A futás
hétköznapi életben betöltött pozitív hatását demonstrálja a következő, kicsit
hosszabb történet. A részlet egy könyvből van, amelyet 18 éves koromban,
közvetlenül érettségi után írtam, így szól, fogadjátok szeretettel:
Pénteken
hazacuccoltam, szombat délután már jelenésem volt Badacsonyban, a mólónál. Ott
találkoztam Petivel, a bátyjával, és még pár sráccal, azzal a nem titkolt
szándékkal, hogy elmúlatjuk ezt az évet. Igen, szándékosan mondom így, nyelvi
poén. Az alkoholhoz már nem fűz baráti viszony, de ez az este lehet kivétel,
így gondoltam. Forró nyár esti tanév búcsúztatónk legszebb kellékének a
telihold bizonyult, mely hálás lámpatestként világította be az éjszakát, vidám
házibuli feelinget kölcsönözve az egész partszakasznak.
Legurítottunk pár
sört a melegben, aztán hosszúlépéseket iszogattunk, ezúttal nem vadul sietve,
hanem lazán, tudván miénk a tér s az idő. Este tíz körül megjelent Peti apja,
az egész család itt töltötte a nyarat, öregapójuknak pincéje húzódott a
hegyoldalban – isteni bort fabrikált a papó –, mely egyben wíkendhauszként is
ideálisan funkcionált. Szivarra gyújtott Peti apja és egy öblös pohár
vörösborral a kézben szónoklatba kezdett arról, hogy a férfinak
tisztelnie kell a nőt, mint anyát, de egy idő után a test kémiájának és
biológiájának ritmusa másként lüktet, és ebből megcsalás, félrelépés lehet, de mivel ez a természet
törvénye, nem is biztos, hogy problémát jelent, amennyiben még megmarad a
tisztelet. Nem feltétlenül értettem egyet, de tapasztalat híján nem szálltam
vitába.
Aztán olyat
mondott, hogy életünk eldobása önző cselekedet, családdal, barátokkal szembeni
cserbenhagyásos gázolásnak minősül. És azt is, hogy a bölcs ember hidakat épít, az ostoba
falakat emel, bár ezt mintha
idézte volna, de biztos tudja, miről beszél, hisz’ építőiparban dolgozik. Éjfél
körül telenyomtuk zsetonnal a jukebox-ot, a teljes Californication lemezt
eljátszattuk vele, a Scar Tissue-t háromszor egymás után. Istenem, legszebb
szám evör, a szabadság himnusza, számomra. Azt hiszem, úgy igazítom-vágom
életem filmjét, hogy ez legyen a hivatalos soundtrack. Akkor nem lehet baj.
Eléggé kapatosra sikerült az este, de mindenki megmaradt a jókedv szűkös
mezsgyéjén, senki sem hömbölödött bele a részegség, vagy melankólia
szakadékába.
A vasút melletti
bozótost használtuk piszoárnak, s közben Peti azt ecsetelte mennyire büszke
rám, hogy végig csináltam ezt az évet és büszke, hogy ilyen szépen kijöttem a
gödörből. Őszintén mondta, hogy egyenesen hiányoztam neki a suliból, mert ő is
utált ott lenni, és ne tegyem ezt többé, hogy magára hagyom. Megígértem, hogy
nem teszek ilyet és arra gondoltam, vajon mit kell tennem az életben, hogy
egyszer kivívjam apám büszkeségét, hogy egyszer az életben éppígy’ kifejezze,
ahogy az imént történt. Aztán felesbe’ benyomtunk egy lángost, ill. egy lángos
felét felesbe’, mert Peti faterja még frissiben letolta egykettedét, nem bírt
ellenállni. Nem hibáztathatjuk, egy lángosnak ki tudna ellenállni? A lángos
papírt megtekertük, akár egy kövér spanglit, úgy tartottuk, akár Bob Marley a
lemezborítón és dreadlockos jamaicai rasztaként elpöfékeltük az egészet. Zsír,
fokhagyma, kőkemény füst járta át a számat, itt egy pillanatra megfordult a
gyomrom, de tartottam magam, mint szabadságszobor a lángot.
Visszaérve
asztalunkhoz megpillantottam egy szép kislányt a zenegépnél, egy az egyben
Dian, csak szőke hajjal. De rég’ mondtam ki ezt a nevet. Nem ámítás, megleltem
az alteregóját, ugyanaz az outfit, stílus, gesztikuláció, testbeszéd, csak
szőke hajjal. Csodaszépnek találtam, és egyben afféle próbatételként
tekintettem rá. Gondolkodás nélkül mellé libbentem.
– Hát,
telepakoltuk a wurlitzert – mondtam kissé zavarban, ugyanakkor mosolyogva és
roppant izgatottan –, kérhetsz számot, de arra minimum egy órát kell várnod,
bocsánat érte. – Mosolygott rám bájosan, közelebb lépett, amire én
automatikusan megfogtam a csípőjét, ő átkarolta a nyakam, egy pillanatig
mindketten elbizonytalanodtunk, lágy csókot leheltem ajkaira, és csókolózásba
kezdtünk, egyre hevesebben, véget nem érő nyelvcsata vette kezdetét, melyet
talán döntetlenre hoztunk ki. Egy piros padon ülve beszélgettünk és harapdáltuk
egymást, akár az újdonsült nyakig szerelmesek, holott egymás nevét sem
sejtettük, nem számított, néha vannak fontosabb dolgok. Petiék hazamentek, a
többi srác felpattant az utsó vonatra, mi kézen fogva sétálva megmutattuk
magunkat a móló összes térkövének, bemutatva csóktudományunk. Bevallom, eleinte
Dianra gondoltam, és arra, így vesz elégtételt a sors, ezzel jutalmaz e borús
események legyűrése után. Aztán, az egész Dian-hasonlítgatást overwrite-olta,
hogy a lány sokkal szépségesebb, zsengébb, természetesebb, barátságosabb volt
és jobban ízlett nyelve húsa is. Hasonló kalács-íz, de finomabb, porhanyósabb,
kakaósabb. Belga csokis. Vajon minden csók kalács és kakós kuglóf
ízekhez hasonlítható, vagy talán vannak epres és sztracsatella ízű csókok is? Nem tudom, mindenesetre nyilván végig kell
kóstolnom a palettát.
Egy pillanatra
megálltunk Egry József fölénk magasodó szobra előtt, mondtuk neki, hogy
csókolom bácsika. Kérdeztem a lányt a holdfény boltívében a meztelen lábú
szobor előtt, hogy tudja-e, hogy Balaton a mendemonda szerint egy volt a szelíd
óriások közül, akik egykor a Bakonyt lakták, s aki lányával, Haláppal itt
tengette mindennapjait a Badacsony környékén. Boldog, vidám, szép és karcsú
leány volt ő, akár egy nyírfa, csak éppen roppant magányos. Egy napon, aztán
Haláp összetalálkozott egy emberleánnyal, Csillával, aki sokat áradozott arról,
milyen az élet a völgyben a halandók között. Haláp irigykedve hallgatta őt,
hisz’ neki csak morgolódó apja jutott társaságul. Ekkor az emberleány
meghallotta mátkájának vadászkürtjét és magára hagyta Halápot, aki végtelen
keserűségében mélybe vetette magát, az északi szél nyelte el sikolyát. Apja
látván gyermeke holttestét, egy hatalmas sziklával akart emléket állítani neki,
de hatalmas vihar támadt, s a szikla lett a veszte, mert maga alá temette. A
kimozdított szikla helyén feneketlen örvény tátongott, melyből víz fakadt, s
közben a vihar szüntelenül ontotta magából az esőt, így a teknő alakú síkságot
elborították a habok és hullámok. Így keletkezett a Balaton, az óriás ma is ott
pihen a tó mélyén, lánya emlékét a koporsó alakú Haláp-hegy őrzi. Erre a lány
azt mondta, nyilván ismeri a történetet, hisz’ két köpésre lakik innen, de
köszönte, hogy újra felelevenítettem ezt, a mondákat ne hagyjuk megkopni.
Búcsúzóul mondtuk az Egry József bronzszobornak, hogy további szép estét,
bácsi.
„Az átlag festő azért fest, hogy éljen, a
kiváló festő azért él, hogy fessen” – hirdette a szobor alatti idézet. Erről az jutott eszembe,
mennyire szerettem rajzolni kiskoromban, emlékeim szerint terápiás jelleggel
hatott rám, újra rá kellene szoknom, amúgy is megrögzötten hiszem, hogy minden
földi halandónak kötelessége a footprint hagyás e bolygón. Milyen munkát
lehetne végezni, aminek alapja a rajz tettem fel a kérdést, tetováló felelte
erre a lány, de apám már évekkel ezelőtt leoltott, hogy tetoválással csak
börtöntöltelékek és sztárok éktelenítik testüket, abból nem lehet megélni. Újra
kellene ezt gondolnom, gyermekkoromban folyton a badacsonyi tattoo szalon
kirakata előtt nyaltam el a fagyim, egyszerűen nem tudtam tovább menni,
megbabonáztak a rajzok. A csajszi szerint ez menő történet, kezdjek vele
valamit. Aztán megjelent a nővére, kedvesen mosolyogva betessékelte kis húgát
egy világoskék Trabantba és kipufogógáz illatot hagyva maguk után eltűntek az
éjszakában. Felajánlották, hogy elvisznek, de kellemetlenül éreztem volna
magam, begyömöszölve a hátsó ülésre. Férfibüszkeség is létezik ám a világon.
Nem részegedtünk
le, ügyesen egyensúlyoztunk a vidám becsiccsentettség delíriumának tűhegyén,
hajnalra kitisztultunk, mint napfelkelte előtt az égbolt – ne igyál, jól áll
a józanság, így búcsúzott a lány, és imádtam érte. Jól passzoltunk egymáshoz, jobban, mint a
kedvenc fehér kapucnis pulcsim. De nem kerestük többé egymást, nevünket sem
árultuk el, így volt kerek egész.
Ott álltam az
utca közepén, lángos illat, langyos levegő, alkoholmámoros emberekkel zsúfolt
szűk terek, riói karnevál hangulat uralkodott a hajnali időpont ellenére. Ezen
jót derültem és arra gondoltam, hazasétálok, nem csövezek a reggeli vonatig,
ahhoz már fáradt vagyok. Nyolc kilométerre laktam, egymásba nyúlóan ki voltak
világítva a falvak, viszont volt egy Mordornál is sötétebb rész, kivilágítatlan,
szőlős, bokros, fás terep. Őzekkel, szarvasokkal, vaddisznókkal és nyulakkal.
Így futtattam végig agyamban az útvonalat, az erdős résztől kicsit féltem, de
egy klassz forró zuhany és az ágyam motivált, hogy megszaporázzam lépteim. Már
a második sarkon szembe találtam magam egy hatalmas, életerőtől kicsattanó
vizsla kutyával, szép barna nyakörvet viselt. Láttam, kicsit tanácstalan és meg
van szédülve, talán eltévedt, talán ő is a hazautat keresi. Orra alá dugtam a
kezem, hadd szagoljon meg, tulajdonképpen bemutatkoztam neki. Szimatolt, közben
a fejét simogattam, aztán a nyaka alatti részt, végül a hátát és barátságosan
jó keményen megpaskoltam. Nem mondtam neki, de érzékeltettem, hogy
meggyőződésem, a vizsla a legszebb állat e bolygón. Aztán ezt meghálálva
elkísért, egészen a sötét részig. Vártam, hogy majd a Hold fénye ösvényt vág és
reflektorként sugározza be az utat, de most már értem a mondást, napfelkelte
előtt a legsötétebb az éjszaka. Szegény kutyus megzavarodott és szemmel
láthatóan ismeretlen neki e táj, mert az út közepén futkozott keresztbe, előre
szaladt, majd vissza hozzám, újra meg újra. Egy Wartburg, egy Lada és egy BMW
húzott el mellettünk, majdnem mindegyik elütötte, úgyhogy megragadtam a
nyakörvét és szépen vezettem magam mellett az úton. Ladát miért csak bordó
színben gyártottak? Így mentünk fel a két települést elválasztó kivilágítatlan
dombon, melynek tetején egy borgazdaság és borszaküzlet állt, három kutya
őrizte a területet. Csak ekkor jöttem rá, hogy éjszakánként kiengedik a
kutyákat. Felértünk fogadott kutyusommal a dombtetőre, amikor vérfarkasként
vett körbe a három eb, nyálfröcsögve ugattak, morogtak, vicsorogtak. Elengedtem
vizslám nyakörvét, aki egy pillanatig mozdulatlanul állt mellettem, éreztem,
ahogy kemény, meleg oldalával hozzám dörgölőzik, talán így búcsúzott. Aztán egy
tizedmásodperc múlva körbeugatta a másik három kutyát és mintha ágyúból lőtték
volna ki, megindult lefelé a dombon, mindhárom utána eredt, én pedig ott álltam
a dűlő tetején és egy pillanatra hideg süvített át az éjszakán. Néztem, ahogy a
távolban rohannak a kutyák, befelé a vibráló narancssárga fénybe, ahonnan
jöttünk. Esélyük sem volt, hogy utolérjék, de kitartóan rohantak. Egy régi
barátom mindig azt mondta, kutyában, nőben ne bízz, de ez alapján csak fele
igaz. Megijedtem, hogy milyen hamar megtették ezt a másfél kilométert,
tulajdonképpen ugyanilyen gyorsan vissza is tudnak jönni értem, ha akarnak.
Megfordultam és olimpiai számba illő sprintbe kezdtem, keresztülvágtam a
sötétségen, semmit nem láttam. Futás közben arra gondoltam, ha most kilépne
elém egy szarvas, abból frontális ütközés lenne, de vajon ki élné túl?
Másnap izomláztól
szétégve, begyulladt torokkal és belázasodva ébredtem ágyamban. A nagy kaland
utáni futástól megizzadtam és talán mégiscsak hideg volt az éjjel.
Kivakarhatatlan dallamtapadással egy Bad Religion nóta keringett a fejemben,
mozdulni sem bírtam a láztól, miközben akác illat lopódzott be a tágra nyitott
ablakon, lágyan mozgott a függöny és erősebben sütött a verőfényes nap, mint
Los Angeles betondzsungelében. Én pedig ott feküdtem betegen, sóhajtozva,
táskás szemekkel, és mosolyogva, mert soha nem voltam még jobban.
Minden
rendben
van
.
