Úgy indulj el, hogy a végére érj

„Ma csak az jöjjön, aki könnyen szédül, aki úgy indul el, hogy a végére ér” - szól az egyik kedvenc hiperkarma dalom. Gyakori jelenség, hogy futások közben – különösen versenyeken jellemző –, a semmiből bekattan egy dal részlet, vagy idézet, amit ezer éve olvastam, és rápörög az agyam, hogy hogyan is van eredetileg a szöveg, vagy ha megvan, akkor a jelentésén morfondírozom.

Így volt ez most is, az említett részletről először az jutott eszembe, hogy milyen könnyű a mai szétinstázott világban hozzájutni motivációs idézetekhez (nem kell vaskos kódexekből kiszövegkiemelőzni), és milyen sokan szórják tele vele a dash-t. De valóban tényleg értik az üzenetet, valóban a szavak mögé látnak, vagy csak a followerek bevnozása miatt teszik, vagy mert egyszerűen frappáns a szöveg? Arra azonban már lusták, hogy betaggeljék az eredeti szerzőt. Néha úgy érzem, rámugranak az ultracool szlogenek, és agyonnyom ez a szétmotivált világ.

Viszont jót tesz néha elidőzni kicsit egy-egy mondaton, amibe valószínűleg évek tapasztalását sűrítették. Az említett részlet nálam arra világít rá, hogy milyen könnyű elkezdeni, de nem befejezni dolgokat, nagyokat álmodni, de az álmodás szintjén leragadni. Avagy nagyon könnyű beleszeretni a kezdés gondolatába, de a második lépést soha meg nem tenni, végül sosem kezdünk bele. Pedig ezután következik az, hogy bármibe fogunk, amit szeretünk, akkor törekednünk kell, hogy a maximumot kihozva magunkból a legjobbak legyünk a választott területen. Legyen az bármi, ahogy a futás egyik első klasszikus filmjében, a Tűzszekerekben* is elhangzik: „krumplipucolással is szolgálhatod az urat, ha abban a tökéletességre törekszel, ne érd be kevesebbel. Minden kompromisszum az ördög győzelme. Fuss, isten dicsőségére és késztesd ámulatra a világot.”

Ez a gondolat elvisz abba az irányba, hogy demonstráljuk azt, ami mellet kiállunk, definiáljuk saját értékrendünket, viszonyunkat azokhoz a tényezőkhöz, melyeket lényegesnek tartunk az életben. Legyen az a családi kötelékek fontossága, a baráti kapcsolatok ápolása, a minimalizmus szemlélete a fogyasztásban, a sport terjesztése a fiatalabb generációk között, sorolhatnánk. És ne másokhoz hasonlítgassuk magunkat, ne köpködjünk, ne fikázódjunk, mert ami ellen küzdünk, az elhatalmasodik rajtunk és felzabál.

Tehát határozzuk meg azon pozitív pontokat, amik mellett kiállunk és kötelezzük el magunkat, mert az ember egy szűrő, ami átengedi magán a világot és prizmaként szórja szét a szélrózsa összes lehetséges irányába.

*Eredeti címe Chariots of Fire, megtörtént eseményt feldolgozó sportfilm

Offline pillanatok

Ahogy örök idolom, Iggy Pop mondta egy 2006-os nyilatkozatában: „Amikor 21 éves voltam, csak el kellett szívnom egy jointot és jól éreztem magam. Most kikapcsolom a telefonomat, egy óráig tai chizom, majd megiszok egy erős kávét, és távol tartom magam a rossz emberektől. Mindezt azért, hogy egy – két óráig jól érezzem magam. És amint ez véget ér, újra egy szerencsétlen, 59 éves vén fasznak érzem magam.”

 

Hasonlóan vagyok minden futás után, még egy kis pullup, chinup, pushup, situp és minden a helyére kerül. Kissé frusztrál, ha időnként kimarad a megfelelő intenzitású testmozgás, ugyanakkor tudom, minden futással közelebb kerülök önmagamhoz.

Oda-vissza vagyok a popkultúráért és mindig szól zene a háttérben, viszont fejhallgató, telefon, kütyük nélkül futok, a szabad levegőn, abszolút offline üzemmódban. Így a leghatékonyabb a fizikai felfrissülés és a mentális szemétszedés. Legutóbb hazafelé azon töprengtem, mennyire félrevezető kifejezés az offline üzemmód. Mert valóban offline vagyok az elektronikai eszközöktől, a cyber-tértől, a felugró üzenetektől, de nagyon is online vagyok az élettel. A végére elcsendesedik a habzó forgatag, teljesen lekapcsolom a villanyt a fejemben, és magától mécses gyúl a szívemben.

Érzem, felpezsdült a vérem, két lábbal állok a talajon, vevő vagyok az engem körülvevő élőlények vibrálására, és szép benne lenni a világban, részese lenni annak.

futószalag

Keszthelyi Kilométerek 2018

Ezen a májusi hétvégén, egy héttel a tihanyi félmaraton előtt beneveztem egy rövidebb, 5 km-es távra a KKM-en. Meglehetősen klasszul szervezett hétvégi versennyel álltak elő, szombaton gyermekfutamokkal és 5 km-es felnőtt sprint szakasszal, vasárnap 10,5 és félmaratoni távokkal.

A szinte kánikulai délutánt leszámítva minden adott egy jó versenyhez. Egy hévízi barátommal érkeztem, a helyszínen több ismerőssel is találkoztam. Volt idő és mód megfelelő vécé-igénybevételre, ez mindig kardinális kérdés, akárcsak az alapos bemelegítés és hidratálás.

Beállok a rajthoz, rögtön a második sorba, a hangulat remek, nincs nagy tömeg. Kicsit óvatosan indítom a kezdést, mint általában, az első ötszáz méteren belül vagyunk még ugyan, de motivál és húz, hogy látom az elsőt és tudom a top10-ben nyomulok. Szinte hagyomány, hogy gyakorlás közben sosem, de versenyeken mindig eloldódik a cipőfűzőm, ez történik most is. Még az elején vagyunk, nem morgolódom, lehajolok lazán, megkötöm jó szorosan, bár a startnál is abban a hitben voltam, hogy kellőképpen szoros. Nekilódulok újra, ilyenkor mindig nehezebb elindulni, már nem látom az élbolyt, viszont négyen leelőztek. Sprintelek egy kicsit, három embert visszahozok, a negyediket hagyom magam előtt, nagyobb darab nálam, szürke pólója mögött jól jön a szélárnyék. A széles sétáló utcára egy meglepően meredek emelkedőn csatlakozunk vissza, szinte égnek a vádlijaim és kezdek száradni, de nincs probléma már itt a frissítő pont, viszont a szürke pólós embert már csak kis pontnak látom, amikor újra nekiindulok. Nem hiszek abban, hogy futás közben lehet inni, így a frissítő pontoknál mindig sétálva haladok, nem akarok félrenyelve fuldokolni.

A cél felé haladva a sétáló utca végén van egy fordítópont, ahonnan körülbelül százötven méter a finish. Elkövetem azt a hibát, hogy figyelem a futókat, akik jönnek szembe, tippelgetem, vajon melyik életkor kategóriában vannak és számolgatom, hogy hányadik lehetek, így gondolatban már elengedem a dobogós helyezéseket és különösebb sprint nélkül szinte lazán bekocogok a célba.

„Jól esett a cipőfűzés, Ádi?”, kapom este az üzenetet az egyik sporttárstól, aki megnyerte az 5 km-es futamunkat, fotót is küld. A dobogó harmadik helyén a szétizzadt szürke pólós ember, akinek 4 km-en keresztül néztem a hátát, így volt szerencsém nyomon követni az izzadság tócsa terjedését. Gyorsan megnézem az eredménylistát, tizenkét másodperccel maradtam le a dobogóról. Első reakcióm egy kisebb szórakozott dühkitörés, a második, hogy majd legközelebb.

Egy kicsit lecsillapodom, majd azt mondom magamnak, az sosem lehet konzekvencia, hogy majd legközelebb. Nincs legközelebb, mindig az adott pillanat van, ott kell teljesíteni. Tudom, közhely, de ez a gondolat most elvezetett oda, hogy tudok örülni egy ismeretlen ember sikerének, mert ő kihozta magából a maximumot, én pedig nem. Neki ez egy harmadik helyre volt elég, nekem a negyedikre. Tizenkét másodperc. Ez a tanulság.