Lányok ajtónyitás után

Van valami misztikusan közös az összes lányban, ahogy ajtónyitás után átadják a kabátot, kibújnak a cipőből, átmozgatják kis lábfejüket, átlépnek a küszöbön, belibbennek a nappaliba, és úgy fordulnak felém, mintha egy visagemodels-kifutón pördülnének éppen, az ilyen apró női gesztusok emlékeztetnek, hogy ne felejts el férfinak lenni, ember, és ha nem tudnám, akkor is az aurájukból áradó lágy fénynyalábok húznának közelebb és vezetnének, akár illatok a vakot, miként kell lágyan, majd hevesen csókolni, harapdálni ajkakat, homlokot nyomni homlokhoz, megillatozni hajfürtöket és orral végig követni vállvonalakat, mélyen szembe nézni, figyelmesnek lenni végig, megkérdezni mit szeretne, feneket paskolni-combot markolni,  hasfallal nekifeszülni, gyertyafényű félhomályból kivezetni és lámpafénynél megcsodálni, úgy bókolni, hogy gyászolom a ledobott kilóidat is, senkinek nem hiszem el, hogy jobban szeret nálam, és az emberi test legkecsesebb formája a női alak, illetve mindig az az egy, aki éppen küszöbátlépés után van, és érzékenynek, érzékinek, romantikusnak lenni, mert ezek kontrasztja emeli ki a férfiasságot a maga kérges kezű, sörszagú, szőrös-szakállas nyersességéből, illetve nem emeli ki, hanem épphogy’ ezek kontrasztja teszi azzá, és azt a buja fülledtséget, amit együtt űztünk, már élném is újra, bár tizenöt perce csak, hogy befejeztük.

A szeretet itt van

Azt mondják, ösztön lehetett, amit éreztem, mikor először megláttalak, titkos tudatalatti vonzalom, a lélek ébredése a test pórusain keresztül, kőbe vésett tény, hogy elkerülhetetlen volt a belédszeretés, bármennyire próbáltam leplezni és elodázni az érzést – egy Han és Chewbacca-féle baráti ölelést követően ­–, annál nagyobb erővel tört fel, mint bálna orrnyílásán a víz, és azóta is tart az áradat, oly’ kiapadhatatlan mértékkel, melyen magam is meglepődöm, bármennyire nem akartam, te lettél életem szerelme, az egyetlen, akinek szeme búzavirág kékje, akár Terence Hillnek, csókod íze, akár az ártatlan gyermekkort felidéző csokis piskóta, csipetnyi gyömbérrel fűszerezve, átmelegít ajaktól lélekig, és köszönöm, amit ezeken az ízeken keresztül megtanítottál, hogy a szerelmet nem elég mondani, érzékeltetni is kell figyelmességgel, előzékenységgel, hogy az önzetlenség és a megbecsülés az út a jobb önmagamhoz, aki csak miattad akarok lenni, hogy együtt a nagy problémák sem tűnnek komolynak, hogy az érzelem-többletet a megfelelő és helyes módon levezetni ajándékozással lehet ­– ajándékozni bármit, ölelést, összebújást, betakarást, reggelit, békét, szeretetet –, és hogy egy meghitt kapcsolatban mindig valakivé válunk.

*”Egy meghitt kapcsolatban mindig valakivé válunk”, ez Pál Feri atya mondása, muszáj volt implementálni.

Barista SWAG

Hajnalban, ha pár perccel előbb ébredek, az arcodban gyönyörködöm, akár az elcsendesedett, finoman hullámzó óceánban, ahogy a napfelkelte első fodrozódó sugarai narancssárgára fröcskölik a vízfelszínt, ekkor eszembe villan, nincs idő gyönyörködni, mert reggelit kell készíteni, vajas kiflit akácmézzel, hozzá baristaként kávébabot pörkölni, darálni, frissen átfőzni, hogy a legkisebb dolgokból is a legjobbat kapd, ez az én „love-you-to-the-moon-and-back” performanszom, kókusztej, csokiszórás, latte artot dobok rá, szivecskét reggel, hattyút munka után és mosolygó fejet a nap végén, vígasz az elmúlt napra és remény a következőre, a kávéillattól kijózanodom, hogy az a lány nincs többé velem, akinek a tajszámát fejből tudom, és megvilágosodom, a legtöbb csigaházba – legyen az szimplán munka iránti elkötelezetten megrögzött alkoholizmus, könyvek által nyújtott szellemi óvóhely, mindennapi végtelennek tűnő börtönsúlyzós szériaszámok, vagy felturbózott félmaratonok koptatott kilométerjei mögé való fizikai rejtőzés –, saját maga elől bújik az ember.