Sub Pop
59 perc / 12 szám
2019.
december végén a Nirvana legismertebb slágere átlépte az 1 milliárdos youtube
megtekintést, e mérföldkő apropójából tekintjük át a mai napig legkelendőbb
album keletkezését.
1991.
szeptember 24-én megjelenik a Nevermind. Hatalmas durranás, majd három hét
múlva, október 12-én már aranylemez. Ezzel a Nirvana kiüti a toplisták
élbolyában trónoló Michael Jacksont és piperkőc sztártársait, de sajnos nem a
helyükre kerülnek, hanem melléjük. Ez túl nagy nyomás és sokk volt Kurt Cobain számára,
majd újabb durranás következett, de ezt inkább már szegény fiú feje bánta.
És a Nirvana-mítosz megszületett. A haláleset után
pedig könyvek, naplók, dokumentumfilmek és emlékdalok sokasága látott
napvilágot többek között olyan előadók tollából, mint Michael Stipe, Eddie
Vedder, vagy éppen a mi Lukács Lacink. Mindenki levette a maga részét a
Nirvana-Cobain-örökségből, legnagyobb mértékben persze a heroinfüggő
ribanc-feleség („Nothing really bothers her/She just wants to love herself”).
Itt azonban okfejtés helyett koncentráljunk az
albumra, melyet jó pár esetben túlértékeltek a jeles rockfirkászok. Kurt Cobain
definíciója szerint a Nirvana egy trió, amely heavy rockot játszik punk
felhangokkal. És ez jól is van így, hiszen nem tettek mást, csak
újrahasznosították és újraértelmezték kedvenc zenéiket, továbbvitték a Melvins,
Mudhoney, R.E.M., Velvet Underground, Sonic Youth örökségét. Talán épp’
ezért nemhogy újítónak, de eredetinek is csak jó szándékkal nevezhetnénk ezen
albumot. Egyes elmondások szerint Krist és Dave is csak nevettek, a
próbateremben, amikor Kurt egy szál gitárral adta elő nekik a Smells Like Teen
Spirit kezdeményét. És mégis! Sikerült berúgniuk a mainstream és alternatív
között húzódó ajtókat, melyeken korábban már a Pixies, a Metallica és a Guns N’
Roses is dörömbölt. Ezen szivárogtak be később és a mai napig a másod-, ill.
harmadgenerációs punk bandák és a keményebb zenék képviselői.
„Nem csináltak semmi különöset,
egyszerűen csak megjelentették a lemezt. Egy olyan lemezt, amire mindenki várt,
csak éppen senki sem volt képes előttük megcsinálni. Náluk a metal legjobb
pillanatai találkoztak az R.E.M. legjobb pillanataival. Hosszú évek előzték meg
a Nevermind létrejöttét. Az R.E.M.-től a Hüsker Dü-n és a Pixies-en át a Black
Flag-ig mindenki hozzájárult ehhez valamivel. A Nirvana mindössze nagyon
népszerűen fogalmazta meg ezt a punkos muzsikát. Nagyon popos lemezt csináltak,
de ugyanakkor őszintét. Olyan albumot, amelyik hű maradt az egész amerikai punk
rock mozgalomhoz.” - nyilatkozta
Thurston Moore a kultikus Sonic Youth zenekar énekes-gitárosa.
Mondhatnánk, hogy jó időben voltak jó helyen (azt
azért meg kell említeni, hogy az MTV nyomta őket reggel, délben, este, meg éjjel),
de ez sem teljesen igaz, hiszen egy tucat, valóban helytálló (s mint utólag
kiderült időtálló) dalt hallhatunk, melyek egyszerűen, ugyanakkor dús
érzelmekkel átitatva szólnak az ifjúság biszbaszos küszködéseiről. A Smells
Like Teen Spirit abszolút nihil-himnusz (itt jegyezzük meg, hogy a SLTS
kislemezen jelent meg akkoriban az Even in his Youth című szintén
nagyszerű nóta), melyet azóta szanaszét lopkodtak a zenésztársak és melynek
klipfelvételein az ifjú Burton C. Bell, a Fear Factory metalbanda
énekese is jelen volt, ott csápolt a tornateremben tombolók között. Az In
Bloom váltakozó vadságával és líraian lágy dallamaival, míg a Breed
nyersességével tarol, addig a Come as you Are pofonegyszerű, és
nagyszerű riffjével a kiváló popdal, és a Polly (mely egy brutális nemi
erőszak meséje és nem holmi szerelmes ballada) mellett az amatőr gitárosok
kedvence. A Lithium a szövegével, a Territorial Pissings és a Drain
You kiakadtságával és zaklatottságával operál. Mindezek mellett a U.K. Subs
által is feldolgozott Stay Away ordibálós punkosságával és
trendkívüliségével hódít, az On a Plain pedig a lázadó-laza Lounge
Act mellett szimplán a legjobb szám. Az Aberdeentől való elidegenedést,
Kurt hajléktalanként tengődő rövid időszakát megéneklő Something in the Way
búskomor levezetője tökéletes zárása az albumnak. Bár a mindössze hatszáz
dollárból felrántott Bleach-hez képest a neves Butch Vig által
producerelt nagyobb költségvetésű Nevermind hangzása jóval polírozottabbnak
tűnik, mégsem lenne helyénvaló bármiféle kötekedés. Ez egy ízig-vérig punk
gyökerekkel rendelkező pop-album, tele valódi emberi értékekkel és érzésekkel,
egy hihetetlen mértékben őszinte és érzékeny srác tolmácsolásában.
Mindent összevetve a Nevermind nem gyógyír a sebre, se
nem elixír, csupán tudatja veled, hogy nem vagy teljesen egyedül a
kirekesztettség, elnyomottság, elhagyatottság és magányosság érzésével, amikor
úgy érzed, összecsap fejed felett a szar. De néha ugye a tudat is segít, hogy
nem vagy egyedül. Derűsebb napokon könnyen lehervaszthatja a hallgató arcáról a
mosolyt és az utolsó dal végére erősen kerülgetheti a kettőhúszbanyúlás
gondolata, de ez is azt bizonyítja, hogy nem szabad túl komolyan venni ezt a
dolgot, hiszen avégből születtünk a földre, hogy ökörködjünk, nem igaz?
A nyúlásról másnak nyilván inkább a nagyhalom lóvé
juthatott eszébe, elég csak a Stiltskin reklámzene megaslágerére gondolni, vagy
említhetjük az Offspring pofátlan Self-esteem dalát, ill. a Metallica Until it
Sleepsjében is megidézi a Teen Spirit szellemét.
A banda legfőbb ereje és hatékonysága pont a
primérségében és kendőzetlen őszinteségében rejlik, és ez bizony belülről jön.
Nem sikerülhet akárkinek. Függetlenül a vízben szabadon lebegő, vagy éppen a
cenzúra által kitakart bébikukitól, a lemezt hallgatva kétségtelenül
kijelenthetjük egy kiváló popalbummal állunk szemben. Mely akkor is, és most is
megállja a helyét, üzenete az idő múlásával egyre aktuálisabbá válik. A korral
nemesedik, ahogy mondani szokták, ugye. Miután meghallgattuk a lemezt és
levontuk a konzekvenciákat éljünk nekünk tetsző, tartalmas életet és örüljünk,
ha minden jól megy, mi csak a nyugdíj után vonulunk a nirvánába.
Kurt Cobain 1994. április 5-én bekövetkezett
öngyilkossága utána a sajtó újra és azóta is sokszor előkapja a 27-esek klubja
néven elhíresült elemezgetését, hogy miért pont ennyi idősen és miért csak
popsztárok lépnek be halálukkal a klub ajtaján. Ők azok, akik huszonhét évesen
távoztak a földi létből a halhatatlanságba: Janis Joplin, Jimi Hendrix, Robert
Johnson, Jim Morrison (The Doors), Brian Jones (Rolling Stones), Dave Alexander
(The Stooges), Kristen Pfaff (Hole), Ron „Pigmen” McKernan (Grateful Dead),
Alan „Blind Owl” Wilson (Canned Heat), Pete de Freitas (Echo & the
Bunnymen), Richey James Edwards (Manic Street Preachers), Jeremy Michael Ward
(Mars Volta), Amy Winehouse.
„A szótár szerint a nirvana azt az
állapotot jelöli, amikor az ember megszabadul a szenvedéstől, a külvilágtól.
Számomra nagyjából ezt jelenti a punk rock.” /Kurt Cobain
