1 milliárd - Nirvana - Nevermind (1991)

(1991. szeptember 24.)

Sub Pop

59 perc / 12 szám

2019. december végén a Nirvana legismertebb slágere átlépte az 1 milliárdos youtube megtekintést, e mérföldkő apropójából tekintjük át a mai napig legkelendőbb album keletkezését.

1991. szeptember 24-én megjelenik a Nevermind. Hatalmas durranás, majd három hét múlva, október 12-én már aranylemez. Ezzel a Nirvana kiüti a toplisták élbolyában trónoló Michael Jacksont és piperkőc sztártársait, de sajnos nem a helyükre kerülnek, hanem melléjük. Ez túl nagy nyomás és sokk volt Kurt Cobain számára, majd újabb durranás következett, de ezt inkább már szegény fiú feje bánta.

És a Nirvana-mítosz megszületett. A haláleset után pedig könyvek, naplók, dokumentumfilmek és emlékdalok sokasága látott napvilágot többek között olyan előadók tollából, mint Michael Stipe, Eddie Vedder, vagy éppen a mi Lukács Lacink. Mindenki levette a maga részét a Nirvana-Cobain-örökségből, legnagyobb mértékben persze a heroinfüggő ribanc-feleség („Nothing really bothers her/She just wants to love herself”).

Itt azonban okfejtés helyett koncentráljunk az albumra, melyet jó pár esetben túlértékeltek a jeles rockfirkászok. Kurt Cobain definíciója szerint a Nirvana egy trió, amely heavy rockot játszik punk felhangokkal. És ez jól is van így, hiszen nem tettek mást, csak újrahasznosították és újraértelmezték kedvenc zenéiket, továbbvitték a Melvins, Mudhoney, R.E.M., Velvet Underground, Sonic Youth örökségét. Talán épp’ ezért nemhogy újítónak, de eredetinek is csak jó szándékkal nevezhetnénk ezen albumot. Egyes elmondások szerint Krist és Dave is csak nevettek, a próbateremben, amikor Kurt egy szál gitárral adta elő nekik a Smells Like Teen Spirit kezdeményét. És mégis! Sikerült berúgniuk a mainstream és alternatív között húzódó ajtókat, melyeken korábban már a Pixies, a Metallica és a Guns N’ Roses is dörömbölt. Ezen szivárogtak be később és a mai napig a másod-, ill. harmadgenerációs punk bandák és a keményebb zenék képviselői.

„Nem csináltak semmi különöset, egyszerűen csak megjelentették a lemezt. Egy olyan lemezt, amire mindenki várt, csak éppen senki sem volt képes előttük megcsinálni. Náluk a metal legjobb pillanatai találkoztak az R.E.M. legjobb pillanataival. Hosszú évek előzték meg a Nevermind létrejöttét. Az R.E.M.-től a Hüsker Dü-n és a Pixies-en át a Black Flag-ig mindenki hozzájárult ehhez valamivel. A Nirvana mindössze nagyon népszerűen fogalmazta meg ezt a punkos muzsikát. Nagyon popos lemezt csináltak, de ugyanakkor őszintét. Olyan albumot, amelyik hű maradt az egész amerikai punk rock mozgalomhoz.” - nyilatkozta Thurston Moore a kultikus Sonic Youth zenekar énekes-gitárosa.

Mondhatnánk, hogy jó időben voltak jó helyen (azt azért meg kell említeni, hogy az MTV nyomta őket reggel, délben, este, meg éjjel), de ez sem teljesen igaz, hiszen egy tucat, valóban helytálló (s mint utólag kiderült időtálló) dalt hallhatunk, melyek egyszerűen, ugyanakkor dús érzelmekkel átitatva szólnak az ifjúság biszbaszos küszködéseiről. A Smells Like Teen Spirit abszolút nihil-himnusz (itt jegyezzük meg, hogy a SLTS kislemezen jelent meg akkoriban az Even in his Youth című szintén nagyszerű nóta), melyet azóta szanaszét lopkodtak a zenésztársak és melynek klipfelvételein az ifjú Burton C. Bell, a Fear Factory metalbanda énekese is jelen volt, ott csápolt a tornateremben tombolók között. Az In Bloom váltakozó vadságával és líraian lágy dallamaival, míg a Breed nyersességével tarol, addig a Come as you Are pofonegyszerű, és nagyszerű riffjével a kiváló popdal, és a Polly (mely egy brutális nemi erőszak meséje és nem holmi szerelmes ballada) mellett az amatőr gitárosok kedvence. A Lithium a szövegével, a Territorial Pissings és a Drain You kiakadtságával és zaklatottságával operál. Mindezek mellett a U.K. Subs által is feldolgozott Stay Away ordibálós punkosságával és trendkívüliségével hódít, az On a Plain pedig a lázadó-laza Lounge Act mellett szimplán a legjobb szám. Az Aberdeentől való elidegenedést, Kurt hajléktalanként tengődő rövid időszakát megéneklő Something in the Way búskomor levezetője tökéletes zárása az albumnak. Bár a mindössze hatszáz dollárból felrántott Bleach-hez képest a neves Butch Vig által producerelt nagyobb költségvetésű Nevermind hangzása jóval polírozottabbnak tűnik, mégsem lenne helyénvaló bármiféle kötekedés. Ez egy ízig-vérig punk gyökerekkel rendelkező pop-album, tele valódi emberi értékekkel és érzésekkel, egy hihetetlen mértékben őszinte és érzékeny srác tolmácsolásában.

Mindent összevetve a Nevermind nem gyógyír a sebre, se nem elixír, csupán tudatja veled, hogy nem vagy teljesen egyedül a kirekesztettség, elnyomottság, elhagyatottság és magányosság érzésével, amikor úgy érzed, összecsap fejed felett a szar. De néha ugye a tudat is segít, hogy nem vagy egyedül. Derűsebb napokon könnyen lehervaszthatja a hallgató arcáról a mosolyt és az utolsó dal végére erősen kerülgetheti a kettőhúszbanyúlás gondolata, de ez is azt bizonyítja, hogy nem szabad túl komolyan venni ezt a dolgot, hiszen avégből születtünk a földre, hogy ökörködjünk, nem igaz?

A nyúlásról másnak nyilván inkább a nagyhalom lóvé juthatott eszébe, elég csak a Stiltskin reklámzene megaslágerére gondolni, vagy említhetjük az Offspring pofátlan Self-esteem dalát, ill. a Metallica Until it Sleepsjében is megidézi a Teen Spirit szellemét.

A banda legfőbb ereje és hatékonysága pont a primérségében és kendőzetlen őszinteségében rejlik, és ez bizony belülről jön. Nem sikerülhet akárkinek. Függetlenül a vízben szabadon lebegő, vagy éppen a cenzúra által kitakart bébikukitól, a lemezt hallgatva kétségtelenül kijelenthetjük egy kiváló popalbummal állunk szemben. Mely akkor is, és most is megállja a helyét, üzenete az idő múlásával egyre aktuálisabbá válik. A korral nemesedik, ahogy mondani szokták, ugye. Miután meghallgattuk a lemezt és levontuk a konzekvenciákat éljünk nekünk tetsző, tartalmas életet és örüljünk, ha minden jól megy, mi csak a nyugdíj után vonulunk a nirvánába.

Kurt Cobain 1994. április 5-én bekövetkezett öngyilkossága utána a sajtó újra és azóta is sokszor előkapja a 27-esek klubja néven elhíresült elemezgetését, hogy miért pont ennyi idősen és miért csak popsztárok lépnek be halálukkal a klub ajtaján. Ők azok, akik huszonhét évesen távoztak a földi létből a halhatatlanságba: Janis Joplin, Jimi Hendrix, Robert Johnson, Jim Morrison (The Doors), Brian Jones (Rolling Stones), Dave Alexander (The Stooges), Kristen Pfaff (Hole), Ron „Pigmen” McKernan (Grateful Dead), Alan „Blind Owl” Wilson (Canned Heat), Pete de Freitas (Echo & the Bunnymen), Richey James Edwards (Manic Street Preachers), Jeremy Michael Ward (Mars Volta), Amy Winehouse.

„A szótár szerint a nirvana azt az állapotot jelöli, amikor az ember megszabadul a szenvedéstől, a külvilágtól. Számomra nagyjából ezt jelenti a punk rock.” /Kurt Cobain

olvass

Csend

nem én vagyok az ördög

Mindig harmadik

Szebben ragyog a bronz, mint az ezüst, tartja a mondás és nem véletlenül, az örök második hely felőrli belülről az olimpikont, párkapcsolatban az ezüst a harmadik félnek járó érdem, David FCKN Lindhagen*-nek lenni csak kezdetben izgalmas és szórakoztató, mert mindig ugyanaz a forgatókönyv, a testiség kondíciója kopik ki elsőként, amint a leghalkabban felcsendülnek a lebukás lehetőségének fanfárjai, és marad a könnycsepp törölgetés, a mentális támasz nyújtás, a lopott üzenetek, a mélabús hallgatás, amitől a szerető egyre mélyebben szerelmesebb lesz – feltételezve, hogy nem csak gonosz latino lover játékból csavart fejet, hanem valódi érzelmek vezérelték, mert aki igazán szeret, ott nincs tiltott gyümölcs érzés, jobban vágyik a laza, kötöttség nélküli tiszta együttlétre –, viszont a lelkizés mellett végig ott a tudat, hogy közben a nő testéhez más nyer utat, aki eddig tán nem is kívánta, majd rosszabb esetben jön a számonkérés, hogyan és egyáltalán miért mert bókolni a szerető, mielőtt még azzá vált, miért mondott szédelgő szépeket kedvesének, de az alapkérdés sosem az, hogy az udvarló mit és miért, hanem, hogy a megcsalatott mikor fejezte ki utoljára kívánalmát halkan búgva, vagy adott hálát a százhuszonnyolcadik vasárnapi rántott hús után, majd következik a céltalan ujjalmutgatás, pedig mindenki hibás, részemről a tanulság, hogy többet ilyen játszámából részem ki nem veszem, az időt gyümölcsöző kapcsolatokba fektetem, az igazi pride, hogy harmadik többé nem leszek, mert a szerető lába alól a végén mindig kirántják a komplett dobogót, és a becsület, tisztesség, élet helyett marad a szégyen sárfoltja, egyetemes konzekvencia, hogy a velem töltött időt a családra kellett volna fordítani, nekem pedig a saját élet és család felépítésére, de legfőbb, hogy ne tégy másra olyan terhet, melyet magad sem bírnál.

*David Lindhagen, a Crazy, stupid, love című 2011-es filmben a kolléga, akivel a főszereplő felesége félrelép és innen indul a történet cselekménye.

Egy idő után

skull n' roses

f*cked me so good

Venice Bitch

cryin' in the backseat

self-help junkie & personalbranding

Néhanap a falról szinte leugrálnak és agyonnyomnak a „do-more-of-what-makes-you-happy” motivációs üzenetek, youtube által tucatjaival felszórt ajánlott szétmotiváló videók, forrásmegjelölés nélküli instabölcsességek emlékeztetnek, hogy mennyire nem kezdek velük semmit, akárcsak a János vitéz bemagolt versszakaival, olvasom, keresem, kutatom, memorizálom, de a huszadik életmód könyv után ott vagyok, hogy ciklikusan ismétlődnek az ókori görög és római filozófusok tanításaiból kiollózott-egybegyúrt frappáns idézetek, némi egyéni tapasztalattal megfűszerezve és kamudumával meghintve, melyek gyakorlás nélkül annyit érnek, mint zacskón a lakat ­– innen ismerszik meg a self-help junkie, fejét nem homokba, hanem szakkönyvekbe dugja, falja az önsegítő tudományt, de nem alkalmazza, tologatja a problémát és elodázza a fölé kerekedést, halogat, holott a tizenkettedik könyv után már annyi összeollózott ismeretanyaggal rendelkezik, hogy akár írni is tudna egy témába vágó bestsellert, de nem, kell még két könyv a boldogsághoz, majd utána, utána meglelem önmagam, belövöm az irányt, amerre haladni akarok, mert rémít a paradoxon, hogy a vágy a pozitív élményekre önmagában is negatív élmény, bár már régóta tudom, hogy nincs megérkezés, csak út van, a tanulás, megismerés, alkalmazás ösvénye, ha gödörbe zuhanok, hajamnál fogva kell kiráncigálni magam a kín legmélyebb bugyraiból, közben szerelembe kell esni a nehézségekkel, nem felvenni az áldozat szerepét, és ami az utamba áll, az lesz az utam, minden akadály a növekedést táplálja, rövidentömören, én vagyok a sorsom kovácsa.