aptiv címlap

 

fotóiddal takaróztam

 

vas megye

 

tinder

 

burger

Pinka EXTRÉM Trail Terepfutó Verseny

Egy cimborám unszolására indultunk a Pinka EXTRÉM Trail terepfutó versenyen, az idei év első versenyén. Kicsit furdalt a lelkiismeret, hogy a Szerelmes Füred futást kihagytam, mert nem volt kedvem utazni. Viszont Szombathelytől csak 20 km Felsőcsatár, így adott volt, hogy itt a helyem.

 

Szeretem a futások és a versenyek hangulatát, így kíváncsian vártam mit is jelent konkrétan, hogy trail és milyen megfutni a 300 méteres szintkülönbséget. A helyszín nagyon tetszett, elképesztően vonzódom a ’89-es időszak minden apró eleméhez – NSZK, NDK, Berlin, Gorbacsov, Vasfüggöny, Gorenje-invázió, Trabantok, minden, ami arra a korra emlékeztet. A februári napsütésben őszi és tavaszi színekben pompázott a természet, beleszagolva a levegőbe szinte érződött a történelem. Mellettünk egy bácsi arról értekezett, hogy ő évekig dolgozott itt, őrizte a határt. Megtudtam, hogy van Vasfüggöny-múzeum is.

A startnál tobzódva többen szóvá tették, hogy jobb lenne otthon kortyolgatni a vasárnapi forró csirkelevest, mint itt fagyoskodni, és nekivágni ennek a rettentő emelkedőnek. Bár nem tartottam különösebben félelmetesnek a meredekséget, viszont bemelegítéskor ráfagyott arcomra a mosoly, amikor több forrásból is megbizonyosodtam róla és szomorúan konstatáltam, hogy nincs befutóérem, csak a dobogós helyezetteknek. És nem tagadom, éremfetisiszta vagyok.

Hamar elengedtem ezt az aggasztó gondolatot, mondtam magamnak, rendben fussunk az élményért, nem lesz érem. Egy határozott és hosszú emelkedőn vágtáztunk fel, pörögtem, gyorsítottam, kimondottan élveztem a küzdést, és tudtam, hogy az emelkedő után lejtő következik, és én könnyebben megyek felfelé, mint lefelé, nem szeretek kitámasztani. Így is történt, jött egy végtelen lejtő, kétszer annyi ember előzött le lefelé, mint amennyit az emelkedőn lehagytam. Pattogtak, ugráltak, repkedtek mellettem önfeledten, akár a bakkecskék. Nem is értettem, meredek szakaszok, levélkupacok, gallyak, ágak – itt nem fél senki a sérüléstől?

Mint az életben általában, most is úgy éreztem, hogy a mélységbe ereszkedés dupla annyi ideig tart, mint a magasságba emelkedés, futok, zuhanok, a fatörzsek segítenek kanyarodásnál, és csökkentik a sebességet. Aztán egy hosszabb egyenesebb szakasz következett, ezt jól megnyomtam, szinte sprinteltem, viszont kidőlt fák keresztezték utunkat, ezekből az első hármat úgy ugrottam át, akár egy gátfutó, majd a következő párat karral kitámasztva, de még mindig lelkesen. Egy jobbra tartó nyíl jelölte az egyik fa törzsén, hogy nyomás arra. Élesen bevettem a kanyart és olyan meredek lejtő következett, hogy két nagy lépés után szinte négykézláb kúsztam, orrom a földet túrta, akár egy szarvasgombát kutató malacorr, amikor valami fejbekólintott. Felnéztem, egy kötél volt, melybe a többi versenyző kapaszkodva küzdötte fel magát a domb tetejére. Magam is belemarkoltam és másztam felfelé, visszanéztem, elmosolyodtam a szédítő mélység láttán. Aztán úgy tettem, mint aki nekilendül újra a távnak, de izzottak az izmaim, nem is a combom és vádlim, azt már megszoktam, inkább a derekam és mélyháti izmok jelezték fokozott aktivitásukat. Nem volt nekilendülés, egy erőltetett sétába kezdtem, felnéztem, bajtársaim is hasonlóan cselekedtek, pár percig nem volt itt futás, csak séta. Félve az órámra néztem, igen, még csak a negyedénél jártunk. Ekkor beugrott, hogy nincs, nem vár érem a célban. A sírás kerülgetett. Volt humorérzékük a szervezőknek, amikor a táv utolsó egy kilométerét is egy emelkedőre időzítették, ezt kilenc perc alatt teljesítettem, tehát nettó séta volt az egész. 

Célba érés ekkora feloldozást nem adott korábban. Alma, banán, lilahagymás zsíroskenyér, forralt vörös bor és almalé feledtette az érem hiányát. Tömtem magamba mindent, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy otthon nagyon hangosan meg kell hallgatnom a Godsmack Cryin’ Like a Bitch című dalát.

Álltam a februári napsütésben, szétégett izmokkal, zsíros kenyeret rágcsálva és kicsit még mindig duzzogva, miközben súlyos Korn riffek szálltak a levegőben. „Mit tanultam ebből?”, tettem fel a kérdést. Korábban egy általam nagyra tartott sporttársamnál láttam, hogy futás előtt azt mondta, ezt a futást egy nemrég elhunyt ismerősének ajánlja. Szép gesztusnak tartottam, de nem értettem. Most azonban megvilágosodtam, rájöttem, hogy a fizikai szenvedés mértéke csökkenthető, elviselhetőbbé tehető, ha egy magasztosabb cél vezérli az elmét. Sokkal jobban, gyorsabban és messzebbre visz, ha nem magam miatt, hanem másokért futok. Innentől kezdve minden versenyt felajánlom valakinek, lehet egyik-másik hosszabb edzésemet is.

Köszönöm a tapasztalást.

Nincs érem, csak az élmény.

És igen, a Vasfüggöny-múzeumba hamarosan visszajövök.

Mr. Nárcisz

Hétvégére egy remek italozós és beszélgetős estet terveztünk két jóbarátommal, akikkel már hónapok óta nem ültünk össze különböző ingázások és távolságok miatt. Peti azonban hamarosan újra apai örömök elé néz, egy boldog fiúgyermek boldog apukája lesz, ez szolgáltatta az apropót.

Petit tizenhét éve ismerem, Laccit öt, Petin keresztül. Első impresszárióra kevésbé volt szimpatikus, nem tagadottan mizantróp, magának való, beképzelt, azonban az is kiderült első találkozáskor, hogy hozzám hasonlóan kreatív elme, nem szeret időt vesztegetni, viszont szeret futni. Azóta többször bandáztunk Peti nélkül is, hamburgereztünk, moziztunk, szimplán söröztünk csajokat stírölve, trash vlogot indítottunk, majd hat poszt után töröltünk, egyidőben írtunk könyvet más – más témában.

Eljött az este, Lacci lelkesnek tűnt, Peti kissé enerváltnak, engem áthatott a viszontlátás öröme. Betévedtünk egy új helyre, egy business restaurant & hotel bar részlegébe, ahol Lacci ismerőse keverte az italokat. Rendes, vagány srác, megtudtuk tőle, hogy az igazi gin tonichoz kis rúdon felülről lefelé gyöngyöztetve kell legurgatni a tonicot a már lime, menta és ice cube ágyon nyugvó gin-re. Így készül a gin tonic, ellenkező esetben leforrázzuk a gin-t, és tonic-os gin-t iszunk. Szeretem az ehhez hasonló apró life-hackeket. Előtte guatemalai rumot szolgált fel nekünk, kis étcsoki pasztillával.

Igaz, a pasztillás rum után kisebb vita kerekedett abból, hogy sörrel, vagy tonic-kal öblítsük le a gasztro-élményt. Sörre szavaztam, de nem volt apelláta, valami misztikumtól vezérelve azt kellett fogyasztani, amit Lacci akart. Először Petivel együtt mondtuk, hogy legyen sör, de ő kampányolt a gin mellett. Hát, legyen.

 

Ezidáig főként Lacci és én jártattuk a szánkat, és a Bartender. Peti hallgatag volt, épphogy a gyermek nevét elárulta, különösebb storytellingbe nem kezdett bele, a felvetődött témákra sem fűzögetett rá.

Innen átugrottunk egy laza kis pubba, szokásos pultozásba kezdtünk. A srácok dupla jágert ittak ásványvízzel, én csapolt soproni IPA-t, amire egész este vágytam. Ritkán iszom és keveset, de ennek imádom a telt, karakteres, nem lágerhúgy ízét. Kikértem a harmadik körömet is, sör, jáger, ropi, víz, majd lementem pössenteni a mellékhelységbe. Ahogy visszaértem azonnal konstatáltam, hogy a söröm elszíneződött, jó móka srácok, belekortyoltam egyet, mondtam, hogy ez sajnos nem finom, félretoltam és kikértem a következőt. Peti ekkor már rottyon, torzult arccal szétcsúszva feküdt a bárszéken. Ekkor Lacci erélyesen felszólított, hogy igyam meg a kotyvasztott nedűt. Mosolyogva hárítottam, mondván, hogy nem tetszik az íz. Pár pillanat alatt teljesen kikelt magából, hogy igyam meg, ne legyek ünneprontó. Mondtam, hogy nem, a pacalt sem eszem meg, mert nem szeretem, így ezt sem fogom. Ekkor el lettem mondva buzinak, köcsögnek, fasz szopónak, többször egymás után, majd közölte, hogy azért tartok itt a szaros életemben, mert nem iszom meg, ez szimbolizálja, hogy mennyire gyenge a probléma kezelésem. Kértem, hogy lépjünk túl ezen, és folytassuk az estét, engedjük el a jágersört. Majd mikor harmadszorra is elsorolta ugyanezeket a jelzőket, akkor közöltem, hogy én most lépek, Lacci testi épsége érdekében. Búcsúzóul nyújtottam a kezem, hogy további szép estét, Lacci „fog kezet veled a faszom”-mal kívánt jó éjszakát, Peti azért belecsapott és bágyult fejjel motyogott valamit, amit szerintem maga sem értett. Kiléptem a pubból és eldöntöttem, nem megyek vissza. Csörgött a telefon egészen hazáig, nem voltam kíváncsi erre és senkitől sem tűröm a hasonló modort.

 

Lezuhanyoztam, fogat mostam, party ilyen hamar még nem ért véget. Lefekvés előtt még rápillantottam az akkor már lehalkított telefonra, ahol írásban konfirmálta, hogy köcsögnek, fasznak, buzinak tart, energiavámpír negatív szarkupac is vagyok, mert ezt demonstráltam az utóbbi öt évben, és szégyelljem magam, hogy megöltem az estét, ami Petiről szólt. De nem. Nem ez fájt neki, hanem hogy ezegyszer nem az történt, amit ő akart. Belegázoltam a nárcisztikus egójába és ezt nem bírta elviselni. Mellékesen törölve lettem facebookról, instáról.

Antiszociológus. Szarfaszú geciputtony. Mr. Nárcisz, aki immár harmincnégy éve a szülői ház tőgymeleg fészkében tengeti napjait, volt egyetlen fos kapcsolata, melynek eseményeit úgy prezentálja, mintha más és más nőről lenne szó, pedig nem, és mindeközben a maszkulinitás ezüsthátú gorillájának képzelve magát elefántcsonttoronyból jön el ítélni élőket és holtakat. Más az a valóság, ami a fejében létezik, és más a reális világ, ez nem is lenne probléma, egészen odáig, hogy ezzel a mércével méricskéli, becsmérli és alázza a körülötte tengődőket.

 

Laccit elengedtem, egy szardarabbal különb modorban kommunikálunk, mint ő velem azon az estén. Sokat emésztettem magam, míg megfogalmaztam, hogy Petivel való viszonyunk bizalmának hálóján is szakadékot ütött ez az eset. Így mennek le évtizedes kapcsolatok a lefolyón. Rengeteg klassz közös élményben osztoztunk, melyekből megtartom a jót és elengedem a rosszat. Oltogattak korábban is, azonban az egyenes beszéd hatásosabb és konstruktívabb eredményt hozhatott volna.

Egy ideig temérdek feszültség cikázott bennem az eset kapcsán, sokat kellett futni, amíg minden a helyére került. Szégyelltem azt is, hogy mennyire jellemtelen és negatív véleményem lett mindkettőjükről. Hol a velük töltött időt sajnáltam, hol a megbukott kapcsolatot.

Laccit egy – egy túlpörgetett gondolatfolyam alkalmával úgy aggattam tele negatív jelzőkkel, akár gömbökkel a karácsonyfát. Viszont egy kis idő után már nem fájt semmi, sőt a mai edzésről hazatérve ugrott be a mondás, mely a sok szitkozódás közepette hetekig ott volt a nyelvem hegyén, de csak ezután a sprint után sikerült felböffenteni: „nem az fertőzteti meg az embert, a mi a szájon bemegy, hanem a mi kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert.”*

* Máté 15:11

T & Á

family portrait

hunor & panni

futószalag

ajándék 2

ajándék 1

idő

egy nő

sratch the surface

 

semmi

nem találják meg