Egy cimborám
unszolására indultunk a Pinka EXTRÉM Trail terepfutó versenyen, az idei év első
versenyén. Kicsit furdalt a lelkiismeret, hogy a Szerelmes Füred futást
kihagytam, mert nem volt kedvem utazni. Viszont Szombathelytől csak 20 km
Felsőcsatár, így adott volt, hogy itt a helyem.
Szeretem a futások és a
versenyek hangulatát, így kíváncsian vártam mit is jelent konkrétan, hogy trail
és milyen megfutni a 300 méteres szintkülönbséget. A helyszín nagyon tetszett,
elképesztően vonzódom a ’89-es időszak minden apró eleméhez – NSZK, NDK,
Berlin, Gorbacsov, Vasfüggöny, Gorenje-invázió, Trabantok, minden, ami arra a
korra emlékeztet. A februári napsütésben őszi és tavaszi színekben pompázott a
természet, beleszagolva a levegőbe szinte érződött a történelem. Mellettünk egy
bácsi arról értekezett, hogy ő évekig dolgozott itt, őrizte a határt.
Megtudtam, hogy van Vasfüggöny-múzeum is.
A startnál tobzódva
többen szóvá tették, hogy jobb lenne otthon kortyolgatni a vasárnapi forró
csirkelevest, mint itt fagyoskodni, és nekivágni ennek a rettentő emelkedőnek.
Bár nem tartottam különösebben félelmetesnek a meredekséget, viszont
bemelegítéskor ráfagyott arcomra a mosoly, amikor több forrásból is
megbizonyosodtam róla és szomorúan konstatáltam, hogy nincs befutóérem, csak a
dobogós helyezetteknek. És nem tagadom, éremfetisiszta vagyok.
Hamar elengedtem ezt az
aggasztó gondolatot, mondtam magamnak, rendben fussunk az élményért, nem lesz
érem. Egy határozott és hosszú emelkedőn vágtáztunk fel, pörögtem,
gyorsítottam, kimondottan élveztem a küzdést, és tudtam, hogy az emelkedő után
lejtő következik, és én könnyebben megyek felfelé, mint lefelé, nem szeretek
kitámasztani. Így is történt, jött egy végtelen lejtő, kétszer annyi ember
előzött le lefelé, mint amennyit az emelkedőn lehagytam. Pattogtak, ugráltak,
repkedtek mellettem önfeledten, akár a bakkecskék. Nem is értettem, meredek
szakaszok, levélkupacok, gallyak, ágak – itt nem fél senki a sérüléstől?
Mint az életben
általában, most is úgy éreztem, hogy a mélységbe ereszkedés dupla annyi ideig
tart, mint a magasságba emelkedés, futok, zuhanok, a fatörzsek segítenek
kanyarodásnál, és csökkentik a sebességet. Aztán egy hosszabb egyenesebb
szakasz következett, ezt jól megnyomtam, szinte sprinteltem, viszont kidőlt fák
keresztezték utunkat, ezekből az első hármat úgy ugrottam át, akár egy gátfutó,
majd a következő párat karral kitámasztva, de még mindig lelkesen. Egy jobbra
tartó nyíl jelölte az egyik fa törzsén, hogy nyomás arra. Élesen bevettem a
kanyart és olyan meredek lejtő következett, hogy két nagy lépés után szinte
négykézláb kúsztam, orrom a földet túrta, akár egy szarvasgombát kutató
malacorr, amikor valami fejbekólintott. Felnéztem, egy kötél volt, melybe a
többi versenyző kapaszkodva küzdötte fel magát a domb tetejére. Magam is
belemarkoltam és másztam felfelé, visszanéztem, elmosolyodtam a szédítő mélység
láttán. Aztán úgy tettem, mint aki nekilendül újra a távnak, de izzottak az
izmaim, nem is a combom és vádlim, azt már megszoktam, inkább a derekam és
mélyháti izmok jelezték fokozott aktivitásukat. Nem volt nekilendülés, egy
erőltetett sétába kezdtem, felnéztem, bajtársaim is hasonlóan cselekedtek, pár
percig nem volt itt futás, csak séta. Félve az órámra néztem, igen, még csak a
negyedénél jártunk. Ekkor beugrott, hogy nincs, nem vár érem a célban. A sírás
kerülgetett. Volt humorérzékük a szervezőknek, amikor a táv utolsó egy
kilométerét is egy emelkedőre időzítették, ezt kilenc perc alatt teljesítettem,
tehát nettó séta volt az egész.
Célba érés ekkora
feloldozást nem adott korábban. Alma, banán, lilahagymás zsíroskenyér, forralt
vörös bor és almalé feledtette az érem hiányát. Tömtem magamba mindent,
miközben csak arra tudtam gondolni, hogy otthon nagyon hangosan meg kell
hallgatnom a Godsmack Cryin’ Like a Bitch című dalát.
Álltam a februári
napsütésben, szétégett izmokkal, zsíros kenyeret rágcsálva és kicsit még mindig
duzzogva, miközben súlyos Korn riffek szálltak a levegőben. „Mit tanultam
ebből?”, tettem fel a kérdést. Korábban egy általam nagyra tartott
sporttársamnál láttam, hogy futás előtt azt mondta, ezt a futást egy nemrég
elhunyt ismerősének ajánlja. Szép gesztusnak tartottam, de nem értettem. Most azonban
megvilágosodtam, rájöttem, hogy a fizikai szenvedés mértéke
csökkenthető, elviselhetőbbé tehető, ha egy magasztosabb cél vezérli az elmét.
Sokkal jobban, gyorsabban és messzebbre visz, ha nem magam miatt, hanem
másokért futok. Innentől kezdve minden versenyt felajánlom valakinek, lehet
egyik-másik hosszabb edzésemet is.
Köszönöm a
tapasztalást.
Nincs érem, csak az élmény.
És igen, a Vasfüggöny-múzeumba hamarosan
visszajövök.
