UNDERGROUND STATES OF AMERICA - FÜGGETLENSÉGI NYILATKOZAT

A NYOLCVANAS ÉVEK MAGYARORSZÁGÁBAN A SZOCIALIZMUS ROZSDÁS GÉPEZETÉNEK LASSAN ŐRLŐDŐ, NYIKORGÓ FOGASKEREKEINEK ZAJA ELNYOMNI UGYAN NEM TUDTA AZ IFJAK KREATÍV ENERGIÁINAK KIBONTAKOZÁSÁT, DE HANGFELFOGÓ TÖLCSÉRKÉNT NYELTE EL AZT, ÍGY SOSEM KERÜLHETETT IGAZÁN FELSZÍNRE. HANGZOTTAK EL UGYAN MIÉRTEK, DE VÁLASZ EZEKRE AZÓTA SEM ÉRKEZETT. MINTHA ÍRMAGJÁT IS KIIRTOTTÁK VOLNA AZ IGAZSÁG-KERESÉSNEK, ELLENÁLLÁSNAK. ÁLTALÁNOS LUSTASÁG KEDVSZEGETTSÉG JELLEMZŐ, AMIKOR FELHŐKARCOLÓNYI OK LENNE, AKKOR SEM FAKAD INGER INTELLIGENS LÁZADÁSRA, EGY FAHRENHEITTEL SEM NŐ AZ ÉVEK ÓTA FAGYOTT FORRADALMI HÉV. MÁSHOL SEM VOLT VIRÁGOSABB A HELYZET, ÚGY TŰNT, MINTHA A SÖTÉT OLDAL GLOBÁLISAN IGÁZNÁ LE A VILÁGOT, az intergalaktikus hitler, darth vader éjfekete szamurájsisakja alatt pedig bárki arca lehetett ­ kádár, gorbacsov, reagan, tHatcher, stb. attól függően, ki hol helyezkedett el térben. a világ másik pólusán fiatalok tucatjai a maguk módján mentek szembe a szennyhullámmal és lovAgolták meg azt.

Politikai nyugtalanság, pesszimista gazdasági helyzet, súlyosbodó rasszista eszmék, azaz a szokásos frusztráció-növelő faktorok találkoztak az egzisztenciateremtés, testi-lelki egészség innovációjának egyre szűkülő perspektíváival, ill. a kamaszkori düh és személyiségkeresés nyűgjeivel. A sajtó nem volt elég szabad és tökös, filmben reflektálni költséges és lassú folyamat. Maradt a zene és dal, melynek primer érzésekből, meglátásokból táplálkozó a lét elviselhetetlen nehézségét boncolgató témája egyszerre lesz önkifejezés és a korszak hírblokkja. Az amerikai ellenkultúra földjét egy laza, hanyag sírásói mozdulattal átpörgették a lapáton és szubkultúrává varázsolták. Akaratuk ellenére természetesen. Karrierizmusról, ravaszkodásról, toplistákra való betörésről, egekbe szökő lemezeladási stratégiákról még csak elméletben sem lehetett szó, egyszerűen élvezték, az egyedit, az újat, a konfrontációt. Biciklin hajtottak teljes erőből lefelé a hetvenöt fokos lejtőn, sisak nélkül, úgy izgalmas igazán.

Elveszett srácok voltak ők, irtóztak a tehetős nyugati parti újgazdag sztracsatella-világtól, a „kardigán-bőrcipő-vászonnadrág-kis krokodilos szvetter-félrenyalt legóhaj” egyen-designtól és a „főiskola – érdekkapcsolatok – barátok – feleség - csillogó autók - ház plusz kocsifeljáró – kert – gyermekek ­ kutya – aranyhal – kokain – szerető” társadalmi normáinak megfelelő utópisztikus képétől.

Minden korszaknak szüksége van példaképekre, motiváló hősökre. Alberto Korda 1960. március 4-én kattintott fotója az argentin Ernesto Guevara de la Serna-ról, aka Che Guevara (1928­ - 1967) bejárta a világot, mai napig pólókról, sapkákról, bögrékről kacsint vissza ránk, mint a coolság fokmérője, a baloldali marxista filozófia szimbóluma, a szocializmus reklámarca. Ahhoz képest, hogy embertömegeket mészárolt le Kubában, Guatemalában, Bolíviában, Kongóban, mégis a békemozgalmak, a diáklázadások ikonikus figurája lett. A vörös Krisztus, a gerilla Commandante idol lett. Holott ikonja tévesen került a sztárok panteonjába – nem menő, mintsem inkább tájékozatlanság, média-hype, ferdítés, az értékrendek torzulása.

A világ minden pontjáról befutó hírek azonnal puskaporos hordóként robbantak és további munícióként funkcionáltak a hardcore punk, majd később a független tábor éllovasai számára. A fő inspirációs forrást és a céltábla közepét azonban az ekkor kormányon lévő, pályáját rádiókommentátorként, Hollywoodban is megfordult filmszínészként kezdő, majd Kalifornia kormányzójaként folytató és végül a Republikánus Párt jelöltjeként 40. USA elnökké avanzsáló Ronald Wilson Reagan (1911–) jelentette. 1980-ban és 1984-ben is megválasztották. 1983. márciusában űrfegyverkezési programot hirdetett (SDI, vagy „Star Wars”), melynek lényege a műholdas rádiókészültség. Jelentős szerepe volt a kommunista Szovjetúnió szétbomlasztásában, szinte vadnyugati cowboyként vágtázott a vörös-bőrű indiánok sztyeppéjére: Afganisztánban támogatta a szovjetellenes akcióikról elhíresült mudzsaheddineket, nem kevés anyagi viszonzásért cserébe fegyverszállítmányokkal segítette az Irakkal hadban álló Iránt, a befolyt gempából pedig a komcsi sandinistákkal szembenálló nicaraguai kontrákat támogatta. A ’49 óta húzódó hidegháborúból az amcsik jönnek ki győztesen. Ekkor kezdtek elszaporodni az amerikaiakra oly jellemző összeesküvés-elméletek, melyek minden apró részletnek komoly jelentőséget tulajdonítottak, pl. Reagan három neve 6-6-6 betűből áll, Bel Air-ben található villája pedig a St. Clouds 666. szám alatt állt. Rettenet. Reagan leghíresebb mondata: „Gorbacsov Úr, bontsa le ezt a falat!”

Másik globálisan frusztráló jelenség az 1949. óta elhúzódó hidegháborús időszak. A II. világháborúban vereséget szenvedő Németország, Olaszország, Japán, valamint a meggyengült Nagy-Britannia és Franciaország sebeit nyalogatta, addig az Egyesült Államok és a Szovjetúnió „szuperhatalommá” lépett elő. A hidegháború kettejük politikai és ideológiai szembenállásának egymásnak feszülése volt. Richard M. Nixon ’73-ban kivonta az amerikai haderőt Vietnamból, ezzel enyhébb évek következtek, de maradtak lappangó feszültségek, különösen, ami a nukleáris fegyverkezést illeti. Az enyhülés látszólag 1979-ig fenn is maradt, de az 1980-as évek elején a megoldatlan feszültségek ismét felszínre kerültek, különösen a ’79-es afganisztáni szovjet inváziót követően. A fegyverkezési verseny csak fokozódott, enyhülést a ’87 decemberében új szovjet vezetés által aláírt nukleáris fegyvereket korlátozó szerződés hozott, valamint a szovjet csapatok kivonulása Afganisztánból és Kelet-Európából, ill. a Német Demokratikus Köztársaság és Német Szövetségi Köztársaság Németországként való egyesülése. Az ezekből fakadó félelmek és a napi hírek mind jó minőségű inspirációs talajt teremtettek, gazdag asszociációs mezővel a nyitott szemmel járó és válaszokat kereső fiatalok számára, az általuk létrehozott műfajban folyamatosan reflektáltak ezekre. A zene, mint mindig, ezúttal is tökéletes leképezése a kornak.

A nyolcvanas évek amerikai hardcore punk irányzatának kályhájában olyanok pattogtak perzselően, mint a The Stooges Fun House c. lemeze, a Velvet Underground féle nyers, zajos, szabados pop, a Ramones szipus new york-i aszfaltrockja, ill. a CBGB klub köré verbuválódott közösség tagjai. A punk szó és stílus az amerikai közegből nőtt ki ’76 körül, a műfaj cimkéje a ’75-ben alapított Punk magazin-ból ered. A műfaj hamar átterjedt a szigetországra, köszönhetően egy tizenhét nótás, alig harmincperces londoni Ramones koncertnek, amelyet a műfaj brit pionírjaiként továbbvágtázó zenekarainak alapító tagjai tátott szájjal néztek végig és húztak is haza zenekart alapítani ­ Sex Pistols, The Clash, The Damned, stb. Persze a brit színtér már mozgolódóban volt ekkor, a Ramones koncert csak meggyújtotta a csordultig telt napalmos hordóból kilógó zsinórt. Az angoloknál Mark Perry alapított fanzine-t, Sniffin’ Glue címmel, mely híresebb lett az amerikai verziónál, továbbá az Angliában gombamód szaporodó és kiáramló bandák miatt emelték magasba a szétbiztosítótűzött brit lobogót, kisajátítva ezzel és azóta gyakran brit találmánynak kiáltva ki a punknak bélyegzett műfajt.

  

A Ramones, New York City bőrdzsekis ragasztópusztítói és a punk rock mérföldkövei, ill. bebetonozott alapköve

A hetvenes évek végére a punk rock már lecsengett Angliában és különféle vadhajtásokat növesztett - poszt-punk, new wave, a műfaj szélsőértéke, a hardcore punk már Amerikában jelent meg. Trendeken felülemelkedő műfaj lesz, mely rálicitál az angol punk zabolátlanságára és agressziójára. A kiélezett politikai, nyomasztó szociospirituális helyzet, ill. az Amerikára jellemző nagyobb szabadság és kontrollálatlanság fogalmainak konfrontációja szülte meg a hardcore punk zenei irányzat mocsárból kiemelkedő mutáns szörnyetegét. Önkifejezési forma, mely a düh, elnyomottság, jövőképnélküliség, hétköznapokba való belefásultság, sznobizmustól való undor taszító ellenérzéseinek kémiájából alkotott robbanó elegyet. A hétköznapok kulturális közege kísérletezte ki saját maga ellenszérumát, beinjekciózva magába az ellenkultúra vegyületét, mely a rezisztens folyamat után a legéletképesebb szubkultúra lett.

A kaliforniai vonal keményebb, konfrontatívabb, zabolátlanabb, nyersebb, gyorsabb volt az angliai punkhoz képest. Nem egy esetben hullottak a fogak, ropogtak a csontok, folyt a vér, mind a színpadon, mind a közönség soraiban. A brit köpködést itt repülő sörösüvegekkel helyettesítették. Míg a punk „csak” egy forradalmian beleszarós stílus volt, addig a nyolcvanas évek elején viruló hardcore punk, majd az évtized végén jelentkező független gitárzenekarok még a szar-is-le-van-szarva mentalitást sugározták. 

A kilencvenes évek vége felé gyakran forgattam a Metal Hammer havilapot, minden cikket elolvastam, profi interjúkat közöltek, melyek nem csupán a zenére, hanem személyekre, korokra, pszichés állapotokra, hátterekre is koncentráltak. Érdekes módon a legszimpatikusabb interjúalanyok mindig kötődtek valami úton-módon a punk rock kultúrához. Szabadabb, lazább, nyitottabb elméjű, természetű üzenet jött a beszélgetésekből és nyitottabb, közvetlenebb tekintetek sugároztak a fotókról – Bad Religion, Offspring, Green Day, Sick Of It All, Ignite interjúk, lemezkritikák - százszor újraolvasva. Gyakran felemlegették a hőskorszakot és klasszikus kedvenceiket, melyek nem egyszer azonosak voltak. Az információs hullám egyre magasabbra emelkedett, egy jó szörffel pedig egyenes út vezetett a gyökerek felkutatásához, ill. ha már vízközel, akkor a tengerfenék felkutatásához, ahol nem egyszer kincsesládára, igazgyöngyre lehetett bukkanni. A nyitottság és szabadság a punk rockra is igaz, bátran rántanak be funk, hardcore, metal, ska, reggae, rocksteady, country elemeket, ha az adott érzés megkívánja, míg a felsorolt műfajokra nem feltétlenül igaz a kikacsintás, határnélküliség, egybeolvadás.

A nyomok végig az angliai punk rock színtérhez, ill. az amerikai hardcore punkhoz vezettek. A hardcore színtér placcán pedig olyan hősök gigantikus szobrai magasodtak, mint a Black Flag, Bad Brains, Minor Threat, ill. a nyomukban pestisként terjedő naponta alakuló újabb és újabb bandák. Provokáció és kultúrsokk. Kezdetben az utcai csőcselék lázadása volt ez, fiatal srácok játszották fiatal srácoknak fiatal srácokról. Játszottak bárhol, ahol demonstrálhatták stílusukat, általuk igaznak vélt igazságukat, garázsban, nappaliban, étkezőben, pincében, alagsorban, gimnáziumokban, főiskolákon, sportpályán, benzinkúton, köztereken, templomudvaron, bárhol. A kommersz tömegtermékek, a tömegfogyasztás kultúrája fölé helyezett személyiség, belső szabadság attitűdjét sugározták.

A hardcore elnevezés először a D.O.A. nevű banda 1981-es nagylemezének címeként jelent meg hivatalosan. A színpadon és a színpad előtt állók öltözködési stílusa nagyjából megegyezett -sima szörfös stílus pólóval, kék famerral, sportosan rövidre nyírt frizurával.

BLACK FLAG

Miről szól? Dühöngő bikákról. A nem egyszer „erkölcstelennek” bélyegzett, az amerikai punk rock kultúra legmélyebben tisztelt zenekaráról, a DIY etika, a csináld-magad turnéhálózat megvalósítóiról, Greg Ginn alapító gitáros humoráról, lazaságáról, Henry Rollins énekes különös intellektusáról, a legjobb felállás tagjainak Robo (dob), Dez Cadena (gitár), Chuck Dukowski (basszus) tinédzserkori gyűlöletének és felbőszült lelkivilágának dühös manifesztációjáról.

A Black Flag Greg Ginn gitáros által 1976-ban alapított anarchista punk rock zenekar, az amerikai hardcore úttörői. Az eredeti felállásban Keith Morris énekelt, de elhúzott a szintén korszakalkotó Circle Jerks-be ­felállítva a klasszikus szörfös, deszkás kaliforniai punk első kilométerkövét, amelynek első, 1980-as Group Sex albuma szintén klasszikus, rajta az örökérvényű I Just Want Some Skunk, Beverly Hills, World Up My Ass és Live Fast, Die Young. A Beverly Hills bármilyen távol is áll tőlünk, minden valamirevaló házibuli nélkülözhetetlen kelléke kell, hogy legyen. 

 

Black Flag, 1982. ősze ­ Chuck, Henry, Greg, Chuck Biscuits, Dez 

Henry Lawrence Garfield 1963. február 13-án született Washington DC-ben. Egyke gyermek volt, anyja masszívan ivott, apja ütlegeléssel próbálta terelgetni az úton. Majd a szülők elváltak, az egész pici gyermekként született Henry-t anyja nevelte, így nem csoda, a kis Henry rossz magaviselet és gyenge osztályzatok miatt egy csaknem nevelőintézetnek minősülő intézménybe lett áthelyezve (The Bullis School, Maryland). Hiperaktivitását lekorlátozták és beleverték mi is az a fegyelem, ami nem tett jót érzékeny, zavarodott lelkivilágának, silány önbecsülésének. Az apakép szerepét egy vietnami veterán, bizonyos Mr. Pepperman jelentette, aki sajátos edzésmódszerekkel embert faragott Henry-ből, aki kamaszkora végére már konkrét életfilozófiát látott a vasak emelgetésében, a testedzés önsegítő lelki és fizikai progressziójaként. Gyúrj és takard el a lelked! Elméje pallérozásaként fanatikusan és folyamatosan olvasott (Scott Fitzgerald, Shakespeare, Camus, Kafka, Dosztojevszkij a nagy idolok). Ifjúkorában a telefonkönyvből kereste ki Hubert Selby (1928­2004, a Requiem egy álomért szerzője, 1978.) telefonszámát, aki meg is hívta magához és ellátta tanácsokkal, ami hasznos lehet írói pályafutása során - legfontosabb, hogy tegye félre egóját és tökét, mert ez állhat közé és a valóság közé (bár ez az írónőkön nem segít).

A korántsem sziporkázó tündérmese gyermekkorból a menekülést és felszabadulást a testépítés és irodalom mellett a rockzene jelentette, afféle inspirációs és mentális terápiás forrásként. Gyerekkori cimborájával és örök barátjával Ian MacKay-jel (ő vezette a legendás-kult Teen Idles, Minor Threat, Fugazi zenekarokat) ott voltak a legjobb Washington D.C.-beli Black Sabbath, Led Zeppelin, Aerosmith, Ted Nugent, AC/DC koncerteken, csupán az imádott Thin Lizzy maradt ki a sorból, mert amikor MacKaye megjelent a jegyekkel Rolllins lemondta a bulit egy iskolai házi feladat megoldását elsődlegesnek tartva. Mai napig bánja e tettét. Ian MacKaye volt az, aki előállt a Ramones debüt lemezének másolatával, mely mindkettőjük életében meghatározó pillanat volt. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején mindkettőjüket beszipantotta a DC-beli hardcore punk mozgalom.

Henry Rollins

Rollins ekkor még egy Häagen-dazs fagylaltozóban (finom, krémes) húzta az igát és egy State of Alert (S.O.A.) bandában köszörülte a torkát, valamint haverja, Ian bandájának a Teen Idles-nak roadolt. Az S.O.A. EP-jét a fagylaltozóban megkeresett zsetonból likvidálta. Majd egyik napról a másikra az általa favorizált Black Flag énekese lett. Ennek az időszaknak kalandos történéseit Get In the Van (magyarul Punk a platón címmel jelent meg) című naplófeljegyzéseiben hűen dokumentálta. A Black Flag bulikat nem egyszer szakította meg a rendőrség közbelépése, folyamatosan figyelték a zenekart és a tagokba akár fényes nappal is belekötöttek az utcán. Gyakoriak voltak a zenekar és közönség közötti fizikai megnyilvánulások, tömegverekedések, kiütött fogak, törött orrok, levert bütykök, félig teli sörösüveggel (annak jobb a húzása) bevert tarkó, satöbbi. Izzadság, vér, hús baljós szaga hatotta át a földalatti klubok parkettjét.

„1984. 05. 17., Glasgow, Skócia: Tegnap Birminghamban játszottunk. Szörnyű volt. A kis punkerek vagy folyton beintettek nekünk, vagy beájultak a sok ragasztótól. Kurvára nem jött be az egész. Megkérdeztem a színpadhoz legközelebb álló arcot, hogy jobb volt-e a helyzet ’77-ben. Azt válaszolta, hogy igen, aztán lefeküdt, és mutogatott a koncert végéig. Nem is értem, hogy a legendás Black Sabbath hogyan származhat innen. Fogadok, hogy ma már egyikük sem él itt.”

A nehezen hihetően introvertált, lelkileg elszigetelődött Rollins a tetoválások híve: „szeretem a tetoválásokat, elzárják pórusaimat a világ elől.” Természetesen van néhány felvarrt Balck Flag-logója, egy pók a bal vállán, a berlini post-punk banda Einstürzende Neubauten emblematikus barlangrajz-figurája a jobb vállán, alkarjáról a kaszás vigyorog, többek között. Hátát egy hatalmas, gonosz arcú Nap borítja, felette Search & Destroy felirat díszeleg, a la The Stooges, mely még olyan technikával készült, melynek bevésésétől egy átlagember akár be is falcolhat. Hitt a fájdalom erejében, csak azé, aki átéli, ettől érzed, hogy igazán élsz. A félelmetes külső ellenére egy neurotikus, pszichopata, érzékeny, sérült lelkivilágú figura kontúrjai rajzolódhatnak ki szemünk előtt.

  

Search & Destroy

Bár fiatal korában a figyelemhiányos gyermekek gyógyszere a Ritalon folyamatos szedésével próbálták Henry hiperaktivitását kerékbe törni, a testedzés viszonylag hamar kihúzta a dzsuvából és új utakat nyitott meg a teljes önkontroll felé. A gyógyszeren kívül gyakorlatilag semmi kábszer nem fordult meg a szervezetében, saját bevallása szerint egyszer szívott egy kis füvet, berúgott párszor fiatalon, LSD-vel és gombával is próbálkozott ifjúkorában. Ez így rendjén is van és tiszteletreméltó, tudja mi ellen szólal fel, ismeri a másik oldalt is. Nincs drog, sztárallűr, mellébeszélés. Elhisszük neki, mert az egész lénye azt az értékrendet sugározza, amit képvisel, ami példaértékű kell, hogy legyen minden átlagember számára. Egy hétköznapi fagyizós srác, teljesen átlagos IQ-val hoz egy döntést és ahhoz tartja magát, elindul és megvalósítja az álmait, holott csak menetközben csapja pofon a felismerés és megtapasztalás, hogy az önmagunkhoz vezető legrövidebb út a világon át vezet. Szigorú etikett-kódexhez tartja magát, nem hagy időt fecsegésre, helyes munka és időbeosztással minden nehézséget át lehet hidalni, tudja és éli ezt.

Már a Black Flag-es időkben azzal vádolták őket, hogy eladták magukat, holott a koncertszervezés, plakátkészítés, turnébuszba pakolás végig az ő reszortjuk volt, a naplókban olyat is olvashatunk, hogy kutyakaját tömtek a kiflibe és gyorsan, pár harapással benyelték, mielőtt még az ízlelőbimbók fel tudták dolgozni az ízvilágot. Csak a banda feloszlása után kezdett lassacskán csörögni a kassza, amikor követőik folyamatosan kezdték felemlegetni a banda nevét, akinek lemezein és koncertjein szocializálódtak, így az újabb generációk is folyamatosan csodájára jártak.

Henry Rollins életművét bajos lenne összegyűjteni és feldolgozni, de tény, hogy míg más csak egy-egy műfajban alkot, ő minden önkifejező folyamatban kiválóan teljesít: a Black Flag énekesi posztját követően és azzal egy időben is, ’85 körül már egyéni spoken word előadóként turnézik és terjeszti az igét. A spoken word leginkább a stand up comedy-hez hasonlítható, de annál szélesebb és helyenként kényesebb témákat (abortusz, rasszizmus, hedonizmus, feminizmus, drogok, stb.) érint. Rollins előadása hiperérzékeny, realista, szuggesztív, önironikus és humoros. Összehozta a Rollins Band-et és szétturnézta a világot, a Black Flag Damaged-jéhez hasonlóan két súlyos albummal baszta tarkón a világot: End Of Silence (1992) és Weight (1994). Előző a tarkóncsapás, második a simogatás. Az End of Silence-t hallgatva úgy érezhetjük, mintha mi lennénk a gyakorlózsák, amit egyik oldalról Tyson, másik oldalról Klitschko öklöz. Míg a másik könnyed, felszabadító, bölcs, megnyugtató és vigasztaló, mintha pszichológusunk kanapéján feküdnénk összegubózva – Csernus doktor erdőben elveszett kiscserkész ehhez képest. Az érzelmi skála két ellentétes pólusán helyezkedik el a két lemez. Az egyik a városban elszabadult torz Hulk, aki hajigálja maga körül az autókat, a másik pedig kedvenc pszichológusunk lágy kanapéja, ahol sok mindent megérthetünk magunkkal kapcsolatban.

A zenén túl ott van még az írás, ill. rengeteg szórakoztató filmbéli mellékszerep (hol David Lynch rendezésében, hol Al Pacino oldalán, stb.). 2006-ban indult The Henry Rollins Show talk showja 41 epizódot élt meg, többek között olyan interjúalanyokkal, mint Oliver Stone, Chuck D, Werner Herzog, Ozzy Osbourne, Matt Dillon, Iggy Pop, Steve Buscemi, Tim Roth, Christopher Walken, Samuel L Jackson, Steven Tyler, stb… újabb popkultúrális karambol. Hab a tortán, hogy a Def Jam: Fight for NY bunyós videójáték egyik választható fő karaktereként is megjelenik, így aztán a bőrébe bújva csépelhetjük a jónépet.

Elnézést a kitérőért, de minimum ennyit illik tudni róla és az ő élő legendájáról, nincs mese, Rollins mára már intézmény, aki érdekes módon a sok más alkotási forma (film, zene, show, rádió) helyett épp’ a legegyszerűbbet, az írást tartja a legjelentősebbnek és legerősebbnek. Az írás, a szó a legkeményebb fegyver.

„Ha nem lesz napfény, gyertya mellett írok, vagy holdfénynél, vagy sötétben, Ha nem lesz papírom és tintám, vérrel írok elhagyatott falakra. Mindig is írni fogok.”

A Black Flag körüli csoportosulás lényeges sarokpontja Raymond Pettibone és az ő fekete-fehér tintás rajzai. Ő tervezte és alkotta meg a borítókat, koncertplakátokat. Az általa alkotott képi világ hűen tükrözi a Black Flag szörnyetegének lelkivilágát. 

Hogy szól? Kezdeti alkotásaik az 1977-es punk stílusában szóltak, de 1981-től már a klasszikus, később ismertté vált ultragyors, karcos, gyomrozó basszussal öklöző hardcore alapjegyekkel operáltak, később pedig rockos, metalos, trashes, hosszabb, komplexebb elemekkel bővítették a palettát, de az ortodox punkok ezt a fajta ötvözetet nem vették be, még nem készültek fel ilyesfajta innovációra. Természetesen itt is az egyéniségre törekvő, szabados attitűd az inspiráló és példaértékű, másodsorban a zene, épp’ ezért olyan egymástól eltérő műfajokban működő csapatokon érződik a hatás, mint az emocionálisan túlfűtott At the Drive-In, a végletekig elvont, komplex és experimentális-elementáris Tool, a kaliforniai melodikus punk Pennywise, huszadik századunk legüdítőbb rockja, a Queens of the Stone Age, vagy a kilenc tagú extrém metál Slipknot, akinek tagjai valószínűleg azért vannak olyan sokan, mert ha kevesebben lennének, már félnének egymástól.

 

Kinek szól? Mindenkinek, aki már élte meg úgy az életet, mintha az egy világítás nélküli beragadt lift lenne, a klausztrofóbia egyre fojtogatóbb érzésével, vagy aki személyesen találkozott már a Gregor Samsaként háton fekvő bogár szindrómájával. Mindenkinek, akiben van elég irónia.

Klasszikus lemez? Az 1983-ban megjelent korai EP-ket összefogó The First Four Years c. lemez, mely Henry szerint a legjobb Black Flag album, energikus, dühös, koszos, nem mellesleg a kor hardcore szcénájának afféle bestof-ja (már ha van ilyen), napalmoshordóba zárt korszellem. A legismertebb klasszikus lemez pedig az első nagylemez, az 1981-es Damaged, melynek borítója a tükörbe öklöző Rollins-t örökíti meg. A rocktörténelem legsúlyosabb albuma, Rollins páros lábbal küldi le torkunkon az igazságot (a maga igazságát), a végén az újraélesztést is ő kezdi meg, befúvások között ő rugdossa a mellkasunkat. Állítólag ezt a lemezt okolják az amerikai ifjúság megrontásáért, morális zülléséért, az erkölcstelenség megtestesítőjeként, de ők azok, akik csak a felszínt kapargatják és gyávák bepillantani a Black Flag és Rollins univerzumába. Bár sokan csupán relikviaként tartják (akárcsak a Pistols Never Mind-ját), mintsem hallgatnák, néha elég, ha a polcról sugároz az attitűd, amit szimbolizál.

I was so wasted

I was a hippie 

I was a burnout 

I was a dropout

I was out of my head

I was a surfer

I had a skateboard 

I was so heavy man, I lived on the strand 

I was so wasted 

I was so fucked up 

I was so messed up 

I was so screwed up 

I was out of my head 

I was so jacked up 

I was so drunk up 

I was so knocked out, I was out of my head 

I was so wasted I was wasted.

/ Black Flag – Wasted (1978)

BAD BRAINS

Miről szól? A Washington D.C.-beli hardcore színtér fekete raszta-sörényű oroszlánjainak, Jah amerikai helytartóinak –HR (ének), Dr. Know (gitár), Darryl Jenifer (basszus), Earl Hudson (dob)­ világnézetéről iskola-teremtő riffjeikről. Ilyen, ha ganjafanatikus raszták befüstölnek a föld alá, fortyogó katlanná változtatva a klubokat, ahol a színpad a pokol tornáca, ahonnan egyaránt egy lépés az örökkévalóság és az enyészet is. A nyolcvanas években vagyunk, a hip-hop kultúrája még csak bontogatja szárnyait, az egyetlen harcos műfaj a hetvenes évek végén a reggae, a punk színtér pedig igazából mindig a középosztálybeli fehér srácok zenéje volt. Nagyjából pont addig, amíg a Bad Brains akrobatikus színpadfelszántó őrjöngése helyre nem tette a rasszista nézeteket és faltörő kosként zúzta be az ajtót, ahol utána olyan fekete előadók kaptak szabad áthaladást, mint a Living Colour, vagy a Fishbone.

  

Hogy szól? Vastagon, mázsásan, zsírosan, karcosan, nyersen, mégis érzelmesen és egyénien, telis-tele vitalitással. Punk rock, hardcore, trash, dub, reggae egybegyúrva, begyújtva és elfüstölve egy vaskos rakétában. Impulzív, provokatív és félelemmentes. A csapat eklekticizmusának ékes bizonyítéka, hogy olyan különböző stílusokban mozgó bandákra voltak mély hatással, mint a megérdemelten világsztár funk-rock Red Hot Chili Peppers, a földbedöngölő hangulatokkal operáló Deftones, vagy a kőmetál Machine Head.

Kinek szól? Aki kemény, dacos, nyers, politikus töltetű üzenetet akar, de melodikusabb tálalással, kreatív díszítéssel.

Klasszikus lemez? Az 1982-es Bad Brains című debütön, ill a ’86-os I Against I albumokon a Bad Brains zenéje száll, akár a pillangó és szúr, akár a méh.

MINOR THREAT

Miről szól? Ian MacKaye (ének), Lyle Preslar (gitár), Brian Baker (ritmusgitár, később Bad Religion), Steve Hansgen (basszus) és Jeff Nelson (dob) sokkterápiás humanitárius hardcore punk zenéjéről, alternatív életvezetési tanácsokról, innovációról és mindentől független kiadó alapításáról, azaz a szuverén belső és zenei függetlenségi háborújának viadaláról és diadaláról. Enjoy Hardcore!

Henry Rollins gyermekkori barátja Ian MacKaye szintén nemet mondott a tudatmódosító szerekre és cimborájához hasonló aktivitással él mind a mai napig, leszámítva a külsőségeket, legyen szó akár tetoválásokról, akár vasgyúrásról. Mindketten az éra vezéralakjai voltak, azóta pedig kult-figurává váltak, annak ellenére (illetve épp’ ezért), hogy egyszer sem léptek le az anti-mainstream, non-kommersz, konvencióktól mentes szűk ösvényről.

Rollins roadolt a Teen Idles-nek, melynek MacKaye is tagja volt és ekkor még annyira kölykök voltak, hogy nem egyszer a saját koncertjükre sem engedték be őket, ill. nem fogyaszthattak a bárpultnál. Az alkohol-kiszolgálás megakadályozására a biztonsági emberek vastag filccel X-et firkantottak a srácok kezére, így megjelölve és elkülönítve őket az idősebbektől. „Alkohol? Nekünk nincs szükségünk erre a szarra!” – vallották. Később a Minor Threat-ben már konkrét dalok születtek ezekből az élményekből és sokan követendő programot láttak az üzenetben. MacKaye és társai természetesen szerették a punk zenét, így a Sex Pistols-t is, de nem tudtak mit kezdeni Sid Vicious és kortársaik züllött junkie-attitűdjével. Oké, drogosok voltak, de ők nem, semmit nem jelentett ez a világ, maximum elrettentő és egyben nevetséges ellenpéldát. A drogozásból és italozásból mindig csak a baj van, legyen szó megvadult közönségről, utcai atrocitásról, ütlegelő apákról, szétszakadt családokról. Palackozott erőszak. 

 

Minor Threat – Klasszikus hardcore punk pionírok és indirekt életvezetési tanácsadók

Erről az életérzésről szólt többek között a Straight Edge című dal, illetve később tömörebben, lényegretörőbben az Out of Step is. MacKaye akarata ellenére konkrét programot adott a srácoknak, akik követték a „ne igyál, ne drogozz, ne dohányozz” életfilozófiát. Emellett ellenezték a hedonista szexet, hirdették a partner tiszteletét, az egységet, az egyenlőséget. A stílust a dal címére reflektálva straight edge-re keresztelték és SxE-nek rövidítették, utalva a dal címének kezdőbetűire, ill. az anno kézfejre felfestett, tiltást kifejező megkülönböztető X-re. A straight edge az önbecsülésről szól, arról, hogy megtiszteled a tested azzal, hogy nem mérgezed, szennyezed magad drogokkal, szesszel. Aki alkoholistaként él és napról napra kiteszi a lóvét a kocsmárosnak, vagy kábszeresként az olcsó sarki dealernek, addig hülyét csinál saját magából és lerombolja önmagát, a környezetével együtt. Később a követő zenekarok továbbvitték az eszmét és gyakoriak a vegan, vegetáriánus bandák, akik már teljes vállal kiállnak az emberi és állati jogokért, ételosztást szerveznek a hajléktalanoknak, támogatják a greenpeace-t és olyan szervezeteket, mint pl. a WWF vagy a Sea Sepherd. Nem mellékes, hogy a pankráció kiemelkedő karaktere CM Punk is ezt a pia-mentes, pozitív életfilozófiát vallja és terjeszti az igét a zöldfülű ifjoncoknak.

A Minor Threat tagjai – Ian MacKaye énekes és Jeff Nelson dobos– voltak az elsők Amerikában, akik az angliai Buzzcocks-hoz hasonlóan saját kiadót alapítottak kiadványaik megjelentetésére, ez volt a Dischord Records, 1980-ban. Megteremtve ezzel a csináld magad mozgalom etikáját, a D.I.Y., azaz „do-it-yourself” ars poetica-ját Washington D.C.-ben és az USA-ban. 

 

Ian MacKaye, már a Fugazi-val

Az abszolút independenciához hozzátartozott a szöveg, zene konvenciómentessége, a kiadó megalapítása és saját borító tervezése, a borítófotó, grafikai design, nyomtatás, sokszorosítás, kivágás, hajtogatás procedúrájával együtt. Valószínűleg ők azok, akik ekkor tökéletesen megélték a manapság sokat emlegetett flow-t és nyakig megmerítkeztek az áramlásban. „Örömmel, kedvünkre való munkát végezni, s egyben társadalmi szükségleteket is kielégíteni; ez a tökéletes leírása annak, hogy működik az áramlat a munkahelyen.” – vallja modernkori elméletét Csíkszentmihályi Mihály pszichológiaprofesszor. Ez nem tudom, hogy mennyire és hogyan működik a gyakorlatban három műszakos munkarendben pneumatikus gépet kezelve húzni az igát, de az underground zene közegében 100%-osan úgy kell, ahogy a Minor Threat és Fugazi iskolapéldája mutatja. Átélték, amint alkotás közben kiterjednek a határaik, együtt lélegeztek a világmindenséggel, eggyé váltak a pillanattal és a cselekvéssel. És ezzel eljutottunk egy másik fontos fogalomhoz színtéren belül, ez az egység-tudat. Unite.

A Minor Threat feloszlása után MacKaye a Rites of Spring-ből ismert Guy Piccotto-val karöltve létrehozta az eklekticizmust előtérbe helyező post-hardcore Fugazi-t, mely tovább haladt a függetlenség útján, de a korai hardcore punktól eltávolodva emocionálisabb, komplexebb, innovatívabb irányba haladt – kijelölve a lehetséges alternatívát a továbblépésre, stílusok felett vibráló zenéjükkel. 

 

Ian és Guy Piccotto akcióban

Hogy szól? Szélsebesen, kiabálósan, provokatívan, izgágán. Sokkterápiás „szedd-már-össze-magad-ember” talprarugdosás és kijózanító hidegzuhany a nyakba. 

Kinek szól? Kölyköknek kölykökről kölyköktől. Ezen felül a szellemi hiánygazdálkodás felszámolásának elkötelezett vezéralakjainak, híveinek, követőinek. Alkoholistáknak, drogosoknak, hedonistáknak némi életstílusváltozás elősegítéséhez. Sportolóknak olimpikonná váláshoz. Békeharcosoknak.

Klasszikus lemez? Az 1981-es Minor Threat című EP és a ’84-es Out of Step nagylemez. Kötelező. Utána meg az összes Fugazi.

„I'm a person just like you

But I've got better things to do

Than sit around and fuck my head

Hang out with the living dead

Snort white shit up my nose

Pass out at the shows

I don't even think about speed

That's something I just don't need¶

I've got the straight edge

I'm a person just like you

But I've got better things to do

Than sit around and smoke dope

Cause I know I can cope

Laugh at the thought of eating ludes

Laugh at the thought of sniffing glue

Always gonna keep in touch

Never want to use a crutch”

/ Minor Threat – Straight Edge (1981)

DEAD KENNEDYS

Miről szól? Közösség elleni izgatásról. Pánikhullám. Az amerikai álom véget ért. Egy ’78 –as East Bay Ray (Raymond John Pepperell, gitár) által feladott hirdetést követően verbuválódott a san francisco-i Dead Kennedys tagsága, pár tagcserét követően végleges felállással: Jello Biafra (eredeti nevén Eric Reed Boucher, ének), Klaus Flouride (bassz), D.H. Peligro (Darren Henley, dob), ill. volt egy érdekes 6025 (Carlos Cadona) nevű tag, aki megírt az első album dalai közül néhányat, majd eltűnt, hogy keresztény rock-operát írjon, de egyes hírek szerint mentális gondjai miatt azóta is pszichiátriára jár…

A bandanév nem sértés, csupán provokatív szemfelnyitó tényező a helyzet korántsem fényes állására, az agresszív konzumerista kapitalista terjeszkedésre, szó sincs tiszteletlenségről J.F. Kennedy-vel (1917-1963) és a többiekkel szemben. Van viszont mindenki mással szemben. Szövegileg és zeneileg is egyaránt okos, intelligens, induviduális és dinamikus a produktum, öt nagylemezzel bombázták a Fehér ház és hozzá kapcsolódó intézmény kupoláját (Fresh fruit for Rotting Vegetables 1980, In God We Trust, Inc. 1981, Plastic Surgery Disasters 1982, Frankenchrist 1985, Bedtime for Democracy 1986). Ha dalcímet kellene kiemelni a témák ismertetésére, akkor lehetne bármelyik, nincs kegyelem ­ Kill the Poor, Let’s Lynch the Landlord, Drug Me, Chemical Warfare, California Über Alles, I Kill Children Ill in the Head, Holiday in Cambodia, Religious Vomit, Moral Majority, Nazi Punks Fuck Off, Too Drunk To Fuck, Government Flu, Buzzbomb, usw. etc, stb., nincs értelme felsorolni, mindegyik politikai és zenei izgató hatással bír. Intelligens, cinikus, gúnyos és humoros, a kor szociospirituális viszonyainak metsző szatírája globalizációról, abortuszról, egyházról, államról, feminizmusról, fogyasztói társadalomról, korrupcióról, háborúkról, hatalomról és az azzal való visszaélésről. Kapott a pofájába mindenki Jerry Brown, kommunista khmerek, Reagan-rezsim, saját rajongóik. 

 

Dead Kennedys - Pánikhullám a semmiből

Hogy szól? Ahogy azt a Punk Rock Akadémia anarchizmus és politiológia tanszékének seniorjaitól elvárhatjuk - zűrösen, kaotikusan, céltudatosan, terrorisztikusan, lényegretörően és vérprofin, zeneileg lényegesen innovatívabbak voltak kortársaiknál. Tökéletes háttérzene egy esetleges forradalom, polgárháború kitörése idejére. Jello Biafra koncerteket kísérő őrjítő-hergelő pantomimes mozgása még a hangfalakon keresztül is átüt erős artikulációjából, legalább ilyen jellegzetes és fontos szerepe volt East Bay Ray surf, rockabilly, spagetti westernes-kémfilmes, syd barrettes gerjedő-pszichedeliával átitatott gitározásának, dinamikus riffelésének. Nem kell ezt szeretni, ahogy az éjszakai híradó bűnügyi blokkját sem szeretjük, de hasznos információval szolgál és erősíti az immunt. „...És azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé…..”

Kinek szól? Amerika, Vietnam, a történelem, politológia, szociológia tudománya iránt érdeklődőknek, az örökké rebellis és nyughatatlan lelkeknek, akik nem restek tankot elkötni nemzeti ünnepeken és értelmes választ adni annak miértjére. Forradalmároknak, akik hisznek a tüzet tűzzel megoldás elvében.

Klasszikus lemez? Lángba borított rendőrautók a borítón. „A hatékonyság és fejlődés újra a mi kezünkben van, most, hogy végre van neutron bombánk” sorral kezdődő Kill the Poor című dal adja meg a Fresh Fruit for Rotting Vegetables (1980) album felütését és ez még csak a kezdet. Ezen hallható a banda védjegyévé vált California Über Alles, melyben a kaliforniai kormányzóságért induló Jerry Brown demokrata politikust lazán Zen fasisztának titulálják. Az albumzáró Elvis-feldolgozás Viva Las Vegas nyers ereje megőrizte, kissé kifordítva a dal melódiáját és vidám pörgését, tömör üzenete pedig talán annyi, hogy ha lenne igazság ezen a sárgolyón, akkor Elvis még élne, és az imitátorok lennének mind halottak.

MINUTEMEN

„Our band is scientist rock

But I was E. Bloom and Richard Hell,

Joe Strummer, and John Doe

Me and Mike Watt, playing guitar„

Miről szól? Főként arról, ahogy három tökegyszerű kaliforniai srác az amerikai függetlenségi háborúban jelentős szerepet betöltő gyorsreagálású katonai csapatokról elnevezett bandájukkal beoltották jazz-zel a hardcore punkot, melyet még a komplexebb zenei témák ellenére is turbófokozatban interpretáltak kortársaikhoz képest.

San Pedro városában, Mike Watt nevű fiatal srác sétál a parkban, amikor egy fáról majdnem rápottyan egy dagi srác, D Boon, aki ekképp szól az eset után: „Hey, te nem vagy eszkimó.” A következő percben már ők a legjobb cimbik és zenekar alapításon törték fejüket. Mindketten szerették a rockzenét, de Watt emlékében egy 1971-es T. Rex koncertnek köszönhetően a rocksztárok valami univerzumon túli tehetséggel megáldott, szimpla halandó számára elérhetetlen lényekhez hasonlítottak. Aztán egyszercsak felcsaptak egy Creem magazint, ahonnan a Ramones bőrdzsekis amőbái kacsintottak rájuk, majd egy másik újságban ott volt a The Clash. Teljesen hétköznapi srácok, épp’ mint ők. Aztán nagyjából ’77 óta folyamatosan ellátogattak a hollywoodi punk koncertekre, ahol látták, hogy hozzájuk hasonló figurák saját dalokat tolnak. 

 

Minutemen - hétköznapi srácok Pedro-ból, a vélemény számít

 D. Boon gitározott, Mike Watt basszerozott, dobosnak bevettek egy helyi szörfös srácot George Hurley-t, egy Martin Tamburovich nevű tag pedig énekelt, ez a felállás volt a Reactionaries, de az énekest hamar szélnek eresztették, mondván, hogy a klasszikus felállású rockzenekar már leszerepelt dolog. ’80-tól trióban és Minutemen néven szántották a deszkákat, Hurley csapatta a ritmust, D Boon szaggatott riffeléssel nyúzta a gitárt, Watt pedig röfögő, pattogó groove-okkal pengette a funk-punk basszust. Hatásként az angol underground punk Wire-t említik, akik szintén egyéni megoldásokat alkalmaztak zenéjükben, túlmutattak a punkon, gyakori politikai-ekonomiai kiszólásokkal, sajátos dalszerkezetekkel (tulajdonképpen nem létezett a tipikus verze-refrén-verze), valamint az amerikai Creedence Clearwater Revival-t. A dalok roppant rövidek voltak és erősen politikai töltetűek, a korszellemnek megfelelően hidegháborús paranoiáról, rasszizmusról, Reaganről, korrupcióról, salvadori és vietnami háborúról, Bob Dylan propaganda dalairól. Az ének és ordibálás megosztva ment D. Boon és Watt között, érdekes mód politikailag „ellentétben” álltak egymással és nem csak a dalokban, hanem a mindennapi életben is történelmi, politikai vitákkal múlatták az időt. Boon szerette egyszerűbben elintézni a dolgot, míg Watt volt a megfontoltabb, elemző típus.

Náluk is élt a D.I.Y. etika - „we jam econo”, ahogy a róluk szóló film címe is mondja, azaz mindent maguktól csináltak, ahogy az igazán nagyok, eredetiek és függetlenek tették - maguk plakátoztak, szerveztek, szakadt buszoztak, stúdióztak, megjelentettek, terjesztettek.

A történet így is kerek, de sajnálatos módon túl korán lett rövidre zárva D. Boon 1985. december 22-én bekövetkezett halálával, amikor is lázasan feküdt a mikrobusz hátuljában, amikor kimerült barátnője elaludt a volánnál és karamboloztak.

Hogy szól? Laza, vagány, szórakoztató, gondolkodtató, lázadó zene, amolyan fúziós politikai punk-funk-acid-rock-jazz gátszakadás utáni sodró hangzuhatag. A dalok hossza szinte egyszer sem haladja meg egy boxmeccs egyetlen menetét és nem egyszer harminc-negyven-ötven másodpercnél kiütéssel véget is ér.

Kinek szól? Aki laza, vagány, szeret szórakozni, gondolkodni, nem rest lázadni és zeneileg, politikailag nyitott.

Klasszikus lemez? 43 dal 64 percben, ez a Double Nickels On The Dime 1984-ből. Mike Watt és D. Boon közös dalzuhataga.

„Our band could be your life

Real names'd be proof

Me and Mike Watt played for years

Punk rock changed our lives„

HÜSKER DÜ

Miről szól? Három kreativitástól duzzadó minneapolis-i csávó veszett ámokfutásáról és megmerítkezéséről a zaj óceánjában. A zenekar két motorja, dalszerzője Bill Mould gitáros és Grant Hart dobos két teljesen különböző személyiség – Molud komor, befordult, és diktatórikus és leginkább az italt szerette, míg Hart vidám, lelkes, és inkább a hallucinogén anyagok vonzották. A Minutemen két tagjához hasonlóan ők is folyton versengtek, hogy ki tud jobb dalokat írni.

Kezdetektől fogva roppant cél- és küldetéstudatos zenekar hírében álltak. Behozták a nyersességet és karcos melódiákat, fénysebességgel pörgő hajócsavar módjára kavarták fel az iszapot a pop steril óceánjában. Még kezdő minneapolisi zenekarként felléptek Chicagóban, az akkor rettegett, hírhedt és már kultikusnak számító Black Flag előzenekaraként. Tudták, hogy fel kell szántaniuk a színpadot és le kell nyűgözniük az akkori színtér legnagyobbjait. Ezt minden illetődöttség és fesztelenség nélkül meg is tették, majd amikor a koncert után a Black Flag legénysége nagy lelkesedéssel megkérdezte, hogy hát ti meg kik vagytok, ők annyit mondtak: „Mi vagyunk a Hüsker Dü, ti kik vagytok?” 

 

Hüsker Dü

A belső feszültségek már elviselhetetlenné váltak, egyre csak fokozódott a kakaskodó versengés, mely időnként heves viszályba és életre szóló haragba csapott át. A krónikások szerint az ok nem más, mint hogy a két homoszexuális dalszerző között volt valami. Bár saját bevallásuk szerint soha semmi nem történt köztük semmi, eme kérdésre mindenki maga döntheti el a választ. Érdekes módon mindenki a pödört Ferenc Ferdinánd-bajszú basszerról, Greg Nortonról gondolta, hogy meleg, pedig ő nem.

A karcos hangzás ellenére a nagykiadók kezdték megszimatolni a pénzt és látták a hardcore koncerteken egyre szaporodó közönséget, kezdték komolyan venni ezeket a zajongó-dühöngő bandákat. Emellett a Hüsker Dü-ben megvolt a dallamosság, annak ellenére, hogy minden daluk úgy szólt, mint hajótörés után a hajó beázott gyomrában tomboló bárzenekar, akik a még életben maradtakat szórakoztatják a világ vége előtt pár perccel. 1986-ban a csapat leszerződött a Warner-hez, akik megígérték és biztosították, hogy semmibe nem fognak beleszólni, csupán több emberhez fog eljutni a zene. A zenekar búcsúzóul még megjelentette Flip Your Wig című lemezt Greg Ginn SST kiadójánál. A nagykiadó ezt nem nézte jó szemmel, de benyelte a dolgot. Így a kevésbé sikeres Candy Apple Gray-jel mutatkoztak be. ’87-ben azonban egy újabb dupla albummal a Warehouse: Songs and Stories lemezzel jelentkeztek, ami azért lett dupla, mert Mould és Hart már ölre mentek a versengésben és megállás nélkül ontották a számokat, amit a kiadó úgy próbált lekorlátozni, hogy csak egy normál lemez elkészítését finanszírozza, de addigra már késő volt. Továbbá kiadójuk egy profi menedzsert szeretett volna a banda mellé, mégis inkább Mould egy közeli barátját kérték fel, hogy intézze a zenekar ügyeit. Ő volt a huszonnégy éves David Savoy, aki megpróbált ellavírozni a kiadó és az utálkozó tagok között, de beleroskadt a nyomásba, melynek tragikus eredményeként a Warehouse turné előtt egy nappal leugrott egy minneapolis-i hídról.

Hart (aki erősen heroinozott akkoriban) állítása szerint Savoy elviselhetetlen pressziónak és feszültségnek volt kitéve abban az időben, ezért vállalta a felelősséget a haláláért, melyért a mai napig nem tud megbocsátani magának és nem tudta túltenni magát ezen.

Az 1987. december 11-i koncert előtt az akkor már heroin-mentes Hart véletlenül kiborította metadonos üvegét, amivel a függőségét próbálta kezelni és másnap már nagyon rosszul volt, ezért lemondták a turné hátralévő utolsó egy koncertjét és napokkal később Hart, aki ekkor még úgy tudta, hogy HIV pozitív, kilépett a zenekarból. Ezzel lezárva egy fejezetet és nyitva egy újat, ugyanis úgy zúzták be a mainstream zenék falát, ahogy a drogkommandó rontja az ajtót az amfetaminfüggőre. Az akcióban azonban végzetes sebet kaptak és elhullottak a küszöbön, ahol aztán olyan bandák haladhattak át, mint a Pixies, vagy a Nirvana.

Hogy szól? Rendületlen zajimádattal és folkpopérzékenységgel, Ian MacKaye véleménye szerint a bombasztikus fellépések mellett egyedül a Hüsker Dü rendelkezett olyan dalparkkal a nyolcvanas évek amerikai hardcore színterén, amely akusztikus gitáron is tökéletesen élvezhető lett volna.

Kinek szól? Aki szereti a fülsértően sistergő gitárokat, zajt, ordibálást, vagdalkozó dobolást némi harmóniával nyakon öntve.

Klasszikus lemez? A ’84-es Zen Arcade a zajos rockzene iskolapéldája. Míg a ’85-ös New Day Rising-ot a Rolling Stone a 487. helyre rangsorolta minden idők 500 legjobb albuma listáján, a ’87-es Warehouse: Songs & Stories lemez pedig szerepel az 1001 album, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című gyűjteményben.

THE REPLACEMENTS

Miről szól? Fiatal lurkók férfivá érésének rögös-lankás útjának zenei aláfestéséről és lelki vívódásainak kivetüléséről, azaz a kezdeti, a zajos poénos pimasz hardcore-zajba mártott punktól a középtempós rockzenekarig bejárt útról.

1979-ben Minneapolisban, egy testvérpár, az ekkor még csupán tizenkét éves basszusgitáros Tommy Stinson, Yes-fanatikus gitáros bátyja, Bob Stinson és spanjuk, Chris Mars a felállásuk elején tipikusan klasszikus rock-dalok feldolgozásával kezdte, de a tipikusnál lényegesen begyorsítva és felhangosítva, hogy rezegjenek az ablakok. Később csatlakozott hozzájuk Paul Osterberg, aki énekes-gitáros-frontemberré lépett elő és dalaikat az angol punk és amerikai hardcore korszelleme mélyen átitatta, de gyökereiben ezer szállal kapcsolódik az amerikai hard rock muzsikákba 

 

The Replacements

A The Replacements -rajongóknak The Mats, becézve-, cseppet sem titkolva vad rivalizálásban állt a szintén minneapolis-i Hüsker Dü-vel, ki tud jobb dalokat írni. Míg a Hüsker Dü gyors volt, feszes, céltudatos és precíz, addig a The Mats gyors, szétszórt, szétesett, fókuszálatlan, ösztönös és meglepően küldetéstudat nélküli. A tökéletes attitűdzenekar, fésületlenül, másnaposan grimaszolva, tág pupillákkal, mert hát kit érdekel lesz-e holnap, és mit hoz egyáltalán, sőt, inkább vigye is.

Mint megannyi anekdota szerint, a The Replacements a világ legjobb, vagy legpocsékabb bandája lehetett, attól függően, melyik este látta őket az ember. A hüsker düs Bob Mould szerint a The Mats akkori találomra választott tíz koncertje közül kilenc legfeljebb csak tanácstalan fejvakarásra adott okot, az az egy viszont életed legendásan legnagyobb koncertje volt.

„Utálom a zenét, túl sok benne a hang” - vallják az 1981-es I Hate Music c. dalban. De igazából nem ám. A gúnyos, kamaszos pimasz humor a kezdetektől fogva végigkísérte a dalokat. Az első, Sorry Ma, Forgot to Take Out the Trash lemez még töményen melodikus hardcore, melyen helyet kapott egy lírai darab, megelőlegezett nekrológ (Johnny’s Gonna Die) az imádott Johnny Thunders-nek, aki tíz évvel később valóban kilépett e földi létből, illetve egy a Hüsker Dü nagyszerűségét méltató dal is. Ezt követően lemezről lemezre fejlődtek, megőrizve a tinédzser-kori poénkodós hangnemet, viszont az ellentétek kezdtek kiéleződni az inkább művészies, önkifejező, líraibb irányba elmozduló Westerberg és a bulizni vágyó suttyó punk rock, örök kisfiú Bob Stinson között. Előbbi piás, utóbbi bármit belövő drogos. Mindkettőjüknek sajátos véleménye volt a zenekar karrierjét illetően, Bob élvezte az underground haveri-kör státuszt, Westerberg azonban szerette volna szélesebb közönség előtt kitárni szívét és rendesen befutni, ahogy illik. Ez a belső feszültség nincs jelen a zenekar főművén a ’84-es Let It Be-n, majd az ezt követő kiváló Tim-en sőt, ezután tűnt úgy, hogy végre beindul a szekér, de mégis megrekedt a kátyúban.

A sztori szerint Stinson-t kidobták kezelhetetlen drogfüggősége miatt, de ez nehezen hihető, annak fényében, hogy a frontember akár alkoholistaként is aposztrofálható lett volna abban az időben. Másik tézis szerint Stinson megmaradt örök punk kölyöknek, aki nem tudott és nem is akart lépést tartan Westerberg művészi irányvonalával. Mindenesetre Stinsonnak távoznia kellett és bár végig Westerberg volt a fő dalszerző, a kémia megszűnt és sosem működött annyira, mint a közös időkben. Az ezután következő lemezek tulajdonképpen már csak előrevetítik Paul Westerberg szólómunkásságát, melyben egyre halványul a humor és kerül előtérbe a dráma, végtére felnőttrockká válva.

Hogy szól? Ahogy Bruce Springsteen és klasszikus amerikai zenék iránt vonzódó, hardcore punk koncerteken szocializálódott részeges, komolytalan és abszolút koncepciómentes társaságtól elvárható. Egyik pillanatban lágyan ringatózó, finoman lüktető basszusos, már-már bárzene hangulatú, amire szorosan összebújva tipegnek a szerelmes párok, miközben megbocsátó, érzelmes, buja szavakat suttognak egymás fülébe, hogy aztán a következő pillanatban tövig nyomott gázpedálos punk rock dühroham legyen belőle, azaz elcsattanjon egy kijózanító pofon, összetörjön a bárzongora, törjenek az asztalról lesöpört poharak, teljesen felkavarva és felszántva a bárparkettet. Nem mellesleg átlagon felüli, stílusteremtő, college rock alapkő.

Kinek szól? Diákcsínyek kiötléséhez kamaszoknak és pimasz, pajkos örökifjoncoknak. Akinek szüksége van, vagy csak néha vonzza „az értem én csak leszarom, ill. én úgy küzdök, hogy feladom” mentalitás.

Klasszikus lemez? Legyen, mondjuk három: az 1970-es Beatles lemezcímre reflektáló zseniális Let It Be (1984) és az Erdélyi Tamás producerkedésével készült Tim (1985), az egyszerűen csodálatos Pleased to Meet Me (1987). Mindhárom a college rock definitív hivatkozási pontja.

Szóval, fentiek voltak a műfaj legnagyobbjai, akik felszántották az aszfaltot Hermosa Beach-től Washington D.C.-ig oda-vissza több százszor, és azóta már megérdemelten kult-státuszba katapultálódtak. Aki még jobban szeretne lefúrni a műfaj középpontjáig, az a következő előadók, és korai lemezei után kutasson:

A legnagyobb hatású és legarrogánsabb punk zenekar a los angelesi színtérről a The Germs 1979-es GI (Germs Incognito) lemezével sorakozott fel a műfaj halhatatlanjai közé, annak ellenére, hogy az ön- és közveszélyes, karizmatikus és konfrontatív énekes Darby Crash már 22 évesen sikeresen teleportálta magát egy kábszeres vízióval a halálba. A csapat másik oszlopos tagja a hórihorgas Pat Smear, riffjei a korszak legdögösebbjei közé tartoznak. A csókát nem mellesleg a Nirvana is bevette pár dalt rögzíteni, ő játszott velük a legendás MTV Unplugged in New York akusztikus koncertlemezen is, ill. később a Foo Fighters-ben is csapatta a ritmusgitárt.

1979-ből két kiváló lemezzel ­The Incredible Shrinking Dickies / Dawn of the Dickies­ emelkedik ki a The Dickies nevű rajzfilmszerű bagázs, akik előadása néha idiotizmusba hajló bohóckodásnak hatott. Valószínűleg ők voltak a kemény kötésű hardcore közeg legdallamosabb és legbohókásabb formációja.

A másik véglet a The Cramps B kategóriás horror mozinak megfelelő zenei átirata, mely újraértelmezte a nosztalgikus zajos rock-n-rollt, vérbő rockabillybe fojtott punk csapás ez kísérteties énekkel. A horror punk műfaj előirányzói Songs the Lord Taught Us (1980) c. lemezükkel.

Már említett klasszikus az egy amerikai egyetemi diáktársaság vad beavatási szertartásáról magát elnevező Circle Jerks 1980-as Group Sex című albuma, mely a kaliforniai laza szörfös punk rock definíciója - politikus, humoros, cinikus, a következő nemzedékeket befolyásoló alkotás. 14 dal 15 percben. Az énekes Keith Morris a Black Flag-ből érkezett, Greg Hetson gitáros pedig a már szintén kultikusnak számító Bad Religion-höz csatlakozott ’84-ben.

Los Angeles másik gyöngyszeme az Exene Cervenka női énekessel kiálló X, akik két legjelentősebb lemezét a The Doors billentyűse, Ray Manzarek producerelte (Los Angeles, 1980. és Wild Gift, 1981). Kulturális csomópontok, ha találkoznak.

1981-ben jelent meg a kanadai Vancouver-ből származó D.O.A., melyet a hardcore punk alapítói közé sorolnak, második albuma, mely találóan Hardcore ’81 címre keresztelődött, elsőként nyomtatott verzióban megjelentetve az új műfaj nevét. A lemez Jello Biafra kiadójánál, az Alternative Tentacles égisze alatt jelent meg.

Érdekes sivatagi ízt hozott a Curt Kirkwood és testvére Cris által vezetett Meat Puppets 1983-as Meat Puppets II albuma ­ érdekes, gyönyörű borító, mely a tagok keze munkáját és tehetségét dícséri, a mögé bujtatott bakelitre karcolt zene pedig country, blues, rock, hardcore, punk ellenállhatatlanul egyéni kotyvaléka.

A műfaj két legelmérgesedettebb mutáns fattya a Big Black és Butthole Surfers. A Big Black (a zenekar dobgépét hívták így) az emberiség kipusztulásának szikkasztóan szorongó szatírája. Két lemezzel (Atomizer 1986, Songs About Fucking, 1987) járult hozzá a hallójáratok bontásához. Klausztrofób káosz, traumák, pedofil nemi erőszak - a borítók képregényes rajzai nincsenek szinkronban a zene komolyságával és szörnyűségével. Steve Albini szenvtelen, rideg éneke, erősen moralizáló szövegeivel minden kontúrra ráerősít, ami a testi-lelki izoláltság fursztrációjának megtestesítője. Ugyanez jellemző a Butthole Surfers ártatlanságot közelről sem ismerő ’87-es Locust Abortion Technician lemezére, mely egy hangyányival tér el az imént említettektől, épp’ csak annyiban, hogy igyekeztek kiűzni minden harmóniát a zenéből, hogy csak a torz lélek gonoszul perverz hangai maradjanak, velőtrázó lidércnyomás.

Aki még tovább akar túrni lefelé, az szerezzen egy ütvefúrót és még mélyebbre áshat, de mire ide leér, már mindent tud: Middle Class (Out of Vogue, 1978.), The Weirdos (Who? What? When? Where? Why?, 1979.), Surf Punks (Surf Punks, 1979.), The Teen Idles (Minor Disturbance, 1981.), T.S.O.L. (True Sounds of Liberty – Dance With Me (1981.), Adolescents (Adolescents, 1981), Wasted Youth (Reagen’s In, 1981.), Agent Orange (Livin gin Darkness, 1981.), Kraut (Unemployment 1982.), M.D.C. (Millions of Dead Cops, 1982.), Fear (The Record, 1982.), Flipper (Generic Flipper, 1982.), D.R.I. (Dirty Rotten LP, 1983.), The Dicks (Kill from the Heart, 1983.), Misfits (Earth A.D./Wolfs Blood, 1983.), Descendents (Milo Goes To College, 1982.), J.F.A. (Jodie Foster’s Army ­ Valley of the Yakes, 1983.), 7 Seconds (Walk Together, Rock Together, 1985.), D.I. (Horse Bites Dog Cries, 1986.), Agnostic Front (Victim in Pain, 1984. & Cause for Alarm, 1986.), Cro-Mags (The Age of Quarrel, 1986.), Murphy’s Law (Murphy’s Law, 1986.), Gang Green (Another Wasted Night, 1986.), Bad Religion (Suffer, 1988.), NoMeansNo (Wrong, 1989.).

Érdekes módon ebből a közegből nőtt ki a Beastie Boys, akik később a fehér hip-hop pionírjai lettek, de ekkor még a műfaj habókos hardcore punk bohócai. A későbbi színes és egyedi hip-hop zenéjükön végig érződik a punk szabadfelfogású mentalitása, mely nem hagyta, hogy egy-két lemez után elkurvuljanak, ahogy általában rap előadókra oly’ jellemző, ill. mindvégig megmaradtak kísérletező és innovatív alkotóknak.

A színtérhez hozzátartozik sok új elnevezés, mely a táncra és pogózásra utal, melyek nemegyszer felértek egy átmozgató fitness-programmal is, ilyenek voltak a slam-dance, stage-diving, body-surfing és a circle pit. Nagyban különbözik a brit punk színtér köpködős, pogózós világától, ill. a heavy metal és rock agyat orron keresztül kirázni próbáló headbanger csápolásától.

 

Sick Of It All - A new york-i hardcore megalkuvást nem tűnő fáradhatatlan csatalovai ’86 óta ­ Lou Koller, Craig Setari, Pete Koller, hátul Armand Majidi

„Let's not praise the past, just a fact

Built to last

Old school or the new 

Doesn't mean a thing if your heart's not true

Greedy ones faded fast, we're here 

Built to last 

For the fun, not a fad 

The love and the truth so powerful”

/ Sick of it All – Built to Last (1997)

SONIC YOUTH

Miről szól? Egy független amerikai alternatív rockzenekarról, mely szembetámadta a felajzott homoerotikus szintipopos-diszkós nyolcvanas éveket. A független zenekarról, elnézést. A kompromisszumnélküli independenciáról, melyen mai napig rendületlenül nem változtattak. Név szerint Thurston Moore, Kim Gordon, Lee Ranaldo és Steve Shelley new york-i galerijéről. „Brooklyn, Bromx, Queens and Staten / From the battery to the top of Manhattan / Asian, Middle-East, Kurds and Latin / Black, White, New York you make it happen” ­ szólt a Beastie Boys ódája NYC-hez. Aljas utcákról és NYC minden zegzugáról, ugyanonnan, ahonnan Woody Allen, Scorsese, és maga Travis Bickle, személyesen.

  

Sonic Youth

A történet ott kezdődött, hogy Thurston Moore és Lee Ranaldo megnézte a Minor Threat elsöprő erejű koncertjét, melyet Moore azóta is élete legpozitívabb koncertélményeként emleget. Előtte csak a Kiss és Aerosmith iránti szeretet létezett számukra, de jó időben voltak jó helyen, ezután két pofára tömték a hardcore lemezeket. Imádták a hardcore közeg energikusságát, sodró-beszippantó lendületét, közösségteremtő erejét, de már nem voltak kölykök, komolyabbak voltak és ráadásul művészetisek.

Gyorsan megtanulták, bevágták a rockzene vaskos lexikonját, majd tűzre dobták azt, maguk elé vettek több ezer üres lapot és mind teleírták. Lerombolták a gitáralapú zenék szabályait, majd a maguk textúrái és fantáziája szerint újraépítették, újraértelmezték. A felperzselt föld bőséges gyümölcsligetként termőre fordult.

Az 1985-ös Bad Moon Rising, amolyan kifordított Americana lemez, tele az amerikai kultúra, élet árnyoldalát felvillantó pillanatképpel, nem mellesleg direkt utalás a Creedance Clearwater Revival azonos című dalára, mely alapvetően egy vidám zenére komponált baljóslatú szövegű dal 1969-ből, földrengéssel, villámlással, hurrikánnal, halállal. A ’85-ös Sonic Youth lemezen ez véres valósággá fordul, komorabb és melankólikusabb aláfestéssel, utalásokkal és áthallásokkal Charles Manson szektájára, mindinkább fokozódó hidegháborús feszültségre, paranoiára, vietnami háborúra, miközben Ronald Reagen új reggellel kampányolt, ennek kifordítása is a lemezcím. 

A ’88-ban megjelent Daydream Nation-t a Pitchfork kritikus zenei szakportálja a ’80-as évek legjobb 100 albuma válogatása első helyére sorolta be. Nem számítanak semmiféle listák, a függetlenség mintapéldányánál nem lehet revelancia semmiféle toplistás helyezés. A szellemi-lelki szabadsághoz való radikális és rettenthetetlen ragaszkodás az, ami naggyá teszi ezt a formációt. És az izgalmas és érzelemdús dalok, persze. A Sonic Youth alkotása közben mindig van valami speciálisan izzó inspirációs mező a levegőben és az a szép, hogy ebből mi is részesülünk a végeredmény hallójáratokba áramlásakor.

Dominál a düh, dac, dekadencia, a kiábrándultság, elveszettség, elszigeteltség, kihasználtság, reménytelenség depresszív hangulata, egyszerre ösztönös és tudatos, az érzés pedig megkérdőjelezhetetlenül érzés, nem pedig utalás, leírás, bemutatása valaminek, mint például, ahogy a szerelmes filmek az eszményi szerelem definíciói próbálnak lenni, nem pedig egyszerűen csak szerelmesek. Helyette celofánba csomagolt giccsset kapunk, virágos, meghatós lesz, nem pedig egyszerűen megható. És ebben rejlik az érték, nem összekeverni a kettőt. Tartalomhoz a forma.

A coolságfaktort növeli, hogy a csapat szerepelt a Simpson család-ban (már az megtiszteltetés, ha valakit megemlítenek ebben a sorozatban). A Perry Farrel (Jane’s Addiczion) által indított Lollapalooza fesztiválra reflektáló, ill. azt konkrétan megidéző Homerpalooza epizódban Bart beszól Homer-nak az ízlése miatt, ezért az ennek ellenkezőjét bizonyítván elviszi fiát a Lullabalooza fesztiválra. A helyszínen rengeteg érdekesség történik, ami apró kikacsintás a popkultúra dicső pillanataira, többek között levegőbe repül egy rózsaszín disznó, szimfonikus kísérettel és tömény ganjaszag kíséretében a Cypress Hill elnyomja az Insane in the Brain-t, levonja a nagy tanulságot a Smashing Pumpkins, hisz’ milliomosok már, minek orrlógatással tölteni az életet, amikor élni is lehet és ott a Sonic Youth, akik felzabálják Peter Frampton hűtőjét.

Hogy szól? Elhangolt gitárok, trendkívüli és független zajkollázs, indirekt harmóniává fonódó disszonancia, kakofónia, NYC vibráló betontömbjei közül. Kagylóba rejtett igazgyöngy a non-kommersz zenék tengerében. Egyenes út a no wave-től a zajrockon át az experimentális art-rockba.

Kinek szól? Alvajáró nemzetekben élőknek, ásítozó örök álmodozóknak, akik most ébrednek. És mindenkinek, aki már fogott, fog, vagy fogni fog húros hangszert a kezében, bármilyen műfajban kíván is nyomulni. Billy Corgan (Smashing Pumpkins főmufti) állítása szerint Jimi Hendrix óta csak a Sonic Youth tudott hozzátenni a gitár történetéhez.

Klasszikus lemez? Enyhe túlzással mindegyik Sonic Youth lemeznek tananyag kellene, hogy legyen, nemcsak zenészeknek, zeneszeretőknek, hanem minden kis lurkónak, hogy megtanulják, mi a helyes kreatív kérdezés, kísérletezés, gondolkodás nyitja, hogyan kell kihozni magunkból a maximumot, reflektálni a környezetre és létrehozni egy saját független univerzumot, amelyben, amelytől merünk és tudunk személyiségek lenni. Nem egyéniség, hanem személyiség, mert utóbbi egyedi, egyéni, lélekkel teli és nyílt természetű, míg előző az izoláltságra, szeparáltságra, zárkózottságra utal, ahhoz vezet. Széles zenei és érzelmi spektrumon mozognak, és nem tagadja, hogy aki érez, az szenved, de ettől lesz igazán édes a kellemes. Szóval, klasszikus lemezek, legyen például az EVOL (1986), Sister (1987), Daydream Nation (1988), Goo (1990) (borítóját Raymond Pettibone készítette), Dirty (1992) és a későbbi Rather Ripped (2006). Kötelező, kulminatív, definitív.

PIXIES

Miről szól? „Hidd el, jobban bejött volna, mondjuk Boston, talán nem élnénk szar koszton, meg átlakkozott lacoste-on...” ­ említette a zseniális Punnany Massif magyar hiphop formáció 2006-os Körkorkép c. lemezén az egyik legnagyobb és legrégebbi államokbeli város, Massachusetsts állam fővárosát, Bostont. Ez a keleti part egyik leggazdagab, leghangulatosabb városa, itt székel a Harvard egyetem. És innen indult a bostoni kvartett varázsport hintő tündérkéje, a Pixies.

  

A zenekart két lakótárs Joey Santiago és Charles Thompson alapította 1986-ban, Bostonban. Utóbbi rövid időn belül Black Francis-re, majd szimplán Frank Black-re kereszteli át magát, mialatt antropológiát tanul, majd spanyolt Puerto Rico-ban, onnan vissza az egyetemre, ahonnan meg lelép. Bandát alapítanak, melybe újsághirdetés alapján csatlakozik az ultracool basszer csaj Kim Deal, ő hozta a dobos David Lovering-et.

Zeneileg széles palettáról húzták be hatásaikat, integrálva a Velvet Underground, Iggy Pop, Ramones, komplett ’80-as évekbeli hardcore punk, zabolátlan poszt-punk & new wave, csilingelő old-school surf-rock és a kortárs Sonic Youth-féle zaj, ill. Hüsker Dü-féle punkos-karcos csapkodást.

1987-ben jelent meg a Come On Pilgrim c. nyolc számos EP, majd az első klasszikus album, a Surfer Rosa, ’88-ban. Karcos, zajos hangzás, melynek producere, az épp’ a zajmániás Steve Albini (Big Black, Rapeman, Shellac zenekarok tagja, később a Nirvana In Utero-jának producere) volt, aki megalkuvást nem tűrő módon undorodott mindentől, ami steril, ezért történhetett az, hogy a Where is my Mind? és a Gigantic vokál részeit Kimmel a stúdió fürdőszobájában énekeltette fel. Nem szabad elsiklani azon fontos tény felett, hogy David Bowie Heathen c. albumán feldolgozta a Cactus-t. A két hét alatt felvett album mindvégig erőteljes, zsigeri, zavarbaejtő - kutyavakkantásos sikítozás, spanyol halandzsa, bibliai motívumokkal teletűzdelt dalszövegek, szürreális szexuális víziók, szokatlan asszociációk. A majdhogynem vesztes-himnusz baljós Where Is My Mind? egyszerűen szőrfelállítóan csendül fel az 1999-es Harcosok Klubja záró képsorai alatt, az összeomló épületek aláfestő zenéjeként.

  

Pixies

1989-ben Steve Albini-t a ’80-as évek ünnepelt gitárzenés producere, a brit Gil Norton váltotta a produceri székben. Norton precízen ügyelt, hogy minden hang a helyére kerüljön és a többször, egymásra feljátszott technikát támogatta, ami Albini bábáskodásával elképzelhetetlen lett volna. Tündöklő, egymás felett átívelő énekharmóniák, tiszta, lüktető basszus, torzított és finoman csilingelő surf gitárok, továbbra is bibliai bűnöket, erőszakot, szexuális dekadenciát taglaló szövegekkel, még mélyebbre bújva a szürrealitásba, köszönhetően Francis David Lynch mozik iránt való rajongásának. Ez volt a Doolittle.

1990-ben ismét Gil Nortonnal való közreműködés eredményeként jelent meg a Bossanova, mely más zenekari mércével valószínűleg mérföldkőnek tekinthető, de a Pixies életművében csak egy közepes, mely nem tesz hozzá, de nem is vesz el az addig kifejlesztett stílusból. Talán túlságosan profi, steril, így hiányzik belőle az az égető bizonyítási vágy, karcos lendület, nyers erő, ami a korábbi lemezeket velejéig áthatotta. Fontos tény emellett, hogy szintén ’90-ben jelent meg Kim Deal és ikertesója (Kelley), valamint Tanya Donelly (a Throwing Muses gitárosa) közös zenekara, a The Breeders Pod c. bemutatkozó albuma, mellyel nyílt titokká vált Kim és Francis dalszerzői rivalizálása. Kim már nem vesz részt dalszerzőként, kreatív energiáit saját bandájára fókuszálja. És ezzel a feloszlás szele is elsuhant az ajtó előtt.

’91-ben egy kiváló albummal búcsúztak, ez volt a Trompe le Monde, a Pixies hattyúdala, mely jóval élettel telibb, mint elődje. Kim Deal már itt sem vesz részt a dalszerzésben, és csak fél szívvel van jelen a munkálatok során is. Irónikus módon a banda sosem futott be igazán hazájában, míg az Egyesült Királyságban és Európában széles bázist tudhatott magáénak., és ezen, az utolsónak ígérkező koncertkörúton jelentek meg a legnagyobb hazai közönség előtt ’92-ben, a U2 előzenekaraként, a Zoo TV amerikai állomásain. Ezt követően azonban bedobták a törcsit és végleg levonultak a deszkákról.

Francis Black, Frank Black néven szólókarrierjére, míg Kim Deal The Breeders nevű bandájára koncentrált, mintegy örökre hátat fordítva egymásnak, egészen a 2004-es reunióig.

Hogy szól? A Pixies-t csak egy nüansznyi választotta el attól, hogy betolja az alternatív rockbandák túlzsúfolt rozoga szekerét a mainstream csillogó világába. Ettől elestek ugyan, de megágyazott az eljövendő generációk számára, a később power-popként elterjedt műfajnak, kicsit felszódázta és emészthetőbbé tette a Sonic Youth hangzását, a karcos gitárokhoz fülbemászó, dúdolható dallamokat passzintottak, megmutatták az azóta is perfektül funkcionáló leállás-dinamika, lágy verze - durva refrén megoldóképletet. Populárissá tették az independent kifejezést. A Pixies a mai napig referencia, hivatkozott rá már a Nirvana, Smashing Pumpkins, Weezer, Beatsteaks, Ash, Radiohead, U2, Blur, többek között.

Kinek szól? Laza és cool főiskolásoknak általában, ezen kívül mindenkinek, akinek a Sonic Youth túl rágós falat. Továbbá mindenkinek, akik tudni szeretnék hová vezethető vissza a Nirvana által csúcsra járatott dalszerkezet.

Klasszikus lemez? Tulajdonképpen lehetetlen elválasztani egymástól a Surfer Rosa (1988) és Doolittle (1989) albumokat, annak ellenére, hogy mindkettő teljesen különbözően szól. Egy a közös bennük, hogy azóta is olyan frekvenciával rezonálnak, hogy képtelen volt megülni rajt a por, mindmáig friss, a szavatossági időpont épp’ egy fekvő nyolcas.

Aki szeretné bővíteni ismereteit és egy szélesebb képet kapni a független gitárzenék úttörőiről, és azok eklektikus zenei és üzenetbeli spektrumáról, az a következő zenekarok és lemezek után kutasson: a zseniális Fugazi (13 Songs, 1988 és Repeater, 1990.), Dinosaur Jr., (Bug, 1988), Mudhoney (Superfuzz Bigmuff, 1988.) Játszottak még a ligában a Mission Of Burma, Melvins, Jesus Lizard, Violent Femmes, Rites Of Spring (melyből Guy Picciotto és Brendan Canty elmentek a legendás Fugazi-ba), The Vipers, valamint a nagyon korai ’83-84 körüli, később világsztár R.E.M.

A teljes művészi szabadság biztosítását és a kreatív energiák kiteljesedését a saját, független kiadók és labelek is segítették, melyeket nem egyszer az adott zenekar tagjai hozták létre a mammutcégek ellenpólusaiként, hogy önmaguk urai lehessenek, nehogy, még véletlenül se’ pofázzon bele valami PR szakember a koncertszervezésbe, fellépések színhelyeibe, lemezek minőségébe, megjelenési határidőkbe, promócióba, designba. Álljanak itt a legismertebbek.

SST RECORDS

Alapító? Greg Ginn, a Black Flag alapító-gitárosa.

Mikor? 1978, Long Beach, California.

Profil? Azóta már egytől-egyig kultikussá és klasszikussá vált hardcore punk banda.

Bandák? Black Flag, Minutemen, Saccharine Trust, Meat Puppets, The Dicks, Dinosaur Jr., Descendents, Subhumans, Hüsker Dü, Sonic Youth.

ALTERNATIVE TENTACLES

Alapító? Jello Biafra és East Bay Ray, a Dead Kennedys anarchista különítmény commandantéi.

Mikor? 1979, San Franciso, California.

Profil? Zajos, atomvillanás sebességű, tömény politikai töltettel felvértezett nehézbombázók. A kiadó logója a korszak legmenőbb grafikája.

Bandák? Dead Kennedys, D.O.A., The Fartz, Melvins, NoMeansNo, 7Seconds.

DISCHORD RECORDS

Alapító? Ian MacKaye és Jeff Nelson a Minor Threat-ből.

Mikor? 1980, Washington D.C.

Profil? A D.I.Y. (do-it-yourself”) etika mentén szerveződött, mindent maguk csináltak a koncertszervezés, plakátrajzolás, borítószerkesztés, borítóhajtogatás-ragasztás, satöbbi. Mindent önmaguk, önerőből. Elsősorban hardcore punk együttesekre orientálódott. Méltán kiérdemelt tisztelet övezi őket, példaértékű függetlenséggel.

Bandák? Minor Threat, Fugazi, Dag Nasty, Nation of Ulysess, Rites of Spring.

EPITAPH RECORDS

 

Alapító? Brett Gurewitz, alias Mr. Brett, a Bad Religion gitárosa.

Mikor? 1980, Hollywood, California.

Profil? A King Crimson azonos című ’69-es száma után elnevezett független kiadó, mely elsősorban a melodikusabb hardcore, pop-punk, emocionális hardcore, post-hardcore irányzatokra szakosodott.

Bandák? All, Dag Nasty, The Bouncing Souls, Death By Stereo, The Distillers, Down By Law, H2O, Hot Water Music, NOFX, The Offspring, Madball, Rancid.

TOUCH AND GO RECORDS

 

Alapító? Tesco Vee, Dave Stimson, és Corey Rusk, a beszédes Necros nevű hardcore banda tagjai.

Mikor? 1981, Chicago, Illinois.

Profil? Minden, ami karcos, zajos, nyers, őrült, embertelen, hallgathatatlanul disszonáns vagy fülsértő.

Bandák? Necros, The Effigies, Butthole Surfers, Big Black, Negative Approach, The Jesus Lizard, később olyan más jellegű zenekarok, mint a Girls Against Boys, The Rollins Band, TV on the Radio, Urge Overkill, Yeah Yeah Yeahs.

K RECORDS

 

Alapító? Calvin Johnson, a Beat Happening gitárosa és énekese.

Mikor? 1982, Olympia, Washington.

Profil? Vicces twee pop, zajos garázsrock, minden, ami a független, csináld magad mozgalomhoz kapcsolódik. A kiadó mottója: „a tinédzser underground beizzítása egy szenvedélyes forradalom kirobbantására a vállalatóriásokkal szemben”. A lemezcég logóját, a K betűt egy kis pajzsban, Kurt Cobain az alkarjára tetováltatta, hogy mindig emlékeztesse rá, hogy sosem szabad felnőni. A Lounge Act című számban utalás is van a logóra („I’ll wear a shield”).

Bandák? Beat Happening, Bikini Kill, később pedig Beck, The Go! Team.

SUB POP RECORDS 

Alapító? Bruce Pavitt és Jonathan Poneman.

Mikor? 1986, Seattle, Washington.

Profil? Ha Seattle, akkor természetesen a grunge-ra keresztelt alternatív rockzene.

Bandák? L7, Green River, Mudhoney, Nirvana, Soundgarden, Screaming Trees, Tad, The Wipers, manapság pedig az olyan friss és üde előadók, mint a The White Stripes, Foals, Death Cab for Cutie, Mogwai, The Fleet Foxes, The Shins.

EPILÓGUS

Punk rock és hardcore előadókra, ill. az egyéb társadalomkritikus műfajokra gyakori az állítás, miszerint görbe tükröt tartottak a társadalom és annak szokásai elé, de a nyolcvanas évek közepére-végére és különösen az utána következő állapotokra ez nem igaz, mert a tükör nem görbe, hanem egyenes, ettől függetlenül, amit benne látunk, az ferde – a szociológiai terepmunka eredménye és a társadalom moralitása egyaránt.

A hardcore punk legnagyobbjai vadak, nyersek, de pozitívak. Joggal mondhatták ők akkoriban, hogy most már mi vagyunk azok, akiktől anyánk kiskorunkban óvott minket. Amiért példaképül szolgálnak, és az utánuk következő independent generációkra ez duplán igaz, az az önkifejezés, véleményformálás, szemléletmód, kommunikáció magas szintre emelése, nem minden esetben csak szubkultúrán belül. Sosem lesz tömegtermék, mert bizonyos impulzusok ellenpólusaként született. Míg a média minden csatornáján ömlött/ömlik a szenny, televíziós műsorok, szelektált hírek, kommersz kiüresedést igenlő, üzenetnélküli zenék zúdulnak a gyanútlan polgárok nyakába, addig kiállt egy nemzedék, akik kivették az értékes tartalmakat szűrő filtereket, hogy aztán a maguk ízlése szerint állítsák be azt. Önkifejezés és megosztás azonos önzetlen fogalmak lettek. Míg az üzenetnélküliség azon munkálkodik, hogy leépítse az egyén komplexitását, addig a kommunikáció pozitív irányú alkalmazása épp’ azon van, hogy tágítsa, szélesítse azt. Serkent, buzdít a gondolkodásra, ami egyszerűen csak információs differenciálképzés. A megismert, megtapasztalt, felhalmozott élmények, tények, információk ingereinek feldolgozása, a belső szelekció által rögzült és külső behatásként ért ingerek feldolgozása, a köztük differenciaként fennmaradt, felmerült kérdésekre való válaszok keresésének fontosságára hívja fel a figyelmet. Arra, hogy sosem szabad abbahagyni a kérdezést, válaszkeresést, arra, hogy nem szabad sodródni az árral és beletörődni a megváltoztathatatlannak tűnő, amúgy megváltoztathatóba.

Ha van valami ezeken kívül, amit a brit punk és az amerikai hardcore megtanított, akkor az az, hogy a napfény nem egyszer a föld alól jön, és folyton-folyvást próbálkozni, kell, hogy elérjem az eget. Meg még nagyjából arra, hogy jobban élvezzem a nagyvárosok tompa éjszakai fényét, az élet vad morajlását, a balatoni hullámzásban fodrozó napsugarakat, az őszi levelek rugdosását, megbecsüljem a belső értékekkel bíró embereket, és azt hogy vér folyik az ereimben és levegő járja át tüdőmet. Röviden, élvezzem az életet és éljem meg a jelent. One life one chance.

A hardcore és punk globális hozadéka, hogy lerángatta a fellegekből a zene túlmisztifikációját a földre -nem mellesleg mindeközben úgy állt a kezükben a gitár, mint Clint Eastwoodnak, a 29-es Smith&Wesson, és néha úgy is használták-, és a szemedbe mondta, hogy te is megcsinálhatod ám, baszdmeg, vannak érzéseid, vágyaid, saját gondolataid, látod merre halad a világ. Látod merre tart? Jó ez így? Akkor, mire vársz?

Miközben írtam és végére értem ennek a történetnek véletlenül (dehogy véletlenül, olyanok nem nagyon vannak) belefutottam Arany János ((1817–1882) Visszatekintés (1852) című versébe, melynek ötödik strófája így kezdődik: „Álmaim is voltak, voltak… / Óh, én ifjú álmaim! / Rég eltüntek, szétfoszoltak, / Mint köd a szél szárnyain.” És igen, ezek a srácok ott, akkor fiatalok voltak tele vitalitással, életerővel épp’ annyival, amennyi mindenkinek megadatik. És ennyi bőven elég is végső tanulságnak, példának, hogy volt néhány kamasz kölyök, akik pimaszul kiálltak az igazságuk mellett és teljes erőből demonstrálták értékrendjüket. Megvalósították magukat, szórakoztak, hamvasi módon éltek a teremtésben, egyszerűen élték az álmaikat. Emlékszik ma még valaki a gyermekkori álmaira? Mikor kapta fel a szél és hová tette le, tud-e még tenni érte? Miért nem? Dehogynem. Ahogy a fenti téma közben említett pszichológiaprofesszor monda, mindenkinek lehetősége van arra, hogy befolyást gyakoroljon a saját valóságára.

Ahogy a sokat emlegetett Henry Rollins írja naplója végén, ha ő, mint egy egyszerű srác, aki hajdan egy fagyizóban melózott, teljesen átlagos értelmi képességekkel el tudott jutni olyan messzire, amennyire neki sikerült, csodálkozna, ha Te nem tudnál kétszer ilyen messze jutni.
_adam

„Le vannak szarva. Tartsd a véred tisztán, a tested fitten, az eszed pedig legyen a helyén.” – Henry Rollins, 1994. LA, Kalifornia

A MŰFAJ PIONÍRJAI

A nyolcvanas évek elejének hardcore-punk nehézbombázói, mint Bad Brains, Black Flag, Circle Jerks, Minor Threat, The Germs, The Descendants, Minutemen, Hüsker Dü, Dead Kennedys, X, Meat Puppets, The Butthole Surfers, The Cramps, The Misfits, Youth Of Today, Cro-Mags, Agnostic Front, majd a nyolcvanas évek végének independent bandái, mint Fugazi, Pixies, The Replacements, Mudhoney, Dinosaur Jr, Mission of Burma, Sonic Youth.

MÉLTÓ KÖVETŐK

Nirvana, The Breeders, Pavement, Green Day, Offspring, Millencollin, NOFX, A.F.I., Rancid, Common Rider, Pennywise, Bad Religion, Social Distortion, Anti-Flag, Biohazard, Sick of it All, Earth Crisis, Propaghandi, Shelter, Helmet, Snapcase, Ignite, Hot Water Music, Strike Anywhere, Rise Against, H2O, Reach the Sky, Bane, Rocket from the Crypt, Gallows, Comeback Kid, Touche Amoré, Moneen, Frank Turner, Against Me!, Swingin’ Utters, Drive Like Jehu, Fake Problems, Refused, Sparta, At the Drive-In, Nation of Ulysess, The Gaslight Anthem, Verse, Have Heart, Down to Nothing, letlive, Off!.

KÖTELEZŐ IRODALOM

Henry Rollins ­ Punk a Platón / Get in the Van – On the Road with Black Flag (Cartaphilus Könyvkiadó, 2008.)

Hüsker Dü Database

Legs McNeil – Gillian McCain: Please Kill Me, A punkzene cenzúrázatlan története (Cartaphilus, 2009.)

KÖTELEZŐ MOZI

Paul Rachman / Steve Blush ­ American Hardcore (Sony Pictures, 2006.)

Tim Irwin ­ We Jam Econo – The Story of the Minutemen (2005.)

FUGAZI ­ Instrument. Documentary film.

1991 The Year Punk Broke

ÉRDEKESSÉG

Ryan Adams ­Nervous Breakdown feldolgozása.

Ha már említettük Reagan-t, akkor álljon itt további két popkultúrális irányjelző tábla: A The Clash nevű klasszikus angol punkbanda 1980-as lemezét a nyolcvanas évek elején Nicaragua-ban uralkodó baloldali sandinista mozgalom után „Sandinista!”-ra keresztelték. A lemez ma dupla cd-n kapható, megjelenésének idején tripla bakelitre fért fel. Az album a kor keresztmetszetét hűen tükröző zenei svédasztal - swinggel, jazzel, punkkal, rockkal, rockabillyvel, funkkal, hiphoppal, mindennel. 2010-ben a Vampire Weekend „Contra” címmel jelentetett meg lemezt, mely visszautalás a 80-as Clash lemezre. Reagen elnök a balos sandinistákkal szembenálló lázadókat támogatta, őket hívták contráknak.

Hallgasd meg a német Kraftwerk zseniális The Model/Das Model (1978) dalának feldolgozását a noise rock atyjainak előadásában ­ Big Black – The Model (1987).

REINKARNÁCIÓ – Keith Morris dührohama az új, OFF! nevű bandájával. Klassz kis retro-hangulat.

TOP 10 örökérvényű klasszikus amerikai hardocre-punk & indie lemez

#01 Bad Brains ­ Bad Brains (1982)

#02 Black Flag ­ Damaged (1981)

#03 Minor Threat ­ Out of Step (1983)

#04 Circle Jerks ­ Group Sex (1980)

#05 Dead Kennedys ­ Fresh Fruit for Rotting Vegetables (1980)

#06 Fugazi ­ 13 Songs (Fugazi & Margin Walker EP) (1989)

#07 Pixies ­Surfer Rosa (1988)

#08 Sonic Youth ­ Daydream Nation (1988)

#09 Mudhoney ­ Superfuzz Bigmuff (1988)

#10 Hüsker Dü ­ New Day Rising (1985)

KORTÜNET - 80-as évek hírei

1980. mozikban a Dühöngő Bika (Raging Bull), Jake La Motta, az öklével gondolkodó boxoló életrajza, családi és ringbeli drámákkal tarkítva. Martin Scorsese és Robert de Niro legfényesebb együttműködésének egyike.

1980. augusztus 23-án a Fekete Bárány koncerten négy, a hatalom által nem támogatott zenekar, a P. Mobil, a Beatrice, a Hobo Blues Band és a Bizottság lépett fel a Hajógyári Szigeten 40 ezer néző előtt.

1981. augusztus 1-jén, éjfélkor megkezdte sugárzását a Music Television. Bob Pittman készítette a programtervet. Első lejátszott klip a Video Killed the Radio Stars a The Buggles-tól). Popsztárok a nappaliban, Beavis és Butthead lenyomja Amerikát, a klipkészítés új művészeti ág. Magyarországra kilenc év fáziskéséssel érkezik a sugárzás.

1981. Bereményi Géza és Gothár Péter filmjének, a Megáll az idő-nek a bemutatója. Az ’56 utáni budapesti életképek és szlogenné váló kiszólások generációkat átívelő és összekötő alkotássá tették a filmet. „Még a szar is le van szarva!” vagy „Éljenek a csajok!”

1982. január 20. Ozzy Osbourne a des moines-beli koncerten leharapta egy denevér fejét, miután az egyik rajongó feldobott egy állatot, amiről Ozzy azt hitte, hogy csak játékfigura. A legenda szerint az a denevér beleharapott Ozzy szájába, aki ezt követően egy csomó veszettség elleni oltást kapott.

1982-ben jelent meg Jane Fonda első önálló aerobic gyakorlatokat tartalmazó videó kazettája. Fonda a hatvanas-hetvenes években filmcsillag, hetvenes években politikai aktivista, majd megtalálja önmagát az aerobicban. Terjeszti a fitnesst, megjelennek a nők a konditeremben – feszes dresszek, izzadt hajtincsek, fejpánt, Flashdance-film. Tolódik az értékrend, a sikeres nő sikkes és fitt.

1982. Argentína megszállja a brit Falkland-szigeteket. Kitör a Falkland-háború a britek és argentínok között, mely ezer emberéletet követel, egy szigetért melyen mindössze ezerkilencszázan laknak.

1982. Mozikban Ridley Scott filmje, a Philip K. Dick műve alapján készült Szárnyas fejvadász. Filmzenetörténeti, sci-fi, értékrend- és attitűd-beli mérföldkő, nem mellesleg remek magyar beszólással a bábeli zűrzavarban. A saját emberi mivoltában is kételkedő magányos fejvadász, Deckard szerepét eredetileg Dustin Hoffmannak szánták, de szerencsére Harrison Fordnál kötött ki a szerep.

1983. augusztus 18. Bemutatják az István a király operát, Szörényi Levente és Bródy János rockoperáját.

1983-ban két éves letöltendő börtönbüntetésre ítéli a bíróság a Benkő Zoltán által alapított szegedi punk zenekart a CPg-t -Come on Punk Group, később Couitus Punk Group-, a vád izgatás („Áll egy ifjú élmunkás a téren”), ill. a fasizmus, rasszizmus problémaköre - ekkor terjedt el az a tévhit, hogy nevük Cigány Pusztító Gépezet. A problémát súlyosbította az „Erdős Péter, a kurva anyád” dalszövegrész citálása. A zenekar három tagja kapott két-két évet, a negyedik tag fiatal kora miatt „csak” négy év felfüggesztettet kap. Erdős Péter ’68-tól a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat jogtanácsosa, revizora volt, maga az Úristen. Ő dönthette el mit lehet kiadni és mit nem.

1983. március 23-án Ronald Reagan új rakétavédelmi programot vezet be, SDI, ill. Star Wars néven. Oroszország büszkesége óriási, pénztárcája lapos, így belebukik a nagy versengésbe. A hidegháborút a jenkik nyerik.

1983. július - A Red Hot Chili Peppers zoknis dresscode-ja előbb híresült el, mint a banda zenéje. A tagok nem akartak teljesen meztelenül színpadra lépni (így adták elő Hendrix Fire feldolgozását), ezért hímtagjukat teniszzoknival fedték el. A Kit Kat Klubban tartott show-k rendszeres eleme volt a zoknis fellépő ruha.

1983. október 25. Megjelenik az első Microsoft Word szövegszerkesztő program.

1984. őszén bezár a ’61 nyara óta működő Budai Ifjúsági Park. Közös pont, koncertre járás, popkultúrateremtés. ’69-ben több mint háromszázezer jegyet adtak el! Beatrice, Tűzkerék, Taurus, Piramis, Edda, P. Mobil.

1984. Hazánkban elindul a Linda c. karate-sorozat.

1984. április 1. A méltán világhírű Motown Records-ös, soul-énekest, Marvin Gaye-t 45. születésnapján lelőtte saját apja, aki a Krisztus egyházának papja volt. Az apát önvédelem címén felmentették.

1984. július 23. Vanessa Williams az első amerikai szépségkirálynő, aki kénytelen lemondani koronájáról, miután a Penthouse magazinban meztelen fotók jelentek meg róla.

1985. július 13-án Bob Geldof vezénylésével lezajlik a Live Aid koncert az éhező Afrika megsegítéséért.

1985. október 18. Boltokban a Nintendo Entertainment System játékkonzol, mely hamarosan forradalmat indít és fiatalok százezreit tapasztja a tévé elé.

1985. október 2. George Hudson halála, az AIDS áldozata (acquired immunodeficiency syndrome). Filmjeiben nőcsábász szerepei mögé rejtette homoszexualitását. Amerika lakossága ekkor ismerte meg igazán a gyilkos kórt, mely több áldozatot követelt, mint a pestis. Eleinte melegrákként emlegették, később azonban gyerekeknél, kábítószerfüggőknél is diagnosztizálták a kórt.

1985. - Tetris-forradalom. Klasszikus lengyelpiacos szürke verziója mai napig megunhatatlan, valóban hattól százéves korig mindenkinek. Színesítgetése mai napig folyamatban van. Az első orosz találmány, amelyet nem csak erőemelők vehettek kézbe.

1986. Apple Macintosh Plus - Egy alma és a belőle hiányzó kirágcsált darabka logójú számítógép, mely mára már státusz és szex-szimbólum. Hazánkban még toborozták a kisdobosokat, amikor a kis kaliforniai cég piacra dobta ezt a csodás darabot.

1986. november 10. A McDonald’s franchise étteremhálózattal szerződés köttetik, amely értelmében Magyarországon is megnyithatja hálózatát.

1986. január 24-én, 74 éves korában L. Ron Hubbard elteleportálódik a túlvilágra, vagy ki tudja miféle galaxisba. A sci-fi szerző 1953-ban alapította a Szcientológia Egyházat milliónyi összelopkodott dogmából. Amennyire tágra nyitod a pénztárcád, olyannyira merülhetsz el az üdvösségben, a boldogok a gazdagok, mert övék a mennyek országa állapot már a földön is eljöhet. Alapeszméje, ha kibeszéled magadból a negatív élményeket, rossz emlékeket, akkor megnő az IQ-d. Azóta John Travolta, Tom Cruise és Priscilla Presley is növelte az agyamentek társaságát. A szcientológiáról szóló South Park részben zanzásítva 2 percben összefoglalják a tanokat (12. évad, 9. epizód Trapped in the closet).

1986. január 28. Többszöri elhalasztás után erre a napra tűzték ki a Challenger 25. űrsikló repülését. Az indulás előtt is jégréteg borította az űrhajó állványát, mégis elengedték. A startot követő 73. másodpercben kb. 15 kilométeres magasságban az Atlanti-óceán felett a Challenger lángokba borult és felrobbant, a hét fős csapat életét vesztette. A tragédiát a helyszínen ezrek, a televízió képernyője előtt milliók láthatták.

1986. A Black Flag utáni Rollins Band koncertet ad hazánkban, ahol a csekély számú közönség ízelítőt kaphatott az amerikai hardcore legendából, az izmokból, tetoválásokból, alsógatyából.

1986. Foci VB, Mexikó. Egy momentum, amelyre míg a Föld és a labda kerek, emlékezni fogunk: Argentína és Anglia játszott a négy közé jutásért. A meccs 51. percében egy lecsúszott beadásról mindenki lemaradt, a korszakos zseni, Maradona is. Bal kezével pótolta magasságbeli hiányosságait és mindenki legnagyobb megdöbbenésére a bíró szabályosnak ítélte a gólt. Maradona azt állította, hogy isten keze volt a dologban, nem pedig ő. Azóta emlegetik „Isten keze” néven az esetet. Három perccel később ugyanő berúgta minden idők legbámulatosabb gólját.

1986. április 26-án egy kísérlet során felrobbant a csernobili atomerőmű, az atomfelhő a légtérbe került és egészen az USA keleti partjáig terjed, máig tart a tisztogatás. A világvége hangulat végtelen. A CCCP négy év hallgatás után ismeri be, hogy a katasztrófa okozója építési hiba.

1986. augusztus 10-én a mogyoródi Hungaroringen megrendezik az első Forma-1-es futamot, a Grand Prix Hungary-t. Az első helyen Nelson Piquet végez, mögötte Ayrton Senna és Nigel Mansell.

1986. Run DMC és az Aerosmith által rögzített első rap-rock szerzemény. Rick Rubin producer fejéből pattant ki, hogy összeeressze az Aerosmith Walk this way c. dalát a rappel. Hatalmas sláger lett, és e két műfaj keresztezésének köszönhetően eltűnt a rasszok közötti láthatatlan fal. Olyan előadók előtt nyílt meg a sztyeppe, mint a Beastie Boys (fehér hiphop) vagy a Fishbone és a Living Colour (fekete rock).

1986. október 22-én kilencvenhárom éves korában elhunyt Szent-Györgyi Albert.

1987. Barschel-ügy, a Német Szövetségi Köztársaság legsötétebb politikai fejezete, elbizonytalanította a politikába vetett hitet és átdeformálta az értékrendet. Dr. Uwe Barschel halála (gyilkosság-öngyilkosság kérdésköre).

1987-től vetítik a Szomszédok c. teleregényt, az átlagemberek átlagéletéről szóló sorozat annyira átlagosra sikeredett, hogy az már nézhető lett, de senki sem halt bele, ha kihagyott három részt. Előnye, hogy mindig kényszeresen reagált az aktuálpolitikai helyzetre. Egy mondat, ami tovább él: „Nézd, a fiatalok a lépcsőházban lövik maguknak a marihuanát.”

1987. július 21. Megjelenik a Guns N’ Roses Appetite for Destruction c. mindent elsöprő debütlemeze. Jó étvágyat!

1988-ban Eli Lilly piacra dobja a fluoxetint, azaz a szelektív szerotonin-visszavétel gátló antidepresszánst, Prozac néven. Elizabeth Wurtzel Prozac-otszág c. könyvéből nyíltan kiderül, hogy Amerika ezt eszi rágó helyett.

1988. A Rollins Band Do It című lemezének megjelenése. A borítómontázson látható hat fotó egyike szerény hazánkban készült, erről tanúskodik az azon látható egyik járókelő nejlonszatyra, ill. a képbe belógó Ikarusz buszrészlet.

1988-ban az N. W. A. Straight Outta Compton című albumán használták először a „szókimondó szövegek” matricát.

1989. augusztus 19. a soproni piknik napja, pár órára az osztrák-magyar határnál megnyitják a vasfüggönyt. A kelet-német polgárok élnek a lehetőséggel és elhagyják az országot, a szabadság önfeledt percei, hátrahagyják autóikat. Magyarország kiüt egy fontos tartótelemet a berlini falból.

1989. október 23., Budapest ­ Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, ideiglenes köztársasági elnök a Parlament erkélyéről kikiáltja a Magyar Köztársaságot.

1989. november 9. sorsdöntő nap, Berlinben ledöntik a falat, az átjárás Kelet- és Nyugat-Berlin között minden polgár számára szabadon megengedett.

1989. november 21. Nirvana koncert a Petőfi Csarnokban. Természetesen akkor még áttörés előtt állt a Nirvana, így nem ők voltak a főzenekar, hanem a TAD és a koncertlátogatók is azért mentek oda. Csaknem két évvel később azonban valószínűleg sokan verték fejüket a falba a hír hallatán, ill. az elmulasztott lehetőség nyomán. Az urbánus legenda szerint koncert végén volt valami dulakodás, mert Kurt hozzávágott egy sörösüveget az egyik biztonsági emberhez. Fellépés után a Nyugati Pályaudvar melletti virslizőben ettek, állítólag.

1989. A legfontosabb, a rendszerváltozás első jele: Nintendo Game Boy. Minden mai középkorú földi halandó tudja, hogy a magyar rendszerváltást a Game Boy iránti olthatatlan vágy indította el. Számomra érthetetlen volt, amikor a Família Kft. sorozatban Károly bácsi egyik ikerfia napokig gürcölt, hogy összespóroljon egy gameboyra valót, míg a másik fiú csak lazán odamegy és elkéri a pénzt, amit Károly szemrebbenés nélkül zsebből előránt és elküldi, hogy vegyen nyugodtan, csak hagyja békén. Nekem akkor még nem volt és sosem annyi pénzt nem láttam még a valóságban, mint akkor a képernyőn. Másrészt soha nem tombolt bennem olyan mértékű irigység, mint amikor egyik ismerősömnél az azon a nyáron nyaraló német család kisfia ottfelejtette az ágyon a csodálatos szerkezetet. Bíztam benne, hogy visszajönnek érte és elviszik, de sohatöbbet nem látták őket, aztán közben meg azt is reméltem, amikor nekem adta pár napra kölcsön, míg végigjátszom a Super Mariot, hogy egy hétvége után elfelejti, hogy kölcsön adta és örökre nálam marad. Két nappal később önként állt az ajtó előtt, hogy sikerült-e, mert vinné… 5x10 cm-es dobozba zárt nyugat.

1990-ben egyesül Kelet- és Nyugat-Németország, több mint negyven évig tartó rémálom ért véget.

1991. Sivatagi cápák, tombol az öbölháború, melyet az amerikai média, mint egy békés háborút ad el a tömegnek. Pontos rakéták, civil áldozatok nincsenek, azonban a véres valóság most is épp’ ennek az ellenkezője. A média a kormány nyomására ferdít. Vegyi fegyverek, mészárlás, aki nem adja meg magát, azt kivégzik. 42 nap alatt 100 ezer iraki és 142 amerikai katona veszíti életét.

1991. Puccs Moszkvában, felkelések, lázadások a peresztrojka és Gorbacsov politikája ellen. A régi Szovjet állam halála az új Oroszország születését jelenti.