Példaértékű, és elgondolkodtató lehet az
a tény, hogy egyes nincstelen emberekben hegyeket megmozgató akarat van, még
földi életpályájuk alatt eljutnak „A” pontból „Z”-be, azok pedig, akik például.
„F” pontba születnek gyakran csak „N”-ig jutnak, vagy addig sem. Nem
általánosítás ez, csak érdekesség. Nem materiális megvilágításban kell nézni
eme tézist, hanem elsősorban lelkiben. A jelentős számú jamaikai előadók
mindegyikének kalandos élete megtöltene egy-egy vastag könyvet, melyek közös
vezérgondolata, és mondanivalója az élet célja a küzdés maga eszmében
gyökerezik. A mondás, miszerint mindenki egyenlő esélyekkel indul, sosem volt
igaz.
Jamaika sorsának meghányattatása is Kolumbusz partralépésével
kezdődött, aki, ha hihetünk a feljegyzéseknek, akkor 1494-ben vetette meg lábát
Jamaika forró homokjában, az első kolóniát 1509-ben hozták létre, majd másfél
évszázaddal később, 1655 környékén jöttek a britek és hazazavarták a
spanyolokat. Ekkor az ország népességében még a fehérek voltak többségben,
viszont az angolok betelepítettek jó párezer fekete rabszolgát Afrikából és
igába hajtották őket, hogy hamarosan a világ cukortermelő nagyhatalmává
váljanak. A XIX. század elejére csaknem húszszorosa lett a feketék száma a
fehérekhez képest. A folyamatos lázadások és felkelések következtében 1834-ben
betiltották a rabszolgaságot, majd 1838-ban a korábbi rabszolgákat is
felszabadították és egyenjogúsították. Háromszáz éven keresztül az egykori
Santiago de la Vega
nevét viselő Spanish Town volt Jamaika fővárosa, egészen addig, amíg a kormány
1872-ben áttette a székhelyét Kingstonba. 1958-ban a Nyugat-Indiai Szövetség
tartománya lett, majd 1962. augusztusában a Brit Nemzetközösség független
tagja, Jamaika a jamaikaiaké.
Az ország gazdasági, szociális, kulturális képét jelentősen
befolyásolta két szembenálló párt, az Alexander
Busmante vezette Jamaikai Munkás Párt
(Jamaican Labour Party – JLP) és a Norman,
majd fia, Michael Manley vezette Nemzeti Néppárt (People’s National Party
PNP) között a hetvenes évek elején zajló politikai és fizikai forrongás,
harcok.
A szigetország a Karib-térség harmadik legnagyobb szigete,
Kubától 150, Haititől 180 km-re. Csupán 10 991 négyzetkilométeren terül
el, népessége csaknem 3 millió fő. Az ország fő bevételi profilja a bauxit,
alumínium, cukor, banán, rum exportjából áll.
Bár Jamaikát gyakran a rasztákkal azonosítják, vallási
tekintetben meglehetősen megosztott a közösség - keresztények, római
katolikusok, protestánsok, iszlámok (csak kevés számban), buddhisták mellett
csak kb. 5 %-ban jegyzik a rasztafariánus vallásúakat. A vallás eredete Marcus Garvey (1887-1940) politikai
vezető, újságíró és I. Hailé Szelasszié
etióp császár (1892-1975) mítosza köré épül.
Marcus Garvey nevéhez a „Vissza Afrikába” mozgalom
előmozdítása fűződik („Szemetek Afrikára vessétek…), mely az Afrikából
behurcolt emberek őshazájukba való visszatérést, gyökereik és lelki békéjük
meglelését ígérte. A vallás névadója pedig Ras
Tafari, akit később, miután Etiópia császára lett I. Hailé Szelassziénak
hívtak. A hívők szerint ő maga az Isten, Jézus Krisztus reinkarnációja: Jah, Jehova nevének rövidített formája.
A raszták legfontosabb írásos forrása a Holy
Piby, azaz a Fekte Ember Bibliája, 1924-ben jelent meg, melyet Robert Athlyi állított össze. A raszták
szerint a feketék most a fehér Babilon éjsötét árnyékában élnek, Babilon
jelképezi az elnyomó rendszert, a kizsákmányolást, harácsolást, élvhajhászatot,
korrupciót. Ezért kell a rasztáknak kivonulniuk Babilonból és felkutatni,
visszatérni eredeti, etiópiai gyökerükhöz. Ez a kivonulás lett volna a
magasztos Exodus. Hirdették továbbá a
feketék felsőbbrendűségét, hogy a közelgő Armageddon
után ez a nép fogja uralni az egész világot, ugyanúgy, ahogy a kezdetekkor, a
teremtést követően tette.
A raszták létrehoztak egy sajátos életstílust meghatározó
szabályrendszert, mely magában foglalta a táplálkozást, higiéniát és
hozzákapcsolták a vallási tanokhoz. E szerint arra buzdították társaikat, hogy
hagyjanak fel az alkoholfogyasztással, dohányzással, ne egyenek húst,
kiváltképp’ disznóhúst, ne egyenek rákféléket, tengerben élő ragadozókat,
húsevőket, ne használjanak ételízesítőket. A tiszta, természetes eredetű
ételeket ital-nak nevezték. Megtiltották továbbá a haj fésülését és levágását
is. Tanaikhoz és hirdetésükhöz gyakran Bibliai idézeteket, történeteket vettek
alapul, így volt ezen esetben is, Mózes III. könyvének részletéből (25:5): „Ne nyírjanak kopaszságot a fejükön,
szakálluk szélét le ne messék, és a testükbe vágásokat ne vágjanak.” A
raszta-fürtök kötélszerű fonatait „dreadlock”-nak
nevezték, melynek eredeti jelentés „rémisztő fonat”. Az ige hirdetői arra
buzdították híveiket, hogy ilyen hajviselettel űzzenek gúnyt a hitetlenekből. A
zöld-sárga-piros színű etióp császári zászlón lévő Júda oroszlánja is
dreadlockokból álló sörénnyel rendelkezik. A hagyomány szerint az Etiópiába
távozó zsidók Júda törzséből származtak, melynek jelképe az oroszlán volt. A
zászló színei a Garvey mozgalomra is visszavezethetők, mely szerint a piros a
győzelem színe, ill. a mártírok véréé (tűz), a citromsárga az anyaföldi élet
boldogsága (napfény maga), a zöld Etiópia, az ígéret földje (természet), a
fekete pedig Afrika.
A mariuhuanát, ganját magasztos növénynek tartották, sokféle
jelzővel illették bölcsesség növényének, szent növénynek, kehelynek hívták és
szintén találtak hozzá kapcsolódó utalást a Bibliában, például Zsoltárok
104:14: „Az ki füvet sarjaszt a barmoknak
és növényeket az embereknek hasznára, hogy eledelt vegyenek a földből.”
Szívták cigarettában (spliff), vízipipában, teát is készítettek belőle. A
ganja-szívást nem szórakozásból művelték, hanem, hogy közelebb kerüljenek
Jah-hoz, Biblia olvasás közben, hogy jobban el tudjanak mélyedni. Természetesen
úgy is lehet valaki rasztafari, hogy nem fogyaszt marihuanát. Jamaikában ma
törvény tiltja a ganja-fogyasztást, de a hatóságok elnézőek a rasztafarikkal szemben.
A raszta dalokban gyakran alkalmazott sajátos szlengben
leggyakrabban előforduló kifejezések az I and I, azaz az én és én, tehát mi.
Helyettesíti a me, you, my névmásokat. A mi, ti, ők személyes névmásokat
megkülönböztetőnek, elválasztónak tartják, ezért helyettük az univerzális „I
and I”-t használják. Az I-ration a teremtés (creation), az I-rits a szellem
(spirit), az I-sire a vágy (desire), az I-ses a dicsőítés (praises), stb…
további nyelvi érdekességek: Yanks jelentése Thanks (köszönet), a Yife az Life
(élet), Yeah Man! jelentése úgy van, rendben, oké, jól mondod, Respect –
jelentése tisztelet, találkozáskor öklüket összeütve ezzel köszöntik egymást,
Irie – jó, szép, kellemes. A jamaikai szlengben a Jesus szó a pénz neve, mivel
az ő meglátásuk szerint a fehér ember valódi istene, Jézusa a pénz. So Jah seh!
kb. Isten engem úgy segéljen!
Roppant mód szűkös volt a jamaikai fiatalok előtt álló
perspektívák lehetősége. Az anyákat már jogosan tölthette el büszkeség, ha fiúgyermekük
tizenhat éves koráig kihúzta lesittelés nélkül, vagy ha megérte a huszadik
életévét és nem vált a gang áldozatává. Maradt a nyomornegyedekben való
bandákba verődés, gangelés, az utcákon gyakran villant a penge. Sokuk számára a
posványból való kiemelkedés lehetőségét, a gondolkodásra, önkifejezésre való
inspirációt a zene akol-menedéke hozta el. Sokan törtek előadói pozícióra,
viszont a lemezfelvétel és kiadás megfizethetetlen volt számukra, a helyi
rádióadók előtt pedig kígyózó sorok álltak. Számukra adott lehetőséget az akkoriban
beinduló sound system mozgalom, ill.
a friss, új műfajok a ska, majd a reggae.
Ha Jamaika, akkor reggae-zene. Sokak számára nem tiszta
azonban, hogy a reggae-t megelőzte a ska,
mely már az ötvenes évek végén felütötte fejét a standard jamaikai zenei műfajok
–mento, calypso mellett, ill. azok vegyüléseként, enyhe megbolondításaként. Az
’50-es években a jamaikai fiatalok ráuntak arra az Amerikából áradó lötyögős,
finomkodós zenékre, amiket az akkori rádióállomások sugároztak. Ezért kutatni
kezdtek és megfelelő időjárási viszonyok esetén sikerült a nagyobb adókörzettel
rendelkező Miami és New Orliens-beli rádiók műsorait fogni. Ezek viszont már a
nyersebb, pörgősebb, blues zenéket játszották, olyan előadókat, mint Chuck Berry és Fats Domino. Ez teljesen felvillanyozta a fiatalokat és a jamaikai
együttesek eleinte ezeket a R&B témákat kezdték kopírozni, felturbózni,
összeolvasztani hazai ízekkel, főleg energikus jazz-ötletekkel, melyeket a
fúvós szekció támogatásával sikerült interpretálni. Ebből a vonulatból
emelkedett ki 1956 táján egy ska-nak nevezett hibrid. Ernest Ranglin, a jazz-gyökerekkel rendelkező kiváló teljesítményű
gitáros állítása szerint a szót és elnevezést a zenészek találták ki, az aláfestésként
alkalmazott gitárpengetést eleinte csak „skat!
skat! skat!”-ként imitálva. A ska tizenkét ütemes blues shuffle volt, gyors
ritmusú, gitárt felfelé pengetve, harmadik ütemben tompított akkorddal vagy
zongoraleütéssel. Eleinte csak a pattogó ritmus és táncolhatóság számított, a
zenén volt a fő hangsúly, a szöveg bármi lehetett, ami feküdt a ritmusra:
közmondások, példabeszédek, desztillált revivalista prédikációk, bibliai
versek, viccek, használati utasítások részletei, moziplakátokon, vagy a müzlisdobozokon
olvasott reklámszövegek, sportújságok szalagcímei, ősrégi obeah eskük, népi
gyógyászati receptek, rasta krédók, bármik.
A skával együtt elindult egy új mozgalom, a sound system,
mely szó szerint az utcastílust propagálta. Az ambíciózus DJ-k és szelektorok
felpakolták a cuccaikat hi-fi, lemezjátszó, lemezek, hangládák egy teherautó
platójára és körbeutazták az egész szigetországot, nyomva az általuk
legmenőbbnek tartott zenéket. Riddimnek nevezték a zenék dob és basszus képezte
alapját, ill. a riddim-to-riddim
kifejezés a táncban élt, jelentése fenék-a-fenékhez. A szelektor pakolta a zenét a lejátszóra, vagy csak adogatta a deejay-nek, aki nyomta a zenét és ő
beszélt, ordibált a szövegre (igen, itt a DJ szövegelt), fokozta a hangulatot.
A DJ dallamos kántálását a zenére toasting-olásnak
hívták, a toasting hasonlít a sokkal később kialakult rapre. Persze, abban a
nyomorban komoly anyagi bázissal és jó kapcsolatokkal kellett rendelkeznie
annak, aki ilyesmire adta a fejét, mert nem volt egyszerű lemezekhez jutni, így
ezek elsősorban vállalkozó szellemű lemezbolti dj-k voltak, akik mindenféle
fura és vicces, szinte képregényhős-szerű névvel cimkézték fel magukat és
egyesek még fellépő ruhát is kreáltak maguknak (V-Rocket, Prince Buster, King
Edwards). A sound systemek nyomatták a vidám hangulatú rögtönzött utcabálokat,
viszont harcoltak is egymással a mind szélesebb közönségért és hírnévért. Az
eszközökben nem válogattak, lekaparták saját lemezeikről a cimkéket, hogy a
többiek ne tudják lelesni, hogy mi is az a finom muzsika, amit éppen pörgetnek
és tombol rá a tömeg. Megkárosították egymás hangcuccát, a későbbiekben pedig
már addig fajult, hogy beépített embereket küldtek a közönségbe, akik felbujtó,
negatív kritikákat terjesztettek a közönség között, fújoltak.
 |
| Sir Coxsone Dodd – sound system tulaj, lemezboltos, producer, ska és reggae műfaj terjesztő, Bob Marley felfedezője |
A két legkiemelkedőbb sound system Sir Coxsone Dodd (Clement Seymour Dodd) és Arthur Duke Reid birtokában volt, ők adták a legnagyobb bulikat,
ifjú titánként emelkedtek ki a mozgalom nagy nevei közül. Reid félelmetes,
rossz hírű ember hírében állt, állítólag kapcsolatban volt a new york-i és a
miami-beli fekete alvilággal. Öltözékével és goromba, feltűnő stílusával ő maga
is rájátszott a gengszter imidzsre. Dodd azonban épp’ az ellentétje volt,
szerényebb, ugyanakkor mégis izgalmasabb, eredetibb figura. Ők mindketten
kiadót alapítottak és producerként dolgoztak. Dodd Amerikában ismerkedett meg a
rhythm & blues-zal, hazatérve az amerikai lemezeket forgatta sound system
fellépései során. A reggae 1968-as előretörésével ő is a csúcsra került
(kiadóját Studio One-ra keresztelte), ő fedezte fel Bob Marley-t, míg Reid
visszautasította. Reid is sikeres producer és a Treasure Island kiadó feje lett
(előzőleg a Treasure Island Liqours nevű italbolt tulaja volt). Dodd-nak később
már szüksége volt biztonsági emberre is, aki az utcai fellépések során szemmel
tartja a hifit és ügyel a rendre.
 |
| Prince Buster – A ska legvagányabb énekese, egyik dala a brit 2-tone banda, a Madness névadója |
Ez a biztonsági ember a korábbi bokszoló Cecil Bustamente Campbell lett, aki Prince Buster néven énekesi pályára
lépett és a ska egyik legkiválóbb előadója lett, kb. húsz sláger fűződik a
nevéhez többségük a Blue Beat-nél jelent
meg, köztük olyanok, mint a ’63-as Madness,
amelyet az angol, ún. másodgenerációs ska, a 2-tone színtér legjelentősebb
zászlóvivője saját nevének választott, ill. a One Step Beyond szintén Buster szerzeménye, ezt az első lemez
címéhez vette kölcsön a Madness. Dalait feldolgozta még a The Specials (Too Hot, Enjoy Yourself) és a The Beat (Rough Rider, Whine
and Grine) is. 1964-ben Muhammad Ali hatására felvette az iszlám hitet,
viszont a skát követő, abból kinőtt rasztafáriánus reggae-vel éppen ezért már
nem tudott mit kezdeni. Egy időre háttérbe szorult, majd 1979-ben újra előtérbe
került, amikor az előbb említett brit zenekarok újra behozták a skát a
köztudatba és Nagy-Britannia, majd az egész világ újra felfedezte magának a
műfajt. Sokan kíváncsiak voltak a gyökerekre, a klasszikus előadókra és a
kiindulási pontot Prince Buster jelentette. Angliában a skinhead és mod
fiatalok szubkultúrájának legfontosabb alkotóeleme lett, falták a ska és reggae
zenéket.
Prince Busterrel való zenés üzengetésükről híresült el Derrick Morgan, aki ezen túl még arról
is híres, hogy 1960-ban az országos slágerlista első hét helyén az ő dala állt.
A ska zenei krémjét tömörítő csoportosulás volt a The Skatalites, akik Coxsone Dodd zenei
műhelyében alkottak, de hanganyagaik közül csak a későbbi válogatások terjedtek
el. ’63 és ’65 között voltak a csúcson. A kollektívát a következők alkották,
több-kevesebb rotációval: Jackie Mittoo
billenytűs, Don Drummond, Rico Rodrigez,
Rupert Dillon, pozan, Roland Alphonso,
Gaynair és Tommy McCook
tenorszaxofon, Raymond Harper, Johnny
„Dizzy” Moore és Baba Brooks
trombita, Karl Bryan, Hedley Bennett
és Lester Sterling altszaxofon, Thephilis Beckford és Gladstone Anderson billentyűs
hangszerek, Ernest Ranglin és Jah Jerry gitár, Cluette Johnson basszusgitár, Drumbago
és Hugh Malcolm dobok. Szükség esetén
Lord Tanamo és Tony DaCosta énekelt. Lord Tanamo először a menőn hangzó Satellites
nevet javasolta, mintegy utalva az USA és USSR között éppen zajló
űrprogram-versengésre, az ötleten Tommy McCook csavart egyet és így lett
Skatalites, mely először poénnak indult, de így maradt.
A kor ska nagyjai sorához tartozott még Laurel Aitken (1927 – 2005), aki Boogie In My Bones c. dalával elsőként vezette a slágerlistákat,
így kivívta a ska keresztapja jelzőt, majd áttelepült Londonba, ahol Boss Skinhead néven tisztelték, haláláig
koncertezett, sok sláger fűződött a nevéhez. Az első jamaikai világsláger Desmond Dekker és zenekara a The Aces nevéhez fűződik (1941 – 2006) Israelites címmel, valamint a mai napig
aktív Jimmy Cliff, aki a The Harder They Come című film
szereplőjeként és annak dalai révén híresült el, jelentős szerepet játszva
ezáltal a ska és reggae terjesztésében.
 |
| Desmond Dekker – az első jamaikai világsláger, az Israelites szerzője és előadója |
A történetírók a ska három nagy hullámát különítik el, az
első hullám a jamaikai tradicionális ’60-as évekbeli ska, a második hullám a
brit The Specials által alapított 2 Tone Records-ról elnevezett 2-tone éra,
ill. az utolsó, harmadik hullám a nyolcvanas években alakult, sikereiket a
kilencvenes években elérő amerikai zenekarokhoz fűződik.
A The Specials
nevű formáció 1977-ben alakult Jerry
Dammers dalszerző-billentyűs, Lynval Goldin
gitáros, vokalista, Sir Horace
„Gentleman” Panter basszeros alapítókkal és néhány gyorsan váltakozó társ
közreműködésével Nagy-Britanniában, Coventry-ben. Eleinte The Automatics, The Coventry Automatics néven tolták a rock és
reggae egyvelegét. Két éven belül héttagúvá bővült a csapat, beszállt Terry Hall (ének), Roddy „Radiation” Byers (gitár), John Bradbury (dob) és Neville
Staples (ének), ekkor már a The
Specials AKA nevet használták, majd végül szimplán The Specials-re módosították. Zenéjük vegyítette a hazájukban
tomboló punk-őrület dühös energikusságát és a ’60-as évek jamaikai ska zenék
ritmusosságát, frissességét. Szövegeikben a rasszizmus, faji
ellentétek-egyenlőségek, születés-szabályozás, házasság, nagyvárosi erőszak,
bűnözés, munkanélküliség témaköreit boncolgatták. Mindehhez tökéletes divatot
építettek maguk köré, mely utalt a klasszikus jamaikai előadók stílusára, ill.
a ska eredeti brit közönségére, a mod-okra: öltönyt, egyenes nyakkendőt, lapos
tetejű kalapot és bebújós papucscipőt viseltek. A zenekarnak kiugrási
lehetőséget Joe Strummer biztosított,
aki 1978-ban meghívta őket, hogy legyenek a The
Clash előzenekara. Hamarosan Jerry Dammers billentyűs megalapította saját
kiadóját a 2 Tone Records-ot, mely
ügyesen összefogta a brit ska-színtér jeles képviselőit, és eme műfajt az ő
kiadójáról nevezik 2-tone ska-nak. Jellegzetes még a kiadó, ill. az első két
albumon feltűnő fekete-fehér sakk-tábla mintás design, mely szintén a színtér
jelképévé, ismertetőjelévé vált.
 |
| A műfaj és kiadó alapító The Specials tagok, első lemezük borítójának hátulján |
Első albumuk 1979-ben jelent meg Elvis Costello produceri bábáskodásával, mely tökéletesen tükrözte
mindazt, ami a zenekart jellemezte, mind image-ben, mind zeneileg, afféle műfaji
instant best-of ként is értelmezhető. Olyan kiváló darabok sorakoznak itt, mint
a Toots and Maytals-féle reggae
klasszikus Monkey Man beskásítva, a Prince Buster féle megvadított Too Hot. Dandy Livingstone A Message To You Rudy c. dala egyszerűen
cool, a faji egyenlőséget lazán megjelenítő Doesn’t
Make It Alright, az üvegtöréssel berobbanó városi erőszakkal foglalkozó
dallamvilágát tekintve abszolút sláger Concrete
Jungle, ill. az elképesztően szellemes és gyors (Dawning Of A) New Era.
Második albumuk 1980-ban jelent meg More Specials címmel, mely zsenialitásában az elsőhöz mérhető,
viszont szándékosan sokkal eklektikusabbra vették annál. Ekkor ismerik el, hogy
a műfaj veszélye, hogy hamar klisébe fordulhat, ezért a már védjegyükké vált
dalok közé olyan ínyencségeket pakoltak, mint a hajtós punk-ska szám a Rat Race, a dúdolásra késztetó és
egyszerre baljós hangulatú Man at C&A,
a lazulós reggae Do the Nothing, a
később Amy Winehouse által is előadott Hey,
Little Rich Girl!, a giccses ám refrénjében mégis az „it’s all a load of bullocks”-t (nagy szar ez az egész) kántáló Pearl’s Cafe, a filmzenés hangulatú Stereotypes, a katasztrofális
repülőgéputat elmesélő lágy liftzene International
Jet Set. És persze itt is akad egy old-school feldolgozás, az 1949-ben
íródott, majd ’63-ban Prince Buster által elskásított Enjoy Yourself.
„This town, is coming
like a ghost town
All the clubs have been closed down
This place, is coming like a ghost town
Bands won't play no more
too much fighting on the dance floor
Do you remember the good old days before the ghost town?
We danced and sang, and the music played in a de boomtown
This town, is coming like a ghost town
Why must the youth fight against themselves?
Government leaving the youth on the shelf
This place, is coming like a ghost town
No job to be found in this country
Can't go on no more
The people getting angry
This town, is coming like a ghost town”
(The Specials – Ghost
Town, 1981.)
Meg kell még említeni két remek kislemezt, melyek nem kerültek
LP-re. Egyik a zenekar első kislemeze, a stílust hűen tükröző és két perc
negyvenöt másodpercben összefoglaló Gangsters, valamint a rideg Ghost Town. Melynek kísértetiessége a
mai napig megmaradt, és aktualitása lemérhető a harminc évvel későbbi 2010-es év
Londonjában eluralkodott helyzeten, utcaképeken. Ugyanolyan képeket láthattunk
a BBC-n, mint amiről a dal szól: lángoló autók, betört/bedeszkázott ablakok,
kifosztott boltok, munkanélküliség, kilátástalanság.
 |
| Madness – bolondos dallamok |
A 2-tone éra másik nagyágyúja a kezdetben The North London
Invaders néven nyomuló, később Prince Buster slágere után átkeresztelődött, és Madness néven ismertté vált hét tagú bolondos-bohókás
kollektíva, mely kiemelkedően vicces videói mellett arról híresült el, hogy görcsölésmentesen
csakcsupán húsz-huszonöt olyan slágert termelt ki, amelytől akaratlanul is
pumpálódik az adrenalin, mosolyra nyúlnak az arcizmok, boogie-ra mozdul a láb,
zörögni kezd a halottak csontja. Első lemezük 1979-ben jelent meg, és itt nem
érdemes számokat kiemelni, inkább csak annyit, hogy a sorban megjelenő One Step Beyond, Absolutely, 7, The Rise
& Fall című lemezek dalai mind egytől-egyig klasszikusok, kötelező
hallgatnivalók, mindenkinek, aki nem önmaga ellensége. Ha mást nem akkor
érdemes film helyett egy estét inkább Madness dalok youtube-olásával tölteni. A
szövegek itt is a korszaknak megfelelően az akkori Angliáról festenek le élénk
színű portrét: bűnszövetkezetek, politika, paranoia, szociális szorongás,
gyermekkori édes emlékek, szerelem, stb. megfűszerezve humorral, helyenként
kellemes melankóliával. Egyes pillanataikban komolyabb tónusokat ütnek meg,
ettől függetlenül a humor mindvégig jelen van valamilyen formában, hol
előadásmódban, hol szövegben, hol muzikalitásban, hiszen humor nélkül
elviselhetetlen lenne ez azt életnek nevezett valami, tömören ez volt a banda
ars poeticája is.
 |
| The (English) Beat |
A korszak másik kiváló előadója a The Beat (Amerikában The English Beat néven vált ismertté), mely a
fent említett két alapbandához képest némileg visszafogottabb, poposabb volt
mind megjelenésben, mind zenében. Ettől függetlenül a ’80 és ’82 között kiadott
három albumuk (I Just Can’t Stop It,
Wha’ppen?, Special Beat Service) remek munka és kellő számban tartalmaz jó
értelemben vett frankó slágereket (melyek közül az egyik legjobbat, a Mirror in the Bathroom-ot felhasználták
a Rocknrolla c. Guy Ritchie filmben). A szekértáborhoz tartozó másik két csapat a
női énekesekkel kiálló The Selecter
és héttagú csak csajokból álló The
Bodysnatchers szintén említésre méltó bandák, akit érdekel a műfaj, ne
hagyja ki!
A ska harmadik hulláma Amerikában emelkedett ki a zenei élet
óceánjából, olyan különféle stílusokba hajló előadókkal, mint az Operation Ivy, Sublime, Fishbone, The
Slackers, The Pietasters, Sublime, Mighty Mighty Bosstones, Skankin’ Pickle,
Reel Big Fish, No Doubt. Ők mind különböztek egymástól, de gyökereikben
tagadhatatlanul felfedezhető a 2-tone ska és helyenként a tradicionális ska
ízei. A No Doubt csajos-slágeres pop-rockkal dobott fel pár pacát a zenei élet
palettájára, az Operation Ivy rántotta be először az amerikai punk rockba a
skát, a Sublime a lazulósabb vonalat követte, míg a Mighty Mighty Bosstones
szintén a punkot és a keményebb hardcore-t vegyítette a skával, a Fishbone
műfajokat keresztező és átívelő stílusáról nem is beszélve
(jazz-metal-rap-reggae-ska-funk-punk).
A tradícionális ska lelasultabb, lazább, poposabb változata
a rocksteady volt, mely műfaj origójának
Alton Ellis (1938-2008) „Rock Steady” számát szokás tekinteni. A
rocksteady előadók elsősorban Duke Reid kiadójánál jelentek meg, zenéjüket
erőteljesebb, feszesebb, lüktetőbb basszusok és belassult, lágy gitár- és
énekharmóniák jellemezték. Az elnevezés hamar elterjedt, majd azokra a
társadalmi témákra is alkalmazták, amelyek az amerikai soulban felszínre kerülő
igazságtalanságok jamaikai megfelelői voltak. A korszak legnagyobb slágere a The Paragons formáció The Tide Is High szerzeménye, melyet még
az is ismer, aki azt hiszi, hogy nem (elsősorban a feldolgozásoknak
köszönhetően – Blondie, Atomic Kittten).
A rocksteady dalok szövegei középpontjában jórészt a szerelem és az utcastílust
képviselő jamaikai vidéki srácok, ún. rude
boy-ok élete állt. E zenei irányzat azonban pár éven belül kifulladt, mert
jött a reggae, mely besodorta és
tartósabb, ütősebb rakétát csavart belőle.
A történet szerint Sir Coxsone Dodd kérte fel a The
Skatalites két tagját, Jackie Mittoo billentyűst és Lloyd Knibb dobost, hogy
álljanak elő valami frissel, mással. És ők hozták a reggae ütemét. ’63-ban az
addigiaknál forróbb, vibrálóbb nyár izzasztotta a jamaikaiakat, így vált
szükségszerűvé a ska belassítása. Nem pattogós-táncos, hanem ringatózós, kellemesen
lüktető muzsikára volt szükség a tikkasztó hőségben. Másik eredet-monda szerint
a forróság mellett a reggae a beganjázott raszták lelassultságához is
igazodott. A reggae szó először a Toots & the Maytals klasszikus ska-reggae
csapat Do the Reggay dalában hangzott
el először ’68-ban.
A reggae fájából olyan gyümölcsök sarjadtak, mint a
rasztafáriánus és politikus töltetű roots reggae, a lightosabb, Angliában
kialakult lovers rock és egy évtizeddel később, a ’80-as években a pop-osabb
dancehall.
A hatvanas évek elején idnuló ska, majd az abból frissen
kialakuló reggae közege már magában hordozta és formálta a műfaj legismertebb
és egyik legkiemelkedőbb alakját, Bob
Marley-t. Robert Nesta Marley 1945-ben látta meg a napvilágot az
észak.jamaikai Saint Ann Nine Miles falujában, fekete anyától (Cedella Booker)
és fehér apától (Norval Sinclair Marley). Az apa már az esküvő másnapján
lelépett, anyagilag amennyire lehetett segítette a családot, de többé nem jött
vissza. Bob és édesanyja 1959-ben a főváros, Kingston Trench Town negyedébe
költöztek, egy egyszobás lakásba, melynek közös konyhája volt Bunny Livingstone-ékkal, aki Bob
játszótársa, féltestvére, majd zenésztársa lett. Mindketten istenítették a
környékbeli rude boyokat, és ők is integrálódtak a gettóba, viszont bűnözés
helyett a focit és zenét választották, de a közeg megerősítette őket, átvették
a szlenget, határozottabb kiállást kölcsönzött nekik a bandába verődés.
 |
| Bob Marley & the Wailers |
Az akkoriban környéken nagymenőnek számító Leslie Kong-nál ’69-ben, tizenhét éves
korában felvett két dalt, a Judge Not!-ot
és a One Cup of Coffee-t. Érdekesség,
hogy bár kapott két példányt a lemezekből, egyik ismerősének sem volt
lejátszója, így a lemezeket a stúdiózás után kapott pénzzel együtt a helyi
fizetős zenelejátszókba pörgette, hogy lássa az emberek reakcióit a dalaira.
Bunny Livingstone, a pajtás adott volt, hozzájuk csapódott még a közeli Peter McIntosh, aka Pete Tosh, akivel közösen jártak Joe Higgs-hez, a helyi rasztamanhoz, aki ingyenesen oktatta a
fiatalokat dalírásra és zeneelméletre. Együtt hárman énekegyüttest alapítottak,
mely kezdetben a The Teenagers nevet
viselte, aztán szépen formálódott, míg The
Wailing Rudeboys, The Wailing Wailers és végül The Wailers lett. Leszerződtek Coxsone Dodd Studio One kiadójához,
ahol rögzítették a Simmer Down-t. A
szám nem várt siker lett és ’64 februárjában number one lett a jamaikai
listákon. A sikerből azonban ekkor a zenészek nem sokat élvezhettek, ugyanis
abban az időben Jamaikában nem a dalszerzőé volt a szerzői jog, a copyright,
hanem azé, aki a felvételt birtokolta, így a producerek voltak, akik
bezsebelték a zsetont. A zeneiparból való pénzszerzés egyetlen lehetősége a
saját label alapítása volt. Marley-éknak így nem sok likvid csurrant a
sikerből, saját kiadót szerettek volna, de ahhoz meg pénz kellett. Marley
megnősült és édesanyjához utazott Amerikába, majd bevonult a Chrysler autógyárba melósnak, viszont nyolc
hónappal később kézhez kapta behívóját, de Vietnam helyett Jamaika felé vette
az irányt, visszatért Kingstonba és a megtakarított hétszáz dollárjaiból
megalapította saját, Wail’NSoul’M record
labeljét. Ezután felvette a rasztafáriánus hitet.
„Ev'ry time I hear the crack of the whip
My blood runs cold
I remember on the slave ship
How they brutalised our very souls”
/Bob Marley – Slave Driver, 1973.
A Stir It Up c.
szerzeményt Johnny Nash dolgozta fel
és első helyezést ért el a brit listákon, mely két szempontból jelentős a
Wailers életében, egyrészt felfigyeltek az eredeti dalszerzőre, másrészt a
befolyt összegből Marley, Livingstone és Pete Tosh megalapította saját kiadóját
a Tuff Gong-ot, majd ’71-ben már
nagykiadós lemezszerződést lobogtatott orruk előtt az Island Records.
Livingstone és Tosh közreműködésével, The Wailers néven több
nagylemezt is megjelentettek, melyek közül két legjelentősebb az 1973-ban
megjelent Catch a Fire és a Burnin’. Mindkettő remekmű, a közös
kreatív alkotás csúcsa, ahol közös nevezőre jöttek a kreatív energiák és az
erővonalak a ködös gettókból egyenesen a nap epicentrumába mutatnak. Mindkét
lemezt zseniális borító mögé rejtették a Catch a Fire eredeti Zippo
öngyújtóra emlékeztető képe, ill. a Burnin’ fadeszkákra nyomott stenciles-vésett
képe tükrözik a lázadó attitűdöt. Az üzenet végig harcos és rebbellis a Catch
a Fire albumon Tosh saját szerzeménye a 400
years katartikus, erőteljes és erőt adó sorai, a Slave Driver-ben a rabszolgaság sanyarú sorsáról emlékeznek, és itt
hangzik el a lemez címe is, a Concrete
Jungle-ben a nagyvárosi gettók szegénysége elevenedik meg némi romantikával,
hiába már nincs lánc a lábán, akkor sem lehet szabad az ember. Az album és a
zenekar központi üzenetét az egyszerű szövegű No More Trouble szögezi le egyszer s mindenkorra a baj
szaporítása bűn, ne tedd, ne háborúzz, inkább szeretkezz, minden, amire
szükségünk van az a szeretet. Ezeken kívül a slágerek, mint a Stop That Train, Stir It Up és a laza Kinky Reggae hozzájárultak a kritikai és
közönségsikerhez, végképp’ megágyazva a zenekar későbbi státuszát. Erre dobott
rá még pár grammot és füstölte tele újabb mélyről jövő forradalmi hevületű
gondolatokkal a szürke égboltot a még ebben az évben megjelenő Burnin’ lemez. Nyitódala, a Burnin’ and
Lootin’ szépséges, szomorkás és reményteli. Itt van még a Get Up, Stand Up álláspontja, és az egyszerre félelmetes és
zeneileg-szövegileg is humoros I Shot The
Sherif gigahit, amit mindenki ismer (van, aki csak az Eric Clapton-féle feldolgozást), illetve a Small Axe, melyet a brit punk-mod banda a The Jam dolgozott fel.
E két lemezt követően még ’73-ban, azonban Bunny Livingstone
és Pete Tosh távozott a zenekarból. Marley nem esett kétségbe, új társakkal
felvértezve Bob Marley & the Wailers
néven folytatta a küldetést. Ennek tanúbizonysága az 1974-es Natty Dread album.
Zeneileg továbbléptek, a Barrett-fivérek
ritmusszekciója, Al Andreson
gitármegoldásai és az I-Threes női
afrovokálja zeneileg kibővítették a palettát, a szövegek pedig egyre csak
élesedtek, odamondogatóbbakká váltak, senkit nem kímélve. Gettó-cool. És itt a No Woman, No Cry, hazánk második
legfélrefordítottabb dala (a Rock Around
the Clock után). ’75-ben a londoni Lyceumban rögzített koncert Live! címmel
jelent meg, és a No Woman, No Cry e koncertből kiragadott élő-klipjével sláger
lett szerte e földkerekségen.
Ekkor Jamaikában már prófétaként tisztelték, de most már
mindenki odafigyelt rá, sztár- és kultuszstátuszba katapultálta magát
egyszerre. Szövegileg keményebb hangot ütött meg, amikor Jamaikában a Nemzeti
Néppárt (PNP) és Jamaikai Munkás Párt (JLP) közötti politikai viaskodás utcai
harcokba torkollott, a pártok hívei rendszeresen összecsaptak Kingston utcáin
és több száz életet követeltek. Két nappal a Michael Manley miniszterelnök által
szervezett Smile Jamaica békekoncert előtt, 1976. december 3-án ismeretlen
fegyveresek rontottak Marley-ékra otthonukban és rálőttek Marley-ra, feleségére,
barátjukra Lewis Griffith-re (gyomron
lőtték) és Don Taylor menedzserre (öt
golyót kapott). Utóbbi három súlyosan sérült, Marley-t a karján érte a golyó.
Az eseményt követően közleményben kijelentette, hogy a történtek egyáltalán nem
tántorították el, hogy fellépjen a koncerten. Másik nagy jelentőségű koncert a
’78-as One Love békekoncert volt,
mely célja az összegyűjtött pénz visszaforgatása a katasztrofális higiénés
állapotokba, azok javítása. A koncert kiemelkedő pillanata volt, hogy a két
ellentábor, a PNP és JLP elnökeit felhívta a színpadra Michael Manley és Edward
Seada, ahol kezet fogtak egymással és összekulcsolt kezüket a magasba
emelte. Megható pillanat volt, sajnos politikai következménye nem lett,
belekényszeredetten játszották el, hogy örökre félreteszik egymás iránt táplált
gyűlöletüket.
„Cost of livin' gets so high,
Rich and poor they start to cry:
Now the weak must get strong;
They say, "Oh, what a tribulation!"
Them belly full, but we hungry;
A hungry mob is a angry mob.
A rain a-fall, but the dutty tough;
A pot a-yook, but d' yood no 'nough.”
Rich and poor they start to cry:
Now the weak must get strong;
They say, "Oh, what a tribulation!"
Them belly full, but we hungry;
A hungry mob is a angry mob.
A rain a-fall, but the dutty tough;
A pot a-yook, but d' yood no 'nough.”
/Bob Marley – Them Belly Full (but We Hungry),
1974.
1977-ben jelent meg az Exodus
c. album, mely Marley sokoldalúságát tükrözi. Két központi téma a politika és a
szerelem a lemezt kettészelve van jelen az albumon. Az első oldalon csatasorba
állított politikai töltetű dalok sorjáznak, míg a másik oldal kicsit
visszafogottabb, harmonikusabb, a szerelem témáját boncolgatja. Az album címe a
vallásból származó Afrikába való hazatérésre utal és a címadó dal is ezt
közvetíti. Zeneileg pszichedelia, rock, dub, funk, reggae, egy csipetnyi diszkó
vegyül. Az albumot a Time magazin a
XX. század legjobb lemezének nevezte, a Rolling
Stone Minden idők 500 legjobb albuma c. kötetében pedig a 169. helyre
sorolták, továbbá Will Smith is ezt
tartja Az albumnak, orrvérzésig hallgatja, holott kívülről fújja a szövegeket a
Legenda vagyok c. filmben két
zombigyilkolás között. Kétségtelen, az óriási Legenda maga Bob Marley volt a
maga 163 cm-ével. Az 1984-ben megjelent legsikeresebb és legismertebb számokat
tartalmazó Legend válogatáslemezből több mint 14 millió példány kelt el szerte
a világon, többszörös platina.
Azonban mégsem ezt az albumot, hanem inkább a fentebb
említetteket érdemes felkutatni, ugyanis a tipikus agyonjátszott slágereken túl
van az igazság, a törékeny, ugyanakkor perzselő, atmoszférikus zenékben. Olyan
dalokban, mint a Concrete Jungle, Slave
Driver, 400 Years, No More Trouble, Get Up Stand Up, Hallelujah Time, Burnin’
and Lootin’, Small Axe, One Foundation, Them Belly Full (but We Hungry), Rebel
Music, So Jah Se’h, Natty Dread, Revolution, Positive Vibration, Roots, Rock
Reggae, Johnny Was, Crazy Baldhead, War, Rat Race, So Much Trouble in the
World, usw. etc, stb..... Üzenetet akart eljuttatni a hallgatóságához,
hirdette a rasztafáriánus hitet, a társadalmi egyenlőséget, testi-lelki
felszabadulást, fellépést az elnyomó rendszer ellen, önmagunk és álmaink
megvalósítását, a szeretetet, tiszteletet, együttérzést, egyenlőséget, empátiát.
„Possessions make you rich? I don’t have that type of riches. My riches
is Life.”
1977. május 13-án francia újságírók ellen fociztak, amikor
megsérült a jobb nagylábujja. A sérülés rosszindulatú burjánzásnak indult,
rákos lett. A raszták hitvallása tiltja a csonkítást, amputálást, nem engedte,
hogy lábujját amputálják. A rák átterjedt tüdejére, májára, agyára és gyomrára.
1981. május 11-én meghalt. Egy Gibson Les Paul gitárral, Bibliával és egy zacsi
marihuánával temették el. Még életében nemzedéki ikon lett, halála után
istenként tisztelték. A jamaikai szegényeknek mai napig Reménysugár a
reménytelenségben, akár az aranyszínű rum megcsillanása a fekete kóla
buborékjai között. Mindössze 36 éves volt, de ez a rövid életpálya is elég volt
ahhoz, hogy a jamaikai gettók mélyéről indulva is példaértékűen sikerüljön
megélni, átélni, beszívni, visszasugározni és prizmaként szétszórni az Élet
fényét.
Vitathatatlan tény, hogy a reggae műfajában Bob Marley &
the Wailers az epicentrum, és sokan sajnos itt meg is állnak, viszont érdemes
megismerni további jeles karaktereket is.
A régi vicc, mely szerint „-Mit mond a raszta, ha elszáll a
fű hatása? -Mi ez a szar zene?!” konzekvenciája nem minden esetben igaz.
 |
| Toots and the Maytals - A reggae névadói |
’72-ben állt elő a hatvanas években már ismertté vált, a The
Wailers legnagyobb konkurenseként emlegetett háromtagú énekegyüttes, a Toots & the Maytals Funky Kingston c. korszakalkotó
lemezével, mely ötvözte a ska, reggae, gospel, soul, rock stílusokat. A
hetvenes évek Angliájában újra felfedezték őket a modok, majd a punkok is Pressure Drop c. szerzeményüket a
legklasszabb és coolabb punkbanda a The
Clash, Monkey Man c. dalukat
pedig a 2-tone alapító The Specials
dolgozta fel. Az év másik fontos reggae nagylemeze Big Youth tolmácsolásában
a Screaming Target volt. Big Youth-t
tartják számon, mint az első énekes, aki színpadon vállalta a raszta fürtöket.
Dalszövegeiben hirdette a hitet, társadalmi problémákat, mivel maga is
gettókban nevelkedett, ezért hitelesen tudott közvetíteni a nyomorról.
 |
| Big Youth – egyenesen a gettóból |
1975-ben jelent meg a roots-reggae zenész Burning Spear született Winston Rodney-ként St. Ann’s
Parich-ben, ahol Bob Marley és a fekete polgárjogi harcos maga Marcus Garvey
is, akinek a nevét viseli az album harmadik lemeze. A két fekete harcost
ábrázoló borító mögé rejtett fekete bakeliten a zene nyelvén szólal meg az
örökös az igazságtalansággal szemben vívott szabadságharc. A lemez anno
felhívta a világ figyelmét a reggae-re és biztosítja az eljövendő generációk
számára, hogy Garvey nevét soha ne feledjék.
 |
| Pete Tosh – Marley és Livingstone zenésztársa, haverja |
1976-ban aratták a reggae legbőségesebb termését, több fontos
lemez is megjelent, köztük Marley gyermekkori barátjának a Wailers-ből kivált Bunny Livingstone-nak az azóta már
roots klasszikusnak számító Blackheart
Man c. lemeze, ill. a szintén Wailers-es Pete Tosh beszédes című Legalize
It albuma, mely széles érzelmi palettáról válogat, és helyenként
szellemesen alkalmazza az iróniát és humort. E két kiváló előadó kilépve Marley
árnyékából (ahol már korábban is nagyot alkottak) maguk is jelentős előadókká
váltak és egy jókora, vaskos érzelmi-muzikális jointot passzoltak be a reggae
körébe. Ebben az évben jelent meg Max Romeo
War Ina Babylon albuma, a The Upsetters háttérzenekarral. Az album
legjobb dalai közé tartozik a One Step
Forward, Norman, War Ina Babylon és a zseniális ihletettségű I Chase The Devil, melyből a The Prodigy samplerezett ki magának egy
szeletet, hogy megküldje vele az Out Of
Space c. dalt. Maradjunk még mindig ennél az évjáratnál, ugyanis ekkor
jelent meg Junior Murvin gettós Police and Thieves klasszikusa
kislemezen, melyet ’77-es debütjére fel is rántott a The Clash.
 |
| Max Romeo |
„Lucifer son of the
mourning, I'm gonna chase you out of earth!
I'm gonna put on a iron shirt, and chase satan out of earth
I'm gonna put on a iron shirt, and chase the devil out of earth
I'm gonna send him to outa space, to find another race
I'm gonna send him to outa space, to find another race
Satan is an evilous man,
But him can't chocks it on I-man
So when I check him my lassing hand
And if him slip, I gaan with him hand
I'm gonna put on a iron shirt, and chase satan out of earth
I'm gonna put on a iron shirt, and chase the devil out of earth
I'm gonna send him to outa space, to find another race
I'm gonna send him to outa space, to find another race
Him haffi drop him fork and run
Him can't stand up to Jah Jah son
Him haffi lef' ya with him gun
Dig off with him bomb
Move ya with your gun
Mi sey fe lef' ya with your bomb...”
/ Max Romeo and the Upsetters – I Chase the Devil (1976.)
További nagy névnek számít még az Israel Vibration nevű trió, mozgássérült tagokból, Bob Marley
személyes kedvencei, ill. a mai napig aktív Horace Andy roots reggae énekes, dolgozott a Massive Attac-kel, ill. közreműködött King Tubby és Prince Jammy
dub-os cuccainál. Érdemes felkutatni Anglia reggae helytartóit, a Steel Pulse-t, ’78-as Handsworth Revolution lemezük a korszak
legjobbja, melynek szellemi hevületén érződik az akkori brit punk-hullám
lökése.
 |
| Steel Pulse – nagyvárosi reggae Angliából |
 |
| Lee „Scratch” Perry a dub zseniális őrült-tudósa |
A műfajok egybeolvadásában és népek keveredésének Bábeli
zűrzavarában, az anyaföldet teljesen lebetonozott hajtós világban gyakran
megfeledkezünk gyökereinkről. A reggae propagálta a gyökerek felkutatását, az
azoktól való el nem szakadás fontosságát, a természeti értékek, a
szocio-problémák, a rendíthetetlen szabadságvágy, a tisztelet, szeretet,
együttérzés szócsöve lett. Segít emlékezni és nem engedi feledni, hogy merre
kell elindulni, ha az ember szeretne visszatérni a forráshoz, istenhez,
önmagához.
Love. Life. Regret.
_adam
TOP 5 reggae lemez:
#01 Bob Marley Exodus (1977)
#02 Max Romeo War ina Babylon (1976)
#03 Toots and the Maytals Funky Kingston (1972)
#04 Willie Williams Armagideon Time (1978)
#05 Steel Pulse Handsworth Revolution (1978)
TOP 5 „2-tone ska”
alapvetés:
#01 The Specials More Specials (1980)
#02 Madness One step Beyond (1979)
#03 The Specials The Specials (1979)
#04 The Beat I Just Can’t Stop It (1980)
#05 The Selecter Too Much Pressure (1980)
A MŰFAJ PIONÍRJAI
A ska nagy öregjei és kultikus alakjai Desmond Dekker,
Prince Buster, Laurel Aitken,, Derrick Morgan. A reggae nagy klasszikusai: Bob
Marley & the Wailers, Bunny Livingstone, Peter Tosh, Junor Murvin, Burning
Spear, Israel Vibration, Willie Williams, Toots & the Maytals, Big Youth,
Max Romeo. A 2-tone nagyjai az alapító The Specials, majd a Madness, The Beat,
The Selecter. A dub zászlóshajói Lee „Scratch” Perry, King Tubby.
MÉLTÓ KÖVETŐK
The Toasters, Operation Ivy, Streetlight Manifesto, Sublime,
Mighty Mighty Bosstones, Pannonia Allstars Ska Orchestra, Damon Albarn.
KÖTELEZŐ IRODALOM
Timothy Whire: Catch a Fire – Bob Marley (Cartaphilus,
2009.)
KÖTELEZŐ MOZI
Jack Hazan & David Mingay – Rude Boy (1980)
Joe Massot - Dance Crazev(1981)
Kevin MacoOnald – Marley (2012)
Perry Henzell - The Harder They Come (1972)
ÉRDEKESSÉG
A 10cc nevű rockbanda 1978-as Dreadlock Holiday c. dala.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése