1977. A VÁNDORPATKÁNY ÉVE - DETONÁCIÓ A SZIGETORSZÁGBAN

Ha a 70-es évek eleje New Yorkban a punk zene hajnala, akkor a hetvenes évek közepe az ébredés, de már Anglia utcáin a szemetes-konténerek között. Az életérzés, melyből fakad, nagyjából azonos az amerikaival ­ elegük lett a virágkoszorúba és LSD-ködbe burkolózott hippik életidegen eszméiből, a véget nem érő, virtuozitást hirdető, tartalmilag jelentéktelen dob- és gitárszólókból. Ezen felül a hetvenes évek közepének Angliájában hatalmas méreteket öltött a munkanélküliség (Margaret Thatcher ’79-es hivatalba lépésekor csaknem 3 millió a munkanélküli), nőtt az infláció, megnyirbálták az egészségügyi kiadásokat, a Jamaikából szebb jövőért Londonba vándorló feketék megjelenésével nőtt a velük szembeni rasszizmus, bereteszelt ablakok, üres kirakatok, szociális-gazdasági szorongás, rendőri erőszak, belső zavargások jellemezték a közhangulatot.

Zeneileg és ideológiailag mágnesként vonzotta be ez a közeg az újat, ami mindezt feldúlja, megrázza és kiforgatja. Kétségtelen, hogy ekkor már a brit színtér is forrongott, mozgolódtak a kisebb-nagyobb zenekarok, akikre elsősorban a The Stooges/MC5-féle garázs-rock hatott, azonban a bomba kanócát a Ramones gyújtotta be 1976. július 4-i, londoni Roundhouse-ban, majd másnap a szintén londoni Dingwalls-ban adott koncertjeivel. Nagyjából ekkorra lett neve az új műfajnak: punk. A legminimálabb minimálzene, mely mégis elég volt ahhoz, hogy nettó hároméves pályafutása alatt felforgassa nem csak a zenei színteret, hanem az egész világot. ’76 nyarán a Ramones épp’ a megfelelő helyen volt és ínyencségnek számított azon fiatalok számára, akik már ki voltak éhezve valami hasonlóan dühös, intenzív-aggresszív cuccra, majd a koncertek után húztak is haza zenekart alapítani. Látták, hogy elég három akkord és némi közlési vágy és a lehetetlen nem létezik. A Ramones elvetette a magot, melyből olyan gazok keltek, mint a Sex Pistols, a Clash, a Damned és a többiek.

A punk elnevezés két new york-i sráctól származik, Legs McNeil-től és John Holmstorm-tól, akik ’75 nyarán saját magazint alapítottak, amely propagálja és tükrözi mindazt, amit ők szerettek. Legyen szó szexről, sörivásról, hamburgerezésről, képregényekről, olcsó tévésorozatokról, B kategóriás filmekről és azokról a szokatlan, furcsa zenékről, amik feltűntek a hatvanas évek végén–hetvenes évek elején Amerikában és a környezetükben rajtuk kívül nem hallgatta senki – The Velvet Underground, The Stooges, New York Dolls, The Dictators. A Punk magazinnak elsődleges célja volt, hogy sugározza mindazt az életerőt és energiát, amit ezek a zenék artikuláltak számukra, mely értékeli az amatőrséget, önkifejezést, tisztánlátást, komikumot, kreativitást és igenel mindent, ami a körülötte lévő hülyeséget a saját javára tudta fordítani. Ezért egy rövid, azonnal ható szót kerestek, ez lett McNeil javaslatára a „punk”. A punk szó az ő emlékezetükben a semmirekellőt, léhűtőt jelentette, tehát egy pont olyan valakit, akik ők voltak abban a korban. Egyes információk szerint a punk olyasvalakit jelent, akit seggberaktak. Tény, hogy már a hetvenes évek elején-közepén futó rendőrsorozatokban (pl. Kojak, San Francisco utcáin, ill. Clint Eastwood Dirty Harry-jében is elhangzik) is használták ezt a kifejezést, amikor nyakoncsíptek egy-egy pitiáner bűnözőt, utcai besúgót – „Most megvagy, punk!” hangzott el anno.

Lényeg azonban, hogy 75-ben a Punk magazin címeként hozták be a köztudatba, majd az amerikai zenei színtéren használták a fent említett bandák kategorizálásaként, ill. annak közönsége és ifjúsági mozgalmára. 76-ban azonban, elsősorban a Ramones koncertjének hatására átterjedt a szigetországba. Ha már Angliában vagyunk, feltétlenül meg kell említenünk és a háttérben majd folyamatosan keresnünk kell egy tág szemmel és nyitott füllel járó impresszáriót, Malcolm McLaren-t. Ő a hetvenes évek elejét New Yorkban töltötte, információ-szerző körúton járt arra, ill. inspirációt, ihletett meríteni. Volt ideje jól feltankolni, ugyanis belevetette magát az ottani színtér bugyraiba, látta Richard Hell-t, aki aztán az általa fazonírozott punkok prototípusa lesz (tulajdonképpen Sid Vicious első blikkre, akár Richard Hell kisöccsének is tűnhet), ill. a zenekar utolsó hónapjaiban megpróbálta menedzselni a New York Dolls-t. Majd hazatért Angliába, importálta a tudást és újrahasznosította mindazt, amit a tengerentúlon tapasztalt.

  Malcolm McLaren – A brit punk színtér felbujtója

A mozgalom azonban Angliában egy sokkal negatívabb, dühösebb, kiéhezettebb, harapósabb közegbe érkezett, a fiatalok ebbe kapaszkodtak, a zenekarok és közönségük itt látták az egyetlen kiutat a szürkeségből, hétköznapiságból való kiszakadásra, a konvenciók lebontására. Malcolm McLaren, és barátnője Vivienne Westwood tulaja volt London divatos King’s Road-ján a Sex nevű butiknak, ahol mindenféle bizarr és extrém ruhát lehetett vásárolni, mely később a punk divatja lett. Voltak itt szado-mazo cuccok, bőrszerkók, fuck feliratú pólók, szakadt farmerek, hipózott gatyák, láncok, biztosítótűk a ruhákon. Vivienne régebbi trendeket, oltott be –pl. elvis-style, reneszánsz, viktoriánus, kalóz–, az új anarchista közegbe, megteremtve ezzel a retrót és a punk öltözködési trendjét.

Viszonylag gyorsan elterjedt, hogy a fiatalok és zenészek ilyen ruhákban jelentek meg a koncerteken, az utcán, ill. hajukat zöldre, lilára festették, összeborzolták, vagy irokéz frizurát nyírattak maguknak, ahogy azt Martin Scorsese 1976-os zseniális Taxisfőr című filmjében az anti-hőssé avanzsáló Robert de Niro-nál láthattuk először a vásznon.

Sid Vicious és a klasszikus ’77-es punk rock dress code

Már első ránézésre a műfajt övező design is durva kisugárzással bírt és ezt csak tovább fokozta a koncerteken egyre inkább terjedő erőszak. Az ugrabugrálós-lökdösőzős táncot, a pogót állítólag Sid Vicious találta fel. Állítólag. A közönség taps helyett köpködéssel fejezte ki tetszését egy-egy produkció után, mely kezdetben poénnak indult ugyan, de a vége felé már komoly konfliktusokat szült és nemegyszer tömegverekedéssel, áramlekapcsolássalJoe Strummer, a Clash frontembere, aki hepatitist kapott, mert 1978-ban lenyelt egy jól irányzott csulát így emlékszik vissza: „Olyan ropogós lesz, amikor megszárad az ingeden, és nem tudod kivédeni, hogy a szádba ne kerüljön. Egy része pedig a gitár nyakán landol, észre sem veszed és csúszkál benne a kezed.”

A punk így aztán hamarosan az újságok címlapjára került, de nem a zene és mondanivaló állt a középpontban, hanem csak a divat, erőszak, pusztítás, és majdhogynem az erőszakosság szimbólumává, de mindenképp’ az angolosság mérőfokává vált. A punk fogalom tett egy kört és úgy jutott vissza Amerikába, hogy az a dühös brit fiatalok zenéje és mozgalma, rengeteg balhéval megfűszerezve. Nem tetszett McNeil-nek, hogy tulajdonképpen kiárusították a fogalmat, amit ő talált ki, ill. ezenfelül a punk épp’ oly’ baromságnak tűnt számára, mint bármi más, ami ellen a magazin indulásakor felszólaltak, és amiért ki kellett találniuk maguknak egy saját alternatívát. Nagy-Britanniában is lett egy magazin, mely híresebb lett, mint a Punk magazin. Ez volt a Sniffin’ Glue, melyet a tizenéves Mark Perry alapított, szintén hasonló célzattal, mint amerikai társai, ugyanis a Ramones ’76-os fellépését követően sehol nem talált semmit, ahol hírt adtak volna a zenekarról, ezért fabrikált egy saját fanzine-t, melynek címét a Ramones Now I Wanna Sniff Some Glue száma alapján definiálta. A lap közölte a híres három akkordot, mely elég egy zenekar alapításához. A filctollas-írógépes-fénymásolós megoldással készülő magazin barkács-esztétikájával iskolát teremtett. Havonta jelent meg, az első szám ötven példányban készült, fénykorában azonban csaknem nyolcezer darabot szórtak szét belőle. Összesen húsz számot élt meg a fanzine. Mark Perry ezen munkásságát követően zenekart alapított Alternative TV címmel, melynek első kislemezét ajándékba adta a magazin utolsó számához.

Sniffin’ Glue – házilag barkácsolt fanzine címlapok

Természetesen akkor még nem terjedtek a világ hírei olyan gyorsan, mint manapság, így könnyen elképzelhető, hogy az amerikai és angol színtér egymástól függetlenül alakult ki a földalatti mozgalmakból, majd a szálak a sors vezérfonala mentén összeértek és így indult el a nagy visszaszámlálás, majd robbanás.

Visszatérve a kiváló ötletgyároshoz és üzletemberhez, Malcolm McLarenhez, az ő baráti köréhez tartozó művészek és szent őrültek egy látványos image-t faragtak a verbuvált tagokból álló Sex Pistols nevű zenekar köré, John Lydon, a későbbi Johnny Rotten énekes meghallgatása is a Sex nevű butikban zajlott. Idézet McLaren-től:

„Gyerekkoromban valahányszor azt mondták, írjam le, hogy „nem leszek rossz”, egyszerűen átírtam arra, hogy „nagyon rossz leszek”. És ez végtelenül mulattatott; de a művészeti iskolában valahogy zavaros volt a dolog. Kénytelen voltam magamnak újra meghatározni a „rossz” intézményesült fogalmát. A jó fogalma pedig olyan dolgokat jelentett számomra, amiket abszolúte elpusztítandónak éreztem. A hetvenes évek elején, amikor otthagytam az iskolát, nekem ez Brian Ferry-t jelentette. Zöld bársonyszövet nadrágokat jelentett. Hippiket jelentett, derűs, fiatal dolgokat, társadalmi realizmust, az amerikai zászlót, televíziót és korhatárok megszabását a filmeket illetően. Az első általam tervezett pólóval kizárólag azt próbáltam meghatározni, hogy ha reggel felébredek, és rájövök, hogy mi a pálya, tudom, hogy lesz egy lista a „jó” nevekről, illetve a „rossz” nevekről, és én ebből a listából kiindulva jöttem rá, hogy miként használjam a „rosszat”, és fogjam munkára olyan módon, ami végső soron megváltoztatja magát a populáris kultúrát. Volt ezen a listán egy név – Sex Pistols, amely sok mindent jelentett számomra. Egy pisztoly, egy szexi, fiatal valaki, egy jóvágású orgyilkos – egy szexpisztoly gondolatából fakadt a dolog. És tökéletes ötlet volt bandát alapítani olyan kölykökből, akik végső soron rossznak minősíthetők, különösen, amikor rájöttem, hogy ezekben a kölykökben ugyanaz a düh munkál, mint bennem.”

 A folyamatos provokáció és sokkolás is a banda eszközei közé tartozott, zeneileg sehol nem voltak, de egyediek voltak és valóságos színházi élményt nyújtott egy-egy koncertjük.

„Elvis már azelőtt halott volt, hogy meghalt volna. Hatalmas bele az elkövetkező években beárnyékolja a rock’n’rollt. A mi zenénk az, ami most fontos.” / Johnny Rotten így reflektált Elvis Presley halálhírére.

Máskor Malcolm McLaren arra buzdította a Pistols-tagokat, hogy törjenek be a Madamme Toussand-ba és gyújtsák fel a Beatles viaszfiguráit.

Miután a zenekar fellépéseit betiltották adtak néhány titkos koncertet SPOTS fedőnéven (Sex Pistols On Tour Secretly).

A legfontosabb polgárpukkasztó esemény, azonban kétségtelenül még a lemez megjelenését megelőzően történt, 1976. december 1-jén a kora esti Today Show-ban. A műsorvezető, Bill Grundy szemmel láthatóan hecceli a tagokat, ill. a tagok mögött álló csajszinak, Siouxsie-nek odaveti, hogy a show után találkozhatnának, ill. megemlítette, hogy a Pistols-tagok nem tűnnek túlságosan józannak, erre Steve Jones gitáros „old dirty bastard”-nak (kb. vén mocsok), majd” dirty fucker”-nek (mocskos fasz) nevezi az öreget. Ez a fajta ocsmány trágárkodás sokkolja a sznob, képmutató brit közvéleményt. Élő adásban korábban soha el nem hangzott szavak voltak ezek, melynek hatására felbőszült családapák hajigálták ki tévékészüléküket az ablakon, ill. tisztes családanyák kaptak szívrohamot vasalás közben. Bill Grundy-t felfüggesztették állásából, viszont a Pistols sem járt túl jól, a tervezett Anarchy turné tizenkilenc állomásából tizenhat visszalépett, ill. az EMI kiadó dolgozói bojkottálták a Pistols kislemezek csomagolását.

1975-ben már körvonalazódott a zenekar stílusa, mind a zenét, mind a megjelenést tekintve. Persze lehetne elemezgetni, hogy mi minden hatott még a londoni suttyókból álló bandára, de hát jelen esetben nem is nagyon érdemes, hiszen mindenkinek meg voltak a maga elődei, példaképei, mint a Beach Boys a Beatles-nek, a Stooges a Ramones-nak, satöbbi, mi azonban maradjunk annyiban, hogy a Pistols a 60-as és 70-es évek zenéinek vegyülete szigorúan kvintbe fogva, felturbózva. Kezdetben még Glen Matlock bőgőzött, de mivel bele volt zúgva a Beatles-be és a popba, hamar távoznia kellett, ugyanis a többiek szaktudása messze elmaradt Glenétől. „Túlságosan rácsattant a Beatles dologra. Állandóan ilyen fura, ugyanakkor vicces akkordokat akart rámerőltetni, és ezek szerintem egyáltalán nem szóltak jól. Néha meg olyanokat tudott mondani, hogy most játssz egy B7-est, nekem meg fogalmam sem volt, hogy miről gagyog” ­- emlékezett vissza a kleptomán gitáros, Steve Jones.

Sex Pistols

Glen távozását követően John Simon Ritchie, hírhedtebb nevén Sid Vicious került a bandába, aki zenei szempontból a másik végletet jelentette, ugyanis épp’ csak a nyakába tudta akasztani basszusgitárt, de talán még azt is meg kellett mutatni neki. Az sem tűnt fel neki különösebben, ha koncert közben Steve Jones gitáros lekapcsolta az erősítőjét, vagy kihúzta a kábelét, mert nem bírta hallgatni Sid maszatolását, amint eltéved a négy húr között. Mindenesetre hipózott gatyájával, szakadt horogkeresztes pólójával, agyonszegecselt bőrdzsekijével, nyakörvével és szétrobbantott frizurájával tökéletesen beleillett a csapat által felvázolt képbe.

A felvételre a Wessex Studio-ban került sor, melyből Sid annak rendje és módja szerint ki is maradt, hiszen mit is tudott volna feljátszani, ha egy hangot sem tudott lefogni? Steve Jones gitáros elmondása alapján gyakran megjelent ugyan a stúdió környékén, hogy játszani akar, de ezzel inkább csak a munkát hátráltatta, végül mikor szerencsére májgyulladás/hepatitis miatt kórházba került felvették a bőgőt, melyet többségében Steve pengetett fel, helyenként Matlock is besegített.

Majd 1977-ben kiadták első és utolsó nagylemezüket, melynek tulajdonképpen nem is lehetett folytatása és nem is kellett, hogy legyen. A Never Mind the Bollocks Here’s The Sex Pistols valóban egy kortalan alkotás, külső és belső szempontból egyaránt. A zenéhez tökéletesen passzol a borító „vágd-ki-és-ragaszd-fel” szerkesztése (mely ma már tananyag az egyetemek művészeti kurzusain) és a tagok képregényszerű megjelenése, mintha valami szörnyű utópia lapjairól pattantak volna le.

  

Született tizenkettő halhatatlan és pofátlan dal, melyben hallhatunk kommunizmusról, fasizmusról, nácizmusról és nárcizmusról, abortuszról, az EMI kiadó szarakodásáról, berlini falról és szegény királynőről, melyet kicsit szétesett, ugyanakkor borzasztóan energikus és dinamikus zene kísér. Tizenkét egyszerű, de nagyszerű dal, tizenkét fuckoff a világ arcába, mintha mindegyikben arról kántálna az öreg John Lydon, alias Johnny Rotten, hogy nincs elég középső ujja. Mintha az egész banda azon munkálkodna, hogy elpusztítsanak mindent és mindenkit (magukat is), aki az útjukba áll és szétzúzzanak minden korlátot, szabályt, normát. A rombolás az alkotás egy lehetséges formája. Ez itt duplán érvényes.

A tiszavirág életű Sex Pistols karrierje annyiban összegezhető lenne, hogy ’77-ben kiadták egyetlen albumukat, 78-ban kiszállt az énekes, feloszlás, 79-ben pedig Sid halott volt (21 évesen), követte heroinista-prostituált barátnőjét Nancy Spungen-t a másvilágra.

„Right now
I am an Anti-Christ,
and I am an anarchist.
Don't know what I want, but I know how to get it,
I want to destroy, possibly?
Cause I want to be Anarchy. No dog's body.
Anarchy for the U.K.
It's coming sometime it maybe.
I give a wrong time, stop a traffic light.
Your future dream is a shopping spree.
Cause I want to be Anarchy, in the city.”
/ Sex Pistols – Anarchy in th UK (1977)

Az örökség, amit maguk után hagytak nem feltétlenül zeneileg hatott az utánuk jövő bandákra és emberekre, hanem hozzáállásban, attitűdben. Az a fajta életérzés, lázadó életszemlélet, amely szembe megy a világ zajával, és szemen köpi azt. A köpet levakarhatatlanul rászárad a társadalmi normák kőtáblájára. Az az érzés, amikor sétál az ember hazafelé az éjszakában, és kedve lenne szétrúgni az összes kukát. Na, ez ilyen. És reggelre bizony egy ép kuka sem marad. Kiss This!

Sajnálatos módon az angol színtérre az utálat is jellemző volt, a leghíresebb bandák tagjai szinte kivétel nélkül fújtak egymásra – a Damned ki nem állhatta a Sex Pistolst, és mindenki utálta The Clash-t. Valószínűleg ellenszenv és irigység is motoszkált a bandákban. Johnny Rotten mindenhol egy kötekedő szörnyű fráter képét mutatta, és egyes kijelentéseit erős túlzásnak érezhetjük. Mert elhisszük neki, hogy szerette és sokat hallgatta a német Can zenekar kísérletezős, pszichedelikus krautrockját a Tago Mago lemezt, ill. Miles Davis fúziós laza dzsessz-lemezét a Bitches Brew-t. Ám zeneileg ez sehol nem jelenik meg a Pistols munkásságában. Ugyanez a helyzet a reggae-vel is. Rotten állítása szerint nagyon is sok köze van ahhoz, hogy a reggae muzsika elterjedt a környéken. És állítólag a Clash-éknek fogalmuk sem volt arról a zenéről, amikor ő már rég azt propagálta és hallgatta. Lehet, hogy ez valóban így volt, de nem feltétlenül hihető, mert a Pistols lemezén ez nem érzékelhető és koncerten sem játszottak reggae/ska átdolgozásokat/feldolgozásokat. Ehhez képest a Clash hitelesebbnek tűnik, ott tényleg hihető, hogy a tagok napokig csak a Big Youth féle Screaming Target reggae klasszikust hallgatták megállás nélkül, ahogy egyes helyen mesélik, ill. nekik már első 1977-es lemezükön szerepelt egy Junior Murvin klasszikus feldolgozás– Police and Thieves címmel, ill. átdolgozták a Toots & Maytals-tól a Pressure Drop-ot, majd későbbi lemezeiken is nyomon követhető, ahogy a reggae és ska elemeket okosan beépítették saját zenéjükbe.

A londoni színtér mellett azonban jelentős megmozdulások történtek vidéken is. Abban az időben minden csak Londonban történhetett, ott volt esély a kiugrásra. A Sex Pistols manchasteri látogatásakor a Buzzcocks nevű formáció volt az előzenekaruk. Ezt követően a kiadók elkezdték figyelni a vidéki bandákat is és rájöttek, hogy Birminghamtől Sheffieldig mindenütt ott voltak a punkok. A Sex Pistols anarchista-nihilista pusztító mentalitásával és a Clash radikális politikusságával szemben a Buzzcocks teljes mértékben a nemiséggel, a férfi-nő harcával foglalkozott, ezt helyezte dalai középpontjába, így megjelent a durva punk közegben a szerelem és a romantika zászlóvivője is. A Buzzcocks zeneileg is több volt a szokásos punk bandáknál, ugyanis dalaikat két gitárra építették és nem állt távolt tőlük a Beatles, The Who-féle beatbandák muzikalitása sem. A zenekart két ügyes dalfabrikáló, Pete Shelley és Howard Devoto alapította, a basszusgitárost pedig Malcolm McLaren mutatta be, Steve Diggle személyében egy manchesteri koncert előtt. A dobos John Maher lett, majd McLaren meghívására a londoni 100-as klubba mennek az első legendás punkfesztiválra, amivel végképp’ reflektorfénybe kerül a punk rock, ahol rengeteg remek csapatot vonultatnak fel. 

 

Buzzcocks – A melodikus punk zászlóvivői és a do-it-yourself eszme jeles képviselői

Pete Shelley állítása szerint a Buzzcocks megalapítására azért volt szükség, mert elegük lett az elvontkodó zenekarokból és ekképp vélekedett a helyzetről:

„Ki a fasz kíváncsi a Yes félórás dögunalmaira, amikor egymillió munkanélküli van, és a város legjobb csaja egy szupermarketben pénztáros, és harmincéves korára úgy néz ki, mint egy teleszart búvárruha.”

A Buzzckocks remek lemezeket készített ’78-ban kettő punk alapvetés is megjelent Another Music In A Different Kitchen, majd Love Bites címmel. Nevükhöz fűződik a zseniális, tökéletes punk rock attitűddel felvértezett, finom popérzékenységgel megfejelt kislemez-válogatás is, ez volt a Singles Going Steady. Ám ami ennél is fontosabb, hogy első lemezüket, a Spiral Scratch EP-t ők maguk hozták ki, saját kiadót alapítva –New Hormones néven–, melyre korábban még nem volt példa. Ezzel megteremtették a punk etika egy másik fontos alapkövét, a D.I.Y. eszmét, azaz a do-it-yourself, csináld magad mozgalmat!

„I can't see much of a future
Unless we find out what's to blame
What a shame
And we won't be together much longer
Unless we realize that we are the same
Ever fallen in love with someone
Ever fallen in love
In love with someone
Ever fallen in love
In love with someone
You shouldn't've fallen in love with” 
/ Buzzcocks – Ever Fallen in Love (1978)

  

(Ajánlott olvasmány a Buzzcocks ihlette pár oldalas Patrick Marber novella, melynek címe az énekes nevét viseli, Peter Shelley. A kis novella Nick Hornby Beszélgetés az angyallal című válogatáskönyvben szerepel és egy fiatal fiú és lány összemelegedését meséli el, amint együtt átesnek az ártatlanság küszöbén, miközben a frissen megjelent Buzzcocks kislemezt használják fel aláfestő zeneként. Egy csipetnyi punk rock bujaság.)

1977-ben jelent meg Ian Dury New Boots and Panties! c. lemeze, mely messze nem punk volt, hanem amolyan zenés kabaré, a londoni music hall tradícióinak kifordítása. Londoni cockney stílussal előadott remek rímekbe szabott szövegekkel operált. 35 éves kora ellenére könnyen befogadta a punk közeg, ugyanis hétéves korában egy gyermekbénulás következtében megnyomorodott, így furcsa, esetlen gnóm figurája beleillet a punk világába. A nagylemez előtt azonban kislemezen kijött a Sex and Drugs and Rock and Roll, mely első csapásra punk-himnusz lett. Tökéletesen tükrözte a punk életszemléletet. Három tabu kifejezés, melyet előtte senki, azóta pedig mindenki nyugodt lelkiismerettel használ, a köznyelv bevette és megkajálta. Kapásból egy életérzéshez lehet társítani, annak ellenére, hogy Dury dalával éppen felhívni szerette volna az ifjúság figyelmét eme három dolog veszélyeire…

„Sex and drugs and rock and roll
Is all my brain and body need
Sex and drugs and rock and roll
Are very good indeed
Keep your silly ways or throw them out the window
The wisdom of your ways, I've been there and I know
Lots of other ways, what a jolly bad show
If all you ever do is business you don't like
.…Here's a little piece of advice
You're quite welcome it is free
Don't do nothing that is cut price
You know what that'll make you be
They will try their tricky device
Trap you with the ordinary
Get your teeth into a small slice
The cake of liberty
Sex and drugs and rock and roll”
/ Ian Dury & the Blockheads – Sex & Drugs & Rock & Roll (1977)

A The Damned legénysége, kezdetben instant energiabomba, kicsivel később gótikus punk rockerek

A ’77-es színtér másik nagyágyúja a szintén rajzfilmszerű tagokból álló The Damned volt. Munkamániásak, ambíciózusak, nevükhöz fűződik az első punk kislemez (New Rose, melyet később a Guns N’ Roses dolgozott fel) és az első angol punk nagylemez is Damned, Damned, Damned címmel. Majd ők indultak először amerikai turnéra. A Damned dalokat Brian James gyúlékony gitárjátéka jellemezte, továbbá a nekromantikus szövegek és a fekete, gótikus image. Megásva ezzel a horror-punk alapjait. Az első lemezt rendkívül gyors számok jellemzik, zajos, klasszikus punk rock számok sorjáznak itt, majd magukhoz képest komolyodtak egy kicsit és további alapvetéseket pakoltak le Machine Gun Etiquette és szimplán The Black Album címen. Egyik korai koncertjükre nem kisebb személyiségek, mint Jimmy Page és Robert Plant is ellátogattak a Led Zeppelinből, és pozitívan nyilatkoztak az eseményről.

 

The Stranglers

 A brit színtér másik nagy előadója The Stranglers (Fojtogatók) nevű formációi volt, melynek tagjai már régóta nyomultak és eleinte kocsmarockot toltak, majd a punk felszínre bukkanásával ők is reflektorfénybe kerültek. Annak ellenére, hogy a zenekar tagjai már idősebbnek számítottak a fiatal punk süldőkhöz képest, hamar elfogadta őket a környezet, már csak a helyes névválasztás miatt is, továbbá, hogy első lemezük a fekete halál terjesztéséért felelősnek tartott vándorpatkányról kapta a nevét. 1977-ben két lemezt is kiadtak, Rattus Norvegicus (a korszak legnagyobb példányszámban elkelt lemeze) és No More Heroes (egyik legjobb borító, evör) címmel, mindkettő alapműnek számít, bár már egy fokkal túlmutat a punkon, ugyanis előszeretettel alkalmaztak billentyűs hangszereket is, viszont szövegileg és előadásmódjukban a düh dominált. JJ Burnel énekes azért került az újságok címlapjára, mert egyik koncertjükön egy „fuck” feliratú pólót viselt, és bár a punkok gyakran hordtak horogkeresztes karszalagot, felvarrókat, SS-jelvényeket, mégis inkább erre csapott el a média és a rendőrség, valószínűleg nem tölthették meg a lapok címlapjait önkényuralmi jelképekkel. Gyakran vádolták őket szexizmussal, hímsovinizmussal, többször meggyűlt a bajuk a hatóságokkal. Munkásságuk később túlnőtt a punkon és new wave-be torkollott, ebben a műfajban is dobtak egy nagyot La Foile albumukkal (ezen halható a Blöff-ben remek pillanatot aláfestő Golden Brown c. sláger). Mai napig aktívak, hazánkban is megfordultak.

Ugyancsak a ’77-es évfolyamhoz sorolandó a The Jam nevezetű zenekar, akik kilógtak ugyan a punk vagonból, de mégis ehhez az irányzathoz kapcsolják őket, a külvárosi düh (Wokingból származnak), a lázadás és az addigi zenei értékek megtagadása miatt. Zeneileg és öltözködésében is egy korábbi irányzatot, a mod-ot kívánták újraéleszteni. Biztosítótűk, szöges dzsekik, színes haj helyett a trió tagjai (Paul Weller – gitár, ének; Bruce Foxton – basszusgitár; Rick Buckler – dob) az élre vasalt öltönyt, ingeket, nyakkendőt és színes hajú társaiktól eltérően viszonylag rendezett frizurát viseltek – jellegzetesen a homlokra tapadó, egyenesre vágott, ill. oldalt az arc vonalán hosszabbra hagyott, végighúzódó haj, elegáns és ugyanakkor roppant ízléstelen viselet volt. A bandára a kortárs punk mellett beat (The Beatles, Rolling Stones,), jelentős mértékben mod zenekarok (The Who, The Kinks, The Small Faces) és a Motown/Stax kiadók által megjelentetett fekete tánczenék hatottak.

The Jam – zeneileg a ’77-es punk kakukktojása, de attitűdben, intenzitásában tökéletesen beleillik a képbe

A mod irányzat az 50-es évekig vezethető vissza, miután a II. világháborút követően megindult Nagy-Britannia gazdasági fejlődése, melynek következtében a középosztálybeli fehér gyerekek elkezdtek divatosan öltözködni –olasz import-öltönyöket hordtak, nyakkendőt, elegáns bőrcipőt, beat költőket olvasnak, soul, jazz, rhythm & blues zenét hallgatnak. Annak idején ritkább tömegközlekedési járatok szelték keresztül a várost és éjszakai járatok sem voltak, így minden mod előbb-utóbb szert tett a nem túl drága Vespa-robogóra, melyet több visszapillantó tükörrel szereltek fel. Zeneileg legnagyobb hatásként a Yardbirds, Animals, The Small Faces és The Who féle beat-zenét kell megemlítenünk. A mai napig legnagyobb mod-himnuszként a The Who My Generation-jét tartják. A mod elnevezés a modern és modernizmus szavakból származik. Épp’ ez lett a mozgalom elsüllyedésének oka is. A modok körében nagy volt az erőszak, melyet természetesen felkapott a sajtó is. Elsősorban az általuk nem kedvelt, büdösnek, mocskosnak, igénytelennek tartott rockerekkel mentek szembe, nem egyszer nagy verekedéseket rendezve, később azonban a saját mozgalmukon belül is feszültek ellentétek, ugyanis könnyen kiutálták, aki nem tudta tartani a lépést a legmodernebb divattal. A mod fogalom így hamarosan eggyé vált a huliganizmussal, így a mozgalom szép lassan szétszéledt és homályba merült.

„A kismotorhoz és a bunyóhoz nem kell jogosítvány.” / Paul Weller (The Jam)

A The Jam azonban megfelelően alkalmazta a stílust és használta fel melódiáiban a korábbi mod zenekaroktól tanultakat, csupa vérbő, ravasz szociális kommentárokkal, társadalomkritikával felvértezve. Minden lemezen van két-három azonnal ható, instant klasszikus. Az 1977-es évben ők is két kiváló albummal villantottak (In the City, This is the Modern World), majd a továbbiakban is klassz albumokkal rukkoltak elő (All Mod Cons, Setting Sons, Sound Affects). És ekkor már nemzedéke szószólójának kiáltják ki Paul Weller énekes, szövegírót, de csak Angliában, mert Amerika nem érti azt a szlenget, melyet alkalmaz szövegeiben, ill. tipikusan az angol hétköznapiságból merítő témák tartalmilag nehezen értelmezhetőek számukra. A punkhoz hasonlóan rövid, kb. három perces dalokban pörgetik végig az apró életképeket, metsző, bárdolatlan jellemzést adva a kor Angliájának helyzetéről, akár egy tömény fotómontázs (koncertről hazatartó főszereplő kirablása, utcai erőszak, álmodozás, többre vágyakozás, kertvárosi semmittevés, frusztráció, önirónia). A rövid, termékeny időszak azonban felemésztette a zenekart és pályájuk csúcsán 1982-ben feloszlottak. Ezt követően Weller létrehozza a szintipopos, újhullámos Style Council-t, majd a ’90-es évek elején-közepén szólókarrierbe kezd és ekkor már „Modfather”-ként emlegetik, mint a vele egyidős műfaj megújítóját.

The Clash - a legnagyobb hatású punkbanda

A ’77-es punk hisztéria leghirhedtebb és leghíresebb zenekara a Sex Pistols volt, viszont a The Clash egyszerűen a legjobb. Kötelező tananyag, nem kamu, nincs mellébeszélés – nemcsak a zenei világ, hanem az egész szebb és klasszabb hely lenne, ha több ember ismerné, szeretné, felfogná. Joe Strummer (ének, gitár), Mick Jones (gitár, vokál), Paul Simonon (bassz, vokál) és Topper Headon (dob) alkotta négyesfogat dögös, pofátlan, szemtelen, pimasz, csibészes, briganti rock&roll banda volt. Egyszerűen cool. Abszolút punk, ugyanakkor tökéletesen olvasztotta be a ska, reggae, dub, rocksteady, rockabilly, soul, rhythm&blues, stílusokat. Helyenként naiv politizálással, ill. szándékos jelszófaragással vádolták őket, de természetesen ez nem lehet gond, egy akcióra, változtatásra, rendszerrel szembemenésre buzdító zenekar esetében. A gondolat-ébresztés volt a cél.

Strummer korábbi zenekara a londoni punk színtéren ismert The 101ers volt, amely afféle kocsma-rockot nyomott, punkos lendülettel. Bíztató előjel volt, hogy a zenekar nevét Orwell 1984 c. regényének 101-es szobája ihlette. Ezt követően jött a Clash, melyben nyomon követhető a kiteljesedés.

„A Clash lemeze olyan, mint egy tükör. Visszatükröz minden szarságot. Számomra ez a legfontosabb album, amit valaha is kiadtak. Mintha az életemet nézném filmen. A londoni élet története. Beköltözés, kiköltözés, egy iskola, ahol azt sem tudják, mi az a kisérettségi, egy állás, ami íróasztal mögé ültetett és kilopta az agyam. Mindez a szarság nincs többé homályban, a The Clash elmondja az igazságot.” - summázta Mark Perry a Sniffin’ Glue-ban az első album megjelenése után.

Első, ’77-ben megjelent lemezükön sorjáznak az ütős, csatasorba hívó dalok – Remote Control, a zeneipar tömör kritikája, ahogy a kiadók bábként akarják alkalmazni zenekaraikat; I’m So Bored With the U.S.A., mely eredetileg az énekes barátnőjének íródott, de végül politikai töltetet kapott, a dal nem azt állítja, hogy Amerika unalmas, hanem a britek Amerika-mániája (mint ahogy manapság nálunk unalmas lehet, ahogy mindenki azt mondja, hogy majd Angliában állást vállalok és hazajövök házat építeni, kocsit, venni, stb.); White Riot, melyet kezdetben rasszista dalként tartottak számon, holott épphogy’ a feketék jogai mellett áll ki, a maga módján; aztán van még beszédes című Hate and War és London’s Burning is. Említést érdemel még a Career Opportunities, mely egy perc ötvenkét másodpercben tökéletesen ragadja meg a korszellemet – munkanélküli segély, munkalehetőségek korántsem tág perspektívája, meg amúgy is, nemhogy perspektíva, hanem kilátástalanság. Végül itt a Junior Murvin-féle Police and Thieves reggae klasszikus feldolgozása is, mely rendkívül sokat tesz hozzá az eredetihez. Fontos tudni, hogy akkor még nem volt hip-hop, így csak a reggae számított az egyetlen harcos fekete muzsikának. Radiális őszintesége és mondanivalója miatt a reggae volt az egyetlen elismert, elfogadható kortárs zene az elsőgenerációs punkok számára.

„An' I wanna move the town to the clash city rockers
You need a little jump of electrical shockers
You better leave town if you only wanna knock us
Nothing stands the pressure of the clash city rockers”
/The Clash – Clash City Rockers (1977)

’78-ban már jött is a második album, Give ’Em Enough Rope címmel, egyszerűen nagyszerű punkos rockandroll, szintén politikus kiszólásokkal és társadalomkritikával, olyan számcímekkel, mint Safe European Home, English Civil War, Tommy Gun, Last Gang in Town, Drug Stabbing Time és a zseniális Stay Free. Ezután az album után már Amerika is felfigyel rájuk (a megjelenést követő évben csaknem 200 ezer darab kel el belőle, mindenféle promóció nélkül). ’79-ben jött az egész korszak és poprocktörénelem legjobb dupla lemeze a London Calling, instant klasszikus. ’80-ban kiadták a tripla (!) Sandinista! albumot, mely a nicaraguai forradalmi mozgalomról kapta a címét (az ellentábort contra-knak hívták). Hűen tükrözi a kreativitást és az innovációra való törekvést, a korábbi stílusok mellett befigyel még a calypso, gospel és egy gyermekkórus is. Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa szerint ez a legcsodálatosabb muzsika, amit valaha hallott. 1982-ben kiadták a szintén jó Combat Rock albumot, mely tulajdonképpen a banda hattyúdaláénak is tekinthető. ’83-ban ki kellett tenni Topper Headon dobost, ugyanis ekkor már olyan szinten függő volt, hogy a dobszerkót is zaciba csapta a drogokért. Meggyengült a lánc és a korábban felszín alatti Jones-Strummer ellentét is kibukott, így Mick Jones is távozott. Jelentős érvágás volt ez egy olyan bandában, ahol mindenki szerves részét alkotta az egésznek. A két eredeti tag új dobost és gitárosokat toborozott, ez azonban kevésnek bizonyult. Új lemezre készültek, melynek sörényes-irokéz borítója biztató, viszont, ami mögötte van az maga a borzadály, hallgathatatlan. Mentségükre annyi szolgál, hogy a menedzser, Bernie Rhodes mind keményebben és agresszívebben szólt bele a lemez készítésébe, erőltette az akkor divatba jövő szintipop beépítését a zenébe. Ezt megelégelve Strummer is lelépett és otthagyta a félkész lemezt, majd Rhodes a megjelenés előtt még átkeverte a számokat. Így ez nem is tekinthető eredeti Clash anyagnak. Azért került sor erre a rövid életműfelsorolásra, mert más kortársak már rég újra a csatornák mélyén kotorásztak a napi betevő után, amikor a Clash még mindig klasszikus lemezekkel bombázta a népet.

  

E rövid zenekari áttekintést követően kénytelenek vagyunk visszakanyarodni a ’79-es London Calling-hoz (címe reflexió a II. Világháborús BBC bejelentkezésekre). Total classic. Gyönyörű pillanatot örökít meg a borító, érzékenyebb lelkületűek egy könnycseppet is elmorzsolhatnak szemük sarkában, amint a dühtől felajzott Paul Simonon sajátos feszültséglevezető portréját szemlélik, amit Pennie Smith fotózott 1979. szeptemberében, a New York Palladium-ban. A fekete-fehér-rózsaszín-zöld színösszeállíású kép erősen apellál Elvis első, 1956-os albumára, de ez csak hab a tortán. Angliában 1979. decemberében, Amerikában egy hónappal később 1980-ban jelent meg. Akkor még nem úgy áramlott az információ, mint napjainkban, akkor még állt a Vasfüggöny, mely nem csak fizikai fal volt, hanem lelki, szellemi és kulturális szeparáltsággal is sújtott, árnyékot vetett.

A lemez készítése nem zavartalanul történt. Az amerikai turnéról hazatérve szinte nem is volt hová hazatérni, úgy eladósodott a csapat, hogy nem volt próbatermük, menedzserük, producerük. A technikusok végül találtak egy sötét, elhagyatott londoni, Pimlico kerületi gumigyárat, ahol megkezdődhettek a munkálatok. A délelőttöket a közeli iskola focipályáján töltötték, majd innen vonultak stúdióba, ill. garázsba. A produceri székbe az őrült, ugyanakkor legendás stúdiómágust, Guy Stevens-t –ő fedezte fel a The Who-t– ültette a kiadó, aki ha kellett sörrel öntötte fel a tévét, létrával dobálózott, bort locsolt a zongorára, székeket hajigált a szobában, ha úgy gondolta, hogy fel kell dobni a hangulatot. Nem kis gondot okozott, amikor a Vanilla Studio-ban felvett demókat a szállítással megbízott Johnny Green a Hampstead állomáson felejtette. A Stevens teremtette káosz és felfordulás mindenesetre pozitív impulzusként hatott a zenekarra, inspirációt nyújtott.

Dupla bakelitként jelent meg anno, 19 számmal. Az utolsó dalt, a Train In Vain-t azonban lehagyták az eredeti borítókról, mert akkor már javában folyt a borítók nyomása és nem lehetett visszafordítani a procedúrát. A számban se’ vonat, se’ hiábavalóság nincs, van viszont sok „stand by me”, joggal hihették, hogy Stand By Me a címe, de nem, mert Ben E. King-nek már volt egy ilyen című slágere. 19 elpusztíthatatlan dal áll itt, ledönthetetlen szoborként emléket állítva, irányt mutatva a jövő generáció számára is. Elvett valamit abból a korból, amelyben megalkották, és amelynek részleteit egyes kultúrtörténeti utalásokkal feltárja nekünk, ugyanakkor pozitív kicsengésű mentalitásával sokkal többet ad vissza, akkor és most is. Legyen szó a London Calling atomveszéllyel, háborúval, félelmekkel megspékelt apokalipszis-víziójáról, a spontán módon rögzített 1958-as rockabilly klaszikus Brand New Cadillac-ről (Stevens titokban felvette, amikor a zenekar bemelegítésként játszotta), a levágott fejű Jimmy Jazz balladájáról, a drogos, dealeres, pattogós vidám ritmusú Hateful-ról, a büszkeséggel (f)eltöltött Rudie Can’t Fail-ről, az andalúziai barátnő miatt DC-10-es repülőn írt spanyol polgárháborús, Fredrico Garcia Lorcát, balos témákat érintő Spanish Bombs-ról, a bolondos The Right Profile-ról, a Joe által személyesen Micknek írt, gyerekkort nagymamával, óriási supermarkettel, magas sövénnyel megidéző Lost in the Supermarket-ről, az emelt fővel járó, méltóságteljes Guns of Brixton-ról, az amerikai gyilkos strici Stragger Lee és BillyBoy kifordított sztoriját elmesélő bohókás ska Wrong ’Em Boyo-ról, halálról, glóriáról, kokakóláról, és az összes többi szerzeményről, a Clash a London Callingon úgy maradt hű a punkhoz (és önmagához), hogy túllépett a három akkordon és előtérbe helyezte a kreativitást, a mondanivalót, a szabad alkotói szellemet, véleményformálást és kinyilatkoztatást, mely igazából e műfaj lényege. Azt is nyugodtan bevallhatjuk, hogy míg egyéb régi lemezek már-már porosnak tűnhetnek, addig ez az album még most is frissen és üdén hat, köszönhetően többek között a karibi ritmusokkal fűszerezett daloknak, melyekből árad a pozitivitás, lazaság, energia. Eltévedve a teszkó árukihelyezési sorai között akaratlanul is beugrott, hogy „i’ m all lost in the supermarket”, és dúdoltam egészen az exit feliratig. Társ a mindennapokban, fogyasztása mindenkinek ajánlott korra és nemre való tekintet nélkül. 

A mai napig tartó aktualitást mi más bizonyítaná jobban, mint hogy többek között a U2, Gnarls Barkley és az International Noise Conspiracy is felidézi klipjében a srácokat. Zeneileg pedig a pop-rockon keresztül az elektronikán át a punkig tagadhatatlanul érezhető a hatás (Gondoljunk csak olyanokra, mint a Dub Pistols, Hard-Fi, Dead 60s, Kaiser Chiefs, Libertines, illetve azóta már szintén alap-kult-punk bandává váló Rancid-re, vagy Social Distortion-re). Úgy tűnik, az örökség egyelőre kimeríthetetlen és kellő inspirációként szolgál az eljövendők számára is. Továbbá Enrico Brizzi modern kori zabhegyező-regényében is feltűnik a Pistols mellett, mint a fiatalkori düh, lázadás, beilleszkedni nem akarás szimbóluma.

Jelentőség, hatás tekintetében erősen konvergál a fekvő nyolcashoz.

Első élményem a Clashről a régi szép időkben zajló kazettás-magnóval való átjátszás közben ért. Begyűjtöttem minden közelemben lévő zenét és csak másoltam. Annak az időnek megvolt az a bája, hogy az embernek végig kellett legalább egyszer hallgatnia (méghogy copy kills music), amikor átmásolt egy kazettát, izgatottan figyelve a pontos oldalváltásra. Egy cimborám buzdítására egy Sceptic Eclectic nevű bandát kopiztam és ennek a B oldalára csak annyi volt firkantva, hogy The Clash. Se’ albumcím, se’ dalcímek, se’ semmi. Átnyomtam egy szép új, színes TDK-ra és zöld zseléstollal ráfirkantottam a banda nevét. Aztán hetekig csak ezt hallgattam. Csak zene volt és attitűd, mely magába szippantott és feltöltött. Áramlott az érzés, az energia, pozitív töltések cikáztak mindenfelé.

Köztudott, hogy a pécsi női kosárlabda-csapat edzője Rátgéber László nagy Clash-fan, gyerekként Jugoszláviában lakott, barátaival lemezeket rendelgettek, olyan zenéket nevez meg kedvenceként, mint Ramones, Sham 69, Stiff Little FIngers, Devo, Joy Division. Rátgéber nemcsak ezért jó arc. Pécs egyetemi és egyetemes város, klassz hely, mediterránia. A nők gyönyörűek és tiszteletreméltóak – igaz, hogy a férfiak hajtják előbbre a világot, de az egészet a nők miatt. A kosárlabda cool és a sport is rockandroll. Idézet az edzőtől: „Nekem az a punkom, hogy a nyakkendőmet hogyan kötöm meg. A kosárlabda mérkőzés az én munkám ünnepe. Meg kell tisztelni. Persze korábban soha nem hordtam nyakkendőt. De ez is egy jelzés lett, divatdiktálás, ha tetszik, hogy én máshogy kötöm meg a nyakkendőm. Aztán a lényeg: hogy ne add fel, ne add el az agyadat. Ennyi. Mindig eljön a pillanat, amikor valaki elmagyarázza, hogy te hülye vagy. Vagy egy sportvezető, vagy egy néző, akárki. Ezt nem szabad megengedni. Ki kell állni az értékekért, az elveidért, mert ez vagy. Lehet másképp is csinálni, diktálni kell a divatot. Erre tanított meg a Clash. Ha a döntéseid 80%-a jó, akkor jó vagy, ha nem, akkor meg nem. Ha viszont nem döntesz, akkor senki sem vagy.”

Látható tehát, hogy a fent említett zenekarok mindegyike önálló egyéniséggel bír, a szövegi, design-beli és zenei témák igazából változóak. Az elsőgenerációs bandáknál, talán csak a Ramones egyértelmű hatása említhető, mint közös alap. Azóta minden punk rock termékre rá kellene írni, hogy nyomokban Ramones-t tartalmazhat.

Ramones - a punk origója  

Egy rövid kitérő erejéig meg kell említeni a punkból kinőtt utcastílusú Oi! irányzatot, mely punk rockerekből és skinheadekből állt, akik a két kultúra egyesítését tűzték zászlójukra. A skinhead kultúra nem azonos a tévesen köznyelvbe, médiába beivódott mozgalommal. Magyarországon a tájékozatlanság és folyamatos szimplifikációnak köszönhetően ezen a fogalom-téren is zűrzavar uralkodik. A skinhead mozgalom is a hippi kultúra ellenpárjaként jött létre, a testi, fizikai erőt dicsőítve és beavatkozást hirdetve. A mozgalom azonban kettészakadt a skinheadek-re és boneheadek-re. A faji alapon ítélkező és diszkrimináló, szélsőjobbos, neonáci eszméket valló csoportot kezdték boneheadeknek hívni a skinheadek. Míg a skinhead rendezvényeken együtt léptek fel fekete és fehér zenekarok felszólalva a rasszizmus ellen, az egységet hirdetve, addig a média téves közlésének köszönhetően a boneheadeket azonosították a skinekkel. Az 1969-es angliai munkástüntetésen jelentek meg először a kopasz, bakancsos, elvágott/felhajtott szárú nadrágot és nadrágtartót viselő fiatalok. 1987-ben New York-ban mozgalom indult SHARP néven – Skinheads Against Racial Prejudice, tehát Skinheadek A Faji Előítáletek Ellen, hogy megtisztítsa a skinhead kultúrát a náci felhangoktól. A mozgalom célja felnyitni az emberek szemét a két tábor közötti különbségre és propagálni a klasszikus skinhead értékrendet.

A fentebb részletesen bemutatott bandákon kívül még jópár előadó reszelte sikeresen és kreatívan a gitárokat. A műfaj után kutakodók a következő elsőgenerációs brit előadók korai lemezei után kutassanak: a legendássá vált Sniffin’ Glue alapító Mark Perry saját Alternative TV zenekara, az angol Ramones-klón The Lurkers, a reggae hatásokkal operáló The Ruts, a hagyományos verze-refrén dalszerkezetet felrúgó kultikus státuszú Wire, egy kiváló zenei producer és eredeti előadó Elvis Costello, a Buzzcocks-hoz hasonló szintén szerelmes-lírikus The Only Ones, a Bored Teenager nemzedéki himnuszt és Gary Gilmore’s Eyes botrány-slágert magának tudható The Adverts, a ’78-ban kiváló albummal jelentkező X-Ray Spex, a dekadens Siouxsie and the Banshees, az anarcho-punk Crass, az erős dub hatásokat használó csajbanda a The Slits, a Generation X, az akkor még valóban punk Billy Idollal az élen. Az angol placcon játszottak még: Subway Sect., 999, The Boys, The Soft Boys, The Rich Kids, The Vibrators, A Certain Ratio, illetve az oi-irányzatot, street punkot képviselő Sham 69, Chelsea, Angelic Upsters, Business. Anglián kívül is terjedt a punk-mozgalom, olyan zászlóvivőkkel, mint Írorrszágban a The Undertones (akik Teenage Kicks c. dala lassításra, lehúzódásra, majd sírásra késztette a legendás rádióst John Peel-t, aki vezetés közben hallotta meg először a dalt és előrántotta lelke bugyraiból a kölyökkor minden nyűgjét és szépségét) és a Stiff Little Fingers, Ausztráliában a The Saints, és a Radio Birdman, Skóciában a Rezillos, a new york-i színtéren a UK-beli robbanás ideje előtt már ténykedő The Dead Boys, Richard Hell & the Voidoids, majd a Plasmatics. Amerika különböző pontjain pedig olyanok ütötték fel fejüket, mint Pere Ubu, a napfényes Kaliforniába a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején indult be a mozgalom, mely főleg már a hardcore-punk felé gravitál, olyan előadókkal ,mint a Minor Threat, Black Flag, Bad Brains, X, Circle Jerks, Weirdos, Fear, Dead Kennedys, The Germs, The Dickies, The Cramps, D.O.A., M.D.C., T.S.O.L., Surf Punks, The Descendants, MInutemen, NoMeansNo, és még temérdek csapat…

Mindannyian különbözőek és tudták, hogy a csomagoláson túl lényeges a tartalom is. Volt közölni valójuk és a rendelkezésre álló eszközeikkel ezt kifejezték. A punk attitűd szorgalmazza a kérdések feltevését és idővel azok megválaszolását is, az önálló gondolkodást, a másnak meg nem felelni akarást, a konvenciók ledöntését, a politikai korrektséget, függetlenséget, humort, önkifejezést, véleményt. A punk a szubkultúrák szélsőértéke.
_adam

„-Mi ellen lázadsz Johnny?

-Hát, mi ellen lehet?” / A Vad (Marlon Brando, 1953.)

TOP 10 nagylemez a mágikus 1977-es évből

#01 Ramones – Rocket to Russia

#02 Iggy Pop – Lust for Life

#03 The Clash – The Clash

#04 Sex Pistols – Never Mind the Bollocks, Here’s The Sex Pistols

#05 The Stranglers – Rattus Norvegicus

#06 The Dead Boys – Young, Loud and Snotty

#07 The Damned – Damned, Damned, Damned

#08 Elvis Costello – My Aim Is True

#09 Wire – Pink Flag

#10 Ian Dury – New Boots and Panties!

A műfaj pionírjai

Ramones (US, NYC), The Dead Boys (US, NYC), Sex Pistols, Buzzcocks, The Clash, The Damned, The Jam, The Stranglers.

Méltó követők

A ’80-as évek elejének sokkal agresszívebb, dühösebb, zeneileg gyorsabb másodgenerációs nagyjai, pl. a Punk’s Not Dead szállóigéhez kapcsolható The Exploited, aztán UK Subs, Chaos UK, Discharge, G.B.H., Subhumans, Anti-Nowhere League, Toy Dolls. Továbbá olyan mai újkori előadók, mint a klasszikus punk nyomdokaiban haladó friss hangzású kaliforniai Rancid és mindezek: Beatsteaks, Capdown, Manic Street Preachers, The Libertines, The Ordinary Boys, The Hives, The Dead 60s, Hard-Fi, Kaiser Chiefs, Green Day, Offspring, Bad Religion, Operation Ivy.

Kötelező Irodalom

John Lydon: Rotten – Íreknek, feketéknek, kutyáknak tilos! (Cartaphilus, 2008.) / No Irish, No Blacks, No Dogs (Picador, New York, 1994.)

Legs McNeil – Gillian McCain: Please Kill Me, A punkzene cenzúrázatlan története (Cartaphilus, 2009.)

Kötelező Mozi

Julian Temple – The Great Rock ’N’ Roll Swindle (1979)

Julian Temple – The Filth and the Fury (2000)

Don Letts – The Punk Rock Movie (1978)

Don Letts ­ The Clash: Westway to the World (2000)

Joe Strummer – The Future is Unwritten (2007)

Érdekesség

Malcolm McLaren saját, világzenét tartalmazó lemeze: Duck Rock (1983).

További két popkultúrális irányjelző tábla: A The Clash nevű klasszikus angol punkbanda 1980-as lemezét a nyolcvanas évek elején Nicaragua-ban uralkodó baloldali sandinista mozgalom után „Sandinista!”-ra keresztelték. A lemez ma dupla cd-n kapható, megjelenésének idején tripla bakelitre fért fel. Az album a kor keresztmetszetét hűen tükröző zenei svédasztal ­ swinggel, jazzel, punkkal, rockkal, rockabillyvel, funkkal, hiphoppal, midnennel. 2010-ben a Vampire Weekend „Contra” címmel jelentetett meg lemezt, mely visszautalás a 80-as Clash lemezre. Reagen elnök a balos sandinistákkal szembenálló lázadókat támogatta, őket hívták contráknak.

Hazai fakultáció

Bár a ’70 es években történt egy s más a brit punk színtér fejlődésén túl, pl. Rubik Ernő megalkotta a Rubik-kockát, akkor reppent ki az első elektronikus levél az éterbe, megszületett az első lombikbébi és a sort lehetne folytatni még sokáig. A sokat emlegetett klasszikus-kultikus ’77-es esztendőben hazánkban is született két zenei mérföldkő, az egyik a Locomotiv GT Mindenki másképp csinálja című lemeze, a másik pedig Cseh Tamás Levél nővéremnek című alkotása. Mindkettő kötelező hallgatnivaló. Utóbbiról picit részletesebben.

Cseh Tamás össznemzedéki ikon, aki nem kedveli, mert túlságosan művészkedősnek, erőltetettnek, modorosnak találja, még az is elismeri munkásságát és fontosságát a hazai palettán. Cseh Tamás és társai Másik János, Bereményi Géza dalai a Kádár-rendszer termékei voltak, ezzel együtt és éppen ezért tökéletes kordokumentumok egy nem normális korból, ahol naponta vágyakoztak egy normális korról, apró szeletek az akkori szürke Magyarország életéről. Koncept-albumról van szó, keserűséggel, költőiséggel, lírikussággal, romantikával, nosztalgiával, remek szerkesztéssel, egy olyan korból, ahol konyak, kávé és cigaretta mellett disszidálásról, rendszerről, világmegváltásról futtatták az eszmét a talponállókban – még egy mai fiatal számára is megelevenednek az apró életképek. Keserédes, helyenként nagyon keserű –mint a Terv cigi nikotinja–, mert ilyen a világ, viszont amikor édes, akkor különösen kellemes és így átüt némi remény és vigasz. Tanulság csak annyi, hogy végig kell menni az úton, nem adni fel soha.

Kötelező hallgatnivaló, elejétől a végéig, ha nincs rá idő, akkor pár percet kell szánni, ma már csak kattintani kell innen néhányat és meghallgatni a Budapest, vagy A harmadik levélrészlet, vagy A hatvanas évek, vagy a Nincsen más című dalokat és belegondolni, átérezni, látni, hogy milyen korban éltek a dédszülők, nagyszülők, szülők, mi magunk.

KÖRKORKÉP - Huszonegy hír az 1977-es évből, plusz egy az előtte lévőből és kettő az azt követőből:

1976. 09. 20. Londonban megrendezik az első nemzetközi punk fesztivált, neve 100 Club Punk Festival.

1977-ben a The Clash-t rasszizmussal vádolták meg, White Riot című számuk miatt.

1977. január, bemutatják a notebookok és laptopok ősét Chicago-ban, a Commodore PET-et, mely egymagában hordozta a kazettaplayer-t, billentyűzetet, monitort. Ugyanekkor kezdődik Steve Jobs mennybemenetele, megalapítják az Apple-t.

1977. ATARI VCS/2600 – Faborítású, barna-fekete-szürke dizájnnal felvértezett szocreál video computer system, a játékkonzolok ősének első felbukkanása.

1977. Földrengés rázza meg Bukarestet, 1500 halálos áldozat.

1977. Felfedezik az Uranus gyűrűjét.

1977. Jimmy Carter lesz az USA 39. elnöke.

1977. május, hivatalba lép Margaret Tatcher, a Vaslady, Nagy-Britannia első női miniszterelnöke.

1977. május 25-én felcsillan az Új Remény, egy messzi-messzi galaxisban kezdetét veszi egy intergalaktikus szappanopera, Star Wars címmel, ma már remélhetőleg nincs ember, aki ne értené „Luke, én vagyok az apád.” Kevin Smith a Képtelen képregényben kifejti, hogy Darth Vader (sötét apa, dark father) a rasszizmus szimbóleuma, sisaklevételével azt üzeni, tudat alatt mindenki fehér.

1977. 09.10. Hihetetlen, de ezen a napon végeznek ki utoljára embert nyaktilóval (gijotin) Franciaországban. Ezzel végleg vége a fejetlenségeknek.

1977. 09. 16. Marc Bolan halálos autóbalesete.

1977. júniusában Elvis Presley élete utolsó koncertjét adja Indianapolisban, augusztus 16-án életének negyvenkettedik évében a rockandroll királya távozik a földi színpadról, a memphisi temetésen 75 ezer rajongó vesz részt.

1977. június 15-én rendezik az első demokratikus választásokat Spanyolországban, a 41 éves Franco rezsim végetérését követően.

1977. október, Németországi őszként elhíresült terrorcselekmény, négy palesztin eltérített egy Lufthansa repülőgépet. A pilótát azonnal megölik, az utasokat fogva tartják, a német kormány nem enged, egy kisebb készülődést követően 7 perces akció során a négy túszejtőből hármat megölnek, egyet súlyosan megsebesítenek.

1977. Korábban nem tapasztalt vihar söpör végig a görög fővároson, Athénban 38 emberéletet ragad magával.

1977. Táncoslábú fiatalok - tombol a Szombat Esti Láz a Bee Gees-szel és John Travoltával.

1977-ben megszületik Bocskor Bill, alias Orlando Bloom brit színész, Chris Martin, James Van Der Beek, Sarah Michelle Gellar, Kanye West, Tom Brady, Tom Hardy, Edward Furlong és Liv Tyler, többek közt.

1977. Groucho Marx és Bing Crosby halála.

1977. Mozikban Woody Allen Annie Hall c. filmje, továbbá az Airport ’77, David Lynch Radírfej rémálom-mozija, a Muhammad Ali-t bemutató The Greatest, Marton Scorsese New York, New York filmje Liza Minellivel és Robert de Niroval, és egy aranyos Snoopy-rajzfilm, a Fuss az éledetért, Charlie Brown!.

1977. Bemutatják George Butler dokudrámáját, a Pumping Iront-t, mely elsősorban Arnold Schwarzenegger, Franco Columbu, Lou Ferringo (mellettük feltűnik még a testépítés számtalan későbbi bajnoka, pl. Sergio Oliva, Mike Katz, Robbie Robinson, etc.) felkészülését mutatja be a Mr. Olympia bodybuilding bajnokságra. Az izmok megjelennek a képernyőn, a testépítők popsztárok lesznek, innen datálódik a duzzadó bicepszek összefonódása az akciófilmekkel és az örök vita, hogy a testépítés sport, vagy a férfiúi hiúság valódi megtestesülése.

1977. A wimbledoni Grand Slam tenisz tornát Björn Borg nyeri.

1977. augusztus 23-án az USA-ban bemutatásra kerülnek és hozzáférhetőek lesznek a JVC által elsőként kifejlesztett VHS kazetták (video home system), melyek otthoni rögzítésre is alkalmasak. Az Egyesült Királyságban egy évvel később lesz elérhető e találmány.

1978. április 4. Sid Vicious előadja a My Way-t. A Párizsban felvett Great Rock and Roll Swindle c. film betétdalában Sid Vicious fehér öltönyben letámolygott a színpadra, előadta Sinatrától a My Way-t, majd a dal végén a közönség közé lőtt, beírva magát ezzel a rockandroll mocskos történetébe.

1978. Az Egyesült Államok visszaszolgáltatja Magyarországnak a Szent Koronát és a koronázási ékszereket. A nemzeti ereklyéket Apró Antal, az Országgyűlés elnöke veszi át Vyrus Vance amerikai külügyminisztertől.