams Are Made of This, 1983.), Bronski Beat (The Age of Consent, 1984), Tears for Fears (Songs from the Big Chair, 1985.), Erasure (Wonderland, 1986.)

Láthatjuk, ahogy mélyen a punkban gyökerező három egymásból kinövő poszt-punk - new wave - szintipop műfaj zsenge hajtásai hogyan nőttek, erősödtek különültek el, majd fonódtak össze újra, sűrű, érzelemdús zenei elegyet képezve. A hangulat fekete-fehér, de a különböző zenekarok személyiségéből fakadó interpretáció a szivárvány színeiben pompázik. A sötét tónusú színeket lágyan fűszerezi meg a szintetizátor, mely zenei progressziót jelentett és reménysugárként cikázott a szikár riffek között, mint a lebomló Fal első kihullott téglái helyén átütő napfény. Behozta a kompromisszummentesség fogalmát a főáramba, elfogadtatta, megbecsülendővé tette és előtérbe tolta az emocionális, humánus, egyéni értékrend hangsúlyozását, demonstrálását, propagálását. Üzenetet hordoz, közvetít, mely túllép a táncparkett-populizmuson és nem feltétlenül az adott pillanatra, hanem életre szól. Habitust, attitűdöt formál és a sötétség ellenére pozitív irányba lök. A negatív pólus taszítja a negatívat, addig, míg végleg tisztes távolságra nem kerül, vagy míg egyszerűen pozitívvá fordul.

_adam

A POSZT-PUNK ÉS ÚJHULLÁM PIONÍRJAI

Television, The Fall, The Cure, The Police, Joy Division, Devo, Josef K, Echo & the Bunnymen, Fun Boy Three, Heaven 17, XTC, Public Image Ltd, Gang Of Four, Magazine, Talking Heads, The Cars, Pretenders, Blondie, Adam and the Ants, Violent Femmes.

MÉLTÓ KÖVETŐK

Radiohead, Interpol, Editors, Franz Ferdinand, White Lies, Bloc Party, Black Kids, The Strokes, The Rakes, The Killers, The Wombats, The Twilight Sun, The Sunshine Underground, The Coral, The Drums, The Hives, The Libertines, The International Noise Conspiracy, MGMT, Spoon, Modest Mouse, Klaxons, Coldplay, Foals, Kaiser Chiefs, Yeah Yeah Yeahs, The Ting Tings, Kasabian, Maximo Park, Art Brut, Caesars.

A SZINTIPOP PIONÍRJAI:

Depeche Mode, Orcheastal Manouvers in the Dark, New Order, ABC, Tears for Fears, Pet Shop Boys, A-ha, Soft Cell.

KÖTELEZŐ IRODALOM

Steve Malins – Depeche Mode: Black Celebration – Kultúrrajz egy zenekarról (Saturday City, London, 2011)

KÖTELEZŐ MOZI

Derek Burbridge / Michael White - Urgh! – a Music War! (1982)

Michael Winterbottom - 24 Hour Party People (2002)

Anton Corbijn - Control (2007)

Grant Gee - Joy Division (2007)

Wim Wenders - Berlin felett az ég (Wings of Desire, 1987.)

Depehe Mode - 101 (1989)

ÉRDEKESSÉG

Jah Wooble and the Invaders of the Heart - Rising Above Bedlam (1991)

TOP 10 örök érvényű definitív post-punk lemez

#01 Joy Division - Closer (1980)

#02 Iggy Pop - Lust for Life (1977)

#03 The Cure - Three Imaginary Boys (1979)

#04 Gang of Four - Entertainment! (1979)

#05 The Smiths - The Queen is Dead (1986)

#06 The Police - Regatta de Blanc (1979)

#07 The Fall -Live at the Witch Trials (1979)

#08 Television - Marquee Moon (1977)

#09 Fun Boy Three - Waiting (1983)

#10 Josef K - The Only Fun in Town (1981)

TOP 10 lemez a kétezres évek elején visszatérő post-punk revivalból

#01 Interpol - Turn on the Bright Lights (2002)

#02 The Killers - Hot Fuss (2004)

#03 Franz Ferdinand - Franz Ferdinand (2004)

#04 Bloc Party - Silent Alarm (2005)

#05 Editors - The Back Room (2005)

#06 The Strokes - Is This It? (2001)

#07 Coldplay - X & Y (2005)

#08 Modest Mouse - Good News for People Who Love Bad News (2004)

#09 The Hives - Tyrannosaurus Hives (2004)

#10 Vampire Weekend - Vampire Weekend (2008)

IDŐVONAL - Betekintés a hetvenes-nyolcvanas évek nagy pillanatai közé

1971. december 19. a Mechanikus Narancs (Clockwork Orange) amerikai premierje. Stanley Kubrick filmre vitte Anthony Burgess ’62-es botrány-regényét. A moziipar megszületése óta lopkodja szét, nagyot merített Tarantino és David Lynch is, Bart Simpsonon és a Faith No More Falling Into Pieces klipjében is feltűnik a főszereplő, Alex jelmeze. Az emberi gonoszság határtalan.

1972. július 06. Louis Armstrong maga mögött hagyja a csodálatos világot, a jazz emblematikus figurájának halála.

1972. mozikban Francis Ford Coppola klasszikusa, a Keresztapa első része.

1972. A müncheni olimpia tragédiája, vérengzés - palesztin terroristák izraeli sportolókat ejtenek túszul. A tizenegy túszból kettővel rögtön végeznek. A kilenc túszért cserébe 200 palesztin fogoly szabadon bocsátását kérik. Végül az akció mérlege: egy rendőr életét veszti, mind a kilenc túsz halott, akárcsak az öt terrorista. Másnap az olimpiai bizottság bejelenti a játékok folytatását, de az izraeli sportolók hazautaznak. Huszonhatan érkeztek a játékokra, visszafelé tizenegy halott társukat kísérik.

1972. szeptember 21. megszületik Liam Gallagher, Noel Gallagher kisöccse, hogy aztán húsz évvel később Oasis néven zenekart alapítsanak, és örökös viaskodásban álljanak a Blurrel, kivívva ezzel a brit gitárpop rivaldafényét. Önbizalomban sosem szenvedtek hiányt, rendesen túlértékelték magukat, és sajnálatos módon maguk is elhitték, hogy ők az új Beatles. Két nagyszerű albumot és rengeteg combos beszólást hagytak az utókorra, például ilyet bírt mondani: „Néha nekem is van rossz kedvem, de hamar elmúlik. Csak belenézek a tükörbe és azt mondom magamnak: „Azt a büdös kurva életbe, micsoda egy jóképű fasz vagyok.” És olyankor mindig egyből jókedvem lesz.”

1972. Amerika légitámadást intéz egy vietnami falu ellen, napalmot is bevetnek. A lángok és füst felhőjéből civilek szaladnak a katonák felé, asszonyok, gyermekek. A rohanó áldozatok közül a meztelen kislányról (aki aznap töltötte be kilencedik életévét), Kim Phuc-ról készült sokkoló fotó bejárja a világot és igazolja a vietnami háború értelmetlenségét, embertelenségét, gátlástalanságát.

1973. március 29. Az utolsó amerikai katona is elhagyja Vietnam véráztatta földjét.

1973. Olajválság

1973. július 20. Az örök karatemezőre költözik Bruce Lee.

1974. április 06. Az angliai Brightonban megrendezett Eurovíziós dalfesztiválon az Abba nyer, melyet mánia, hisztéria követ.

1975. Saigon, tizenöt év vérengzés után az utolsó amerikai katona is elhagyja Vietnam-ot, ezzel lezárul a vietnam-i háború, de Észak- és Dél-Vietnam konfliktusa nem csitul, a hatalom a kommunisták kezében lesz. Ez az utolsó összecsapás a XX. században, melyből a vörösök jönnek ki győztesen.

1975. Magyarországon kötelezővé teszik a biztonsági öv használatát a személygépkocsikban, Zánkán megnyílik az elő úttörőváros, leteszik a paksi atomerőmű alapkövét, meghal Mindszenty József bíboros.

1975 közepére Keith Richards és Mick Jagger kapcsolata olyannyira rossz mederbe terelődött, hogy nem is beszéltek egymással, Mick úri showbiz körökben játszotta a dandyt, ezalatt Keith lepattant drogosként hernyózott szüntelen. A Tour of the Americas egyik koncerjén, a backstage-ben Annie Leibovitz lefotózta Richards-ot, aki egy „Who the fuck is Mick Jagger” feliratú pólót viselt.

1975. június 5-én, a balatonszárszói vasútállomáson József Attila öngyilkosságának színhelyén egy tehervonat alatt leli halálát a kor színészóriása, Latinovits Zoltán, „az összes díjamat, szerepet és sikeremet elcserélném két kisgyermekre” - sajnos nem adatott meg neki.

1975. Steven Spielberg Cápa (Jaws) c. mozija 100 millió dollárt kaszál, csak az USA-ban.

1975-ben, miután hatodszorra is elnyeri a Mr. Olympia testépítői címet, Arnold Schwarzenegger bejelenti visszavonulását, utána haverja, Franco Columbu nyer. Még egyszer visszatér ’80-ban, hogy akkor is első legyen (’81-ben szintén Columbu nyer). Majd végleg szakít a versenyszerű bodybuildinggel, csak hogy főállású színész, majd kormányzó legyen.

1976-ban diagnosztizálták az első ebola által fertőzött embert. A vírust kezdetben denevérek hordozták, evés-ivás útján terjed, tünetei a tífuszéra hasonlítanak. Az orvostudományba vetett hit meginog.

1976.december 1. A Sex Pistols tagjai élő adásban káromkodnak a Bill Grundy-showban. Tisztes családapák hajítják ki tévéjüket az ablakon és hajcsavarós anyák kapnak szívrohamot a korábban televízióban soha nem hallott trágár szavak hallatán.

1976. Martin Scorsese Taxisofőr című apokaliptikus New York mozija, Robert de Niroval.

1977-ben jelenik meg hazánk első igazi hard rock albuma, a Piramis első lemeze. Rajt a mindenki által ismert Ha volna két életem c. dal.

1977. augusztus 26-án jelenik meg Ian Dury szállóigévé vált Sex & Drugs & Rock & Roll kislemeze, 7 inches bakeliten. A dal címét a köznyelv bevette, átvette, csak így egyben használjuk, egyéb zenékben, filmekben, közéletben, mindenhol fellelhető. Az eredeti dalszöveg azonban épp’ az ifjúság figyelmét hívja fel és óvva int az ezekben rejlő veszélyes csapdáktól.

1978. Amerikában elindul a Dallas, azaz Jock, Ellie, Bobby és Jockey Ewing, Pamela, Samantha, Ray, Lucy, és Cliff Barnes soha véget nem érő storyja, ahogy közösen locsolgatják Texas olaját a tűzre. Larry Hangman és az ő ellenállhatatlan mosolya. Örökérvényű mondat: „Samantha, már megint iszol?”

1978. Az Egyesült Államok visszaszolgáltatja Magyarországnak a Szent Koronát és a koronázási ékszereket. A nemzeti ereklyéket Apró Antal, az Országgyűlés elnöke veszi át Vyrus Vance amerikai külügyminisztertől.

1978. A Levi Strauss (Levi’s) Farmergyár megnyitja üzemét Marcaliban, a gépeket és alapanyagot ők adják, a munkát mi. A termékek 60%-át kiviszik eladásra, a maradék mennyiségért a környező szocialista országokból megindul a farmerturizmus.

1978. július 25. Louise Joy Brown, az első lombikbébi születése, az orvostudomány viadala. Húga, Natalie négy évvel fiatalabb, ő már a negyvenedik lombikbébi. Louise 10. születésnapjakor már 600 hasonlóan született társa él a Földön. Az orvostudomány e cselekedete még kétségtelenül az emberiség érdekeit szolgálja, de már felvetődik a klónozás gondolata…

1979-ben a cenzúra éppen pislogott egyet és kinyomták Esterházy Péter Termelési-regényét, püspöklila borítóval. A magyar regény és próza újjászületése. TSZ-paródia, görbe tükör a magyar közéletnek.

1979. július 1. ­ A SONY piacra dobja az első walkmant, a magnókazettánál némileg nagyobb elemes tárgy, amely tökéletesen alkalmas a külvilág kizárására, jelzésértékű a vonaton, buszon kezdeményezendő beszélgetések hárítására.

1980. május 26-án a Soyuz 36 fedélzetén mai napig elsőként vett részt űrutazáson Farkas Bertalan, társa a szovjet Valery Kubasov.

1981. a kocka éve, Rubik Ernő kockájának elsöprő sikere a játékpiacon.

1981. július 29. Diana Spencer és Károly herceg esküvője.

1981. Ali Agca merénylete II. János Pál ellen.

1982-ben Argentína megpróbálja lenyúlni partjai közelében fekvő Falkland-szigeteket. A brit kormány diplomáciai lépések után csapatokat küld a térségbe, kitör a Falkland-válság.

1984. októberében az IRA bombát robbant a bristoli Grand Hotelben, a pártkongresszusra érkezett konzervatív politikusok szállásán. Tatcher sértetlen marad, öt munkatársa a merénylet áldozata lett.

1984-85. Bányászsztrájkok szerte Angliában.

1985. május 29. Brüsszel, Heysel stadion, Liverpool-Juventus BEK-döntő, az angol és olasz szurkolók összecsapása után –egy téglafal leomlása következtében– 39 olasz szurkoló életét veszti, az angol csapatokat kitiltják az európai kupaküzdelmekből.

1986. július 27. A Népstadionban fellép a Queen, életre szóló extázist nyújtva minden magyarnak a Tavaszi széllel, mellyel már érződött a rendszerváltás fuvallata is.

1989. április 15. Liverpool­Nothingham Forest FA-kupa elődöntő. Az egyik lelátó leszakad, 90 ­többnyire harminc évesnél fiatalabb­ halott marad a helyszínen. A katasztrófa után teljes körű vizsgálat indul az angol futballállapotok feltérképezésére.

1985. július 25. Elfeledett Depeche Mode koncert a budapesti Volán pályán. Az akkor szinte még ismeretlen zenekar első itthoni fellépése két nappal Martin Gore születésnapja után volt, így a dalok között egyfolytában happybirthdayezett a közönség. Valószínűleg, azóta sem történt hasonló, de akkor, a koncert előtt egy nappal a zenekartagok, Alan kivételével leugrottak a szállodájuk előtt összeverődő rajongótábor közé egy kis haverkodásra. Martin a rajongók gyűrűjében elindult a belvárosba, ahol meghívta őket fagyizni, majd betért egy zeneboltba, ahol az összes létező hangszert kipróbálta.

1989. Az Egyesül Államokban bemutatják a kultikus képregény adaptációját, a Batman-t.

1989. október 04. Az alkoholizmus gégerákba torkollott, mely elvitte a Monthy Python-os Graham Chapman-t.

1989. augusztus 19. a soproni piknik napja, pár órára az osztrák-magyar határnál megnyitják a vasfüggönyt. A kelet-német polgárok élnek a lehetőséggel és elhagyják az országot, a szabadság önfeledt percei, hátrahagyják autóikat. Magyarország kiüt egy fontos tartótelemet a berlini falból.

1989. október 23. Budapest - Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, ideiglenes köztársasági elnök a Parlament erkélyéről kikiáltja a Magyar Köztársaságot.

1989. november 9. sorsdöntő nap, Berlinben ledöntik a falat, az átjárás Kelet- és Nyugat-Berlin között minden polgár számára szabadon megengedett.

1990-ben egyesül Kelet- és Nyugat-Németország, több mint negyven évig tartó rémálom ért véget.

1990. november 22. a Vaslady lemond, utódja John Major.