Mikor a vitorlákat nagy erőfeszítésekkel felvontam és belekapott a szél hajónk végre siklani kezdett a vizen, lassan bár, de útra keltünk te és én, a tenger és egymás szerelmesei, akiknek nem számít már a mindent körülölelő vad óceán, háborgó tenger, pusztító vihar, mely kis hajónkat ide-oda dobálta, majd mikor elült a vihar, ismét élveztük a csendet, hallgattam bársonyos hangod, néztem gyönyörűen sugárzó arcod, gömbölyű szemeid ragyogását, melyek egy-egy pillantásával bevarrogattad lelkem sebeit, de mikor közeledett a jéghegy és hajónk léket kapott, teljesen megváltoztál, elhatalmasodott rajtad az önzés, melynek érzésétől megrészegedve, velem nem törődve vetetted bele magad a mentőcsónakba, engem pedig otthagytál egyedül, egyedül a süllyedő hajón, ezután egy pillanatra meghaltam, majd mikor partra vetődött hajótöröttként tértem magamhoz egy elhagyott szigeten, felálltam s kínzó fájdalom gyötört, s csak ekkor vettem észre, hogy sebeim egytől-egyig felszakadtak, majd pár perc múlva óriási hiányérzetem támadt, s rájöttem, hogy elvesztettem valamit - valamit, ami most ott lapul az óceán fenekén, de én ezt soha nem találhatom meg, csak egyvalaki hozhatná fel onnan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése