KÖSZÖNET.

Ezzel a bejegyzéssel zárom a zenei cikkek témakörét. Ahogy korábban említettem számomra ezek voltak a legkedvesebb, és így vagy úgy a legfontosabb korszakok. Persze, szívesen írok majd a 2000 utáni éráról, ami a The Strokes, The White Stripes, Interpol, Franz Ferdinand, Arctic Monkeys, Bloc Party, Kaiser Chiefs, stb. bandák cuccait illeti, de ez egyelőre még várat magára. Másrészt nem bánnám, ha összehozna valaki egy database-t a vállalható, klasszikus-kultikus magyar bandáknak, mint Európa Kiadó, URH, Kontroll Csoport, Balaton, Sziámi, GM49, és a többiek, mert ezekről oly' keveset tudni és nem lenne szabad a feledés homályába veszniük.

E poszt azért jött létre, hogy köszönetet mondjak a Metal Hammer No. 72. számában (1995/9. 7. évf., 248 Ft) megjelent Punk Történelem II. (Anarchy in the MHH) cikkének. Szerző nincs jelölve, talán valamely külföldi számból átvett fordításról lehet szó, viszont mindenképpen köszönetet és respektációt érdemel, mert e mentén indultam el a műfaj gyökereit felkutatni, ill. a sorok közt átütő lazaság megigézett. Nekem akkor még csak egy másolt Sex Pistols Kiss This! kazetta jelentette a műfajt. Azóta eleinte naponta, majd hetente, később ritkábban, de évente minimum kétszer elolvastam és tudtam, hogy egyszer nekem is írnom kell majd hasonlót, ennek gyümölcsét láthattátok az utolsó hat bejegyzésben.

A történethez hozzátartozik, hogy az említett újság kb. 5 évvel később került hozzám, melyből a két oldalt kitéphettem, megtarthattam, mert a metalos srácnak nem kellett. Így sajnos bőven lemaradtam a következő cikkről, amely elvileg a hardcore történetét mesélte el, ill. a Punk History I. részt sem tudtam beszerezni. Amennyiben valaki rendelkezik ezek bármelyikével, kérem vegye fel velem a kapcsolatot.

Itt közzéteszem magát az említett cikket, olvasgassa mindenki kedvére és lelje benne örömét! Köszönet a szerkesztőnek és az MHH-nak!

  _adam

Punk történelem II. - Metal Hammer Nr. 72. 1995/9. 7. évf. 44. oldal

Punk történelem II. - Metal Hammer Nr. 72. 1995/9. 7. évf. 45. oldal

A VILÁGÖRÖKSÉG RÉSZÉNEK NYILVÁNÍTOTT ESZTENDŐ - 1991.

A nyolcvanas évekre már pozitív szelek fújtak ezen a földgolyón, leomlott a fal, mely nemcsak berlint és németországot, hanem az egész világot beárnyékolta. a nyolcvanas évektől a világ gazdaságának és a gazdasági hatalmak súlypontja fokozatosan eltolódik az EGYESÜLT ÁLLAMOKból és európából kelet-ázsia felé, AZ AMERIKA ÉS SZOVJETÚNIÓ KÖRÉ CSOPORTOSULT NYUGATI És KELETI PÓLUS ELTŰNT. AZ ÉVTIZED VÉGÉNEK PROBLÉMÁI AZ IPAR ÉS NÉPESSÉG NÖVEKEDÉSÉVEL KAPCSOLATOSAK. A VILÁGNAK AZ 1990-ES ÉVEKBEN IS SZEMBE KELLETT NÉZNIE A HÁBORÚVAL, A SZEGÉNYSÉGGEL, A TERMÉsZETI FORRÁSOK KIMERÜLÉSÉVEL, AZ IPAR NÖVEKVŐ KÖRNYEZETSZENNYEZÉSÉVEL, A NÉPESSÉG GYORS NÖVEKEDÉSÉBŐL FAKADÓAN AZ ÍNSÉGEKKEL, KÜLÖNÖSEN AFRIKÁBAN, ÉS AZ ELNYOMATÁSSAL. DÉL-AFRIKÁBAN LEROMBOLTÁK AZ APARTHEIDEKET, A VOLT KOMMUNISTA VILÁG FORRONGÁSBAN VAN. a KILENCVENES ÉVEK KEZDETE ÓTA AZONBAN, AMINT A DIKTATÚRÁKAT A DEMOKRÁCIA ERŐTELJES KÖVETELÉSE ELSODORJA, MÁR JELEI MUTATKOZNAK ANNAk, HOGY A VILÁG SZABADABBÁ, FELELŐSSÁGTELJESEBBÉ ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉSRE KÉSZEBBÉ VÁLIK. BÁR A HELYZET MÉG MINDIG FORRADALMI ÉS PATTANÁSIG FESZÜLT AZ EMEREKBEN ÉL A BIZALOM, A REMÉNY, HOGY A KÜSZÖBÖN ÁLLÓ VÁLTOZÁS HOZZA EL A MEGVÁLTÁST. AZ ÉVEK ÓTA TARTÓ SÓHAJTOZÁST VÉGRE EGY FELSZABADULT FELLÉLEGZÉS OLDOTTA FEL, ÉS EZ A SZABADABB, SZÜRKÉBŐL SZÍNESBE FORDULT SZEMLÉLETMÓD, VÁGYAKOZÁS, REMÉNY TÜKRÖZŐDIK VISSZA MINDEN SORBÓL, HANGBÓL, KÉPBŐL, DOKUMENTUMBÓL, AMI ABBAN AZ IDŐBEN SZÜLETETT.

Megannyi frusztrációt követően 1989-ben egy felszabadult sóhaj és fellélegzés következett: Véget ért a kommunizmus és a hidegháború, leomlott a berlini fal, Romániában kivégzik a Ceaucescu házaspárt, rehabilitálták Nagy Imrét, nem kell többé oroszt tanulni és Magyarországon kikiáltották a köztársaságot. Két év múlva, ’91-ben az utolsó vörös szovjet katona is elhagyta az országhatárt.

’89. októberében a kommunisták kikiáltották a Magyar Köztársaságot, a Népköztársaság megszűnt létezni. Elképesztően intenzív, sűrű pillanatok, élménygazdag események fűzére volt az az időszak. Bár valószínűleg jó néhányan elcserélnék valami szebbre emlékeiket. Berlini fal (nyugati oldalán színes graffitik, keleti oldalán szürkeség és öngyilkosság), elaknásított határmezők, aknamezős határvonalak, kerítésbe vezetett áram, átkelést jelző szenzorok, határzár, szellemvárosok, vér, izzadtság, könny, keserűség, politikai elnyomás, hatalomérvényesítés, aztán mintha megrázta volna magát ez a megtépázott Sárgolyó és lepotyogott róla a hulladék, hogy aztán újabb képsorok jöjjenek, kiesik egy tégla a falból, emberek táncolnak az objektum tetején, kivégzett Ceaucescu-pár, Páneurópai piknik Sopronban, Horn Gyula drótvágóval, eufórikus keletnémet arcok, hátrahagyott Trabantok, Ladák, Wartburgok, Dáciák DDR rendszámmal, Gorenje-invázió.

Zajlott a történelem és ezt akkor mindenki érezte, már nem csak a szíve legmélyén. 1848, 1956 és 1989 hasonlóan fontos évszámok a magyarság történetében, mely sajnálatosan egyúttal azt is aláírja, hogy a történelem bizony ismétli önmagát. Mindegyikkel lezárult egy fejezet és kezdődött egy új. Viszont ’89 egy új, tiszta lappal kezdhető élet nyitányát is jelentette. Egy szabad élet kezdete, amely már magában hordozta a szabadságot (vagy annak látszatát) és a civil társadalom újjáéledését, és ahol már megtorlás nélkül kimondhatóvá vált a korábban kimondhatatlan.

Mindössze hat éves voltam, de tisztán emlékszem, ahogy a tévé előtt kuporodva nézzük a Ceaucescu házaspár kiterített testét egy fal előtt (amelyről utólag megtudtam, hogy egy iskolaépület fala volt, ahol közvetlenül előtte egy rögtönzött tárgyalás eredményeként halálra ítéltettek), a földön voltam, törökülésben. Memóriámba égtek a képsorok, éppúgy’, ahogy a berlini falról készült felvételek is. Akkoriban éveken keresztül kiadtuk a lakást, hol kelet-németeknek, hol nyugatiaknak, ki hogy jött. ’89 után még jöttek néhányszor és érezhetően felszabadultabbak voltak. Emlékszem, a Balaton parton még mindig negatív felhangja volt a kelet-német kifejezésnek, de ekkor már kemény márkát dobtak ők a büféasztalra és nagy ívben ejtettek a megvető tekintetekre.

Berlin, Haupstadt der DDR – Reisebüro der DDR; Fernseh- u. UKW-Turm; Interhotel „Stadt Berlin”

’89 környékén az idő relatív fogalma beigazolódott, egyszerre akadt meg, zökkent ki, áradt szüntelenül. Megakadt és elviselhetetlenül végtelennek tűnt azok számára, akik anno elindultak munkába reggel, de a határzár miatt már többé nem térhettek haza a családhoz, majd épp’ nekik lavinaként lódult meg újra, amikor minden visszatért a normális kerékvágásba. Az enyhülés pillanatát pedig mindenki kicsit örökké tartónak óhajtotta volna.

A legfontosabb, a rendszerváltozás első technikai jele minden valamire való fiatal számára egyértelműen a Nintendo Game Boy ’89-es felbukkanása – Minden mai középkorú földi halandó tudja, hogy a magyar rendszerváltást a Game Boy iránti olthatatlan vágy indította el. Számomra érthetetlen volt, amikor a Família Kft. sorozatban Károly bácsi egyik ikerfia napokig gürcölt, hogy összespóroljon egy gameboyra valót, míg a másik fiú csak lazán odamegy és elkéri a pénzt, amit Károly szemrebbenés nélkül zsebből előránt és elküldi, hogy vegyen nyugodtan, csak hagyja békén. Nekem akkor még nem volt, és sosem annyi pénzt még a valóságban sem láthattam, mint akkor a képernyőn. Másrészt soha nem tombolt bennem olyan mértékű irigység, mint amikor egyik ismerősömnél azon a nyáron nyaraló német család kisfia ottfelejtette az ágyon a csodálatos szerkezetet. Bíztam benne, hogy visszajönnek érte és elviszik, de soha többé nem látták őket, aztán közben meg titkon azt is reméltem, amikor nekem adta pár napra kölcsön, míg végigjátszom a Super Mariot, hogy egy hétvége után elfelejti, hogy kölcsön adta és örökre nálam marad. Két nappal később önként állt az ajtó előtt, hogy sikerült-e, mert vinné. 5x10 cm-es dobozba zárt nyugat.

Az új évtized első fele valóban fellélegzés volt, egyfajta felszabadulás, mintha az azt megelőző években csak egy érintetlen kifestőkönyv lapjain éltünk volna, de isten kezében az ecset gazdag színekkel tarkította a kietlen kontúrokat és megkezdődött a viagra, google, klónozás évtizede, és jött néhány új lehetőség, kis hazánkban pedig mintha elmaradt volna az eufória. Az idősebbek oly’ sokáig éltek keretek között, hogy nem tudtak, tán nem is akartak kitörni belőle, így észre sem vették, hogy a keret már rég ledőlt magától, akik meg helyezkedhettek, azok sem tudtak igazán örülni, hisz’ a pozicionálással voltak elfoglalva, így az előző rendszer politikusai is, akik magukra más-más mezt aggatva álltak át egy lenézett, lecsúszott, meggyűlölt csapatból egy felsőbb ligába.

Zömmel a fiatalok élték meg pozitívan a maguk módján videojátékokkal, kvarcjátékokkal, számítógépekkel, matchboxszal, legóval, haribo gumicukorral. És talán jobban realizálták a szürkéből-színesbe átmenetet, melyhez nagy segítség volt az MTV is. Ezen a csatornán ömlött legnagyobb keresztmetszetben a Nyugat. Imádtuk.

MTV generáció - Zene a katódsugárcsövön keresztül, avagy rockandroll a nappaliban

Manapság sajnos már rendkívül fejlett reflexekkel és istenadta szerencsével lehet elkapni egy-egy zenei felvételt az MTV adásain a sok tini-idétlenség között, de nem volt ez mindig így…

„Ladies and gentlemen, rock and roll!” ­ hangzott a beköszöntő 1981. augusztus 1-jén éjfél után egy perccel, majd a Holdra szállásról készült felvétel megtrükközött képsorával érzékeltették a nem csupán popkultúrális szempontból jelentős pillanat történelmi súlyát. És valóban, a Music Television mérföldkő lett a tömegkommunikációban, korábban soha nem volt olyan eszköz és jelenség, melynek segítségével a leghatékonyabban lehetett vizsgálni a média fogyasztókra gyakorolt hatását.

1981. augusztus 1. MTV welcome! – Armstrong és a klasszikus MTV logo

Az első levetített kép, az akár öniróniaként is felfogható The Buggles szám, a Video Killed The Radio Stars, majd jött egy Pat Benatar dal és egy Rod Stewart sláger. A DJ mellett megjelent egy új fogalom, a VJ (video jockey), akik ekkor még nem nagyon tudtak miből szelektálni, ezért gyakran kerültek rotációba az azonos klipek. Csak pár év elteltével és az MTV népszerűségének növekedésével egyenes arányban vált elterjedt és promóciós szokássá a klipkészítés.

A piperkőc popsztárok közül a legtöbbet Madonna és Michael Jackson köszönhet az MTV-nek. Természetesen mindkettőjük rendelkezik olyan show-érzékkel, ami nélkül másnak nem sikerülhetett volna hasonló áttörés. Politikai inkorrektséggel és rasszizmussal gyakran vádolták a csatornát. Michael Jackson volt az első fekete bőrű előadó, akinek videója adásba került - a sors iróniája hogy később fehérebb lett a fehér embernél. 1984. szeptember 14-én, az első Video Music Awardson Madonna egy tortából kilépve hófehér esküvői ruhában adta elő a Like a Virgin című dalát és ezzel a gesztusával igazi szupersztárrá vált.

Sokat köszönhet az MTV-nek a hip-hop műfaja is, 1986. augusztus 6-án indult el a Yo! MTV Raps!, melynek segítségével jutott el a feketék zenéje minden középosztálybeli fehér srác nappalijába.

Amerika undergroundja kezdetben a rádióknak, majd az MTV-nek köszönhette sikereit, rövid időn belül zenefogyasztók millióihoz jutott el, szerte a világon. Eleinte természetesen erre esélyük sem volt, de ahogy az egyetemi rádiók megállás nélkül nyomták kedvenceiket, úgy egyre több emberhez jutott el ez a muzsika. Innen ered, a college rock kifejezés is. Gyakorlatilag az történt, hogy a rádiósok megállás nélkül nyomták kedvenc, gyakran független előadóikat, akik így mind szélesebb körhöz jutottak el, megelőzve és már előrevetítve az internet és blogszféra erőteljes információs és kommunikációs áramlásának gyorsaságát, hatékonyságát és jelentőségét. Az egyik leghíresebb ilyen állomás a Georgia Egyetem tulajdonában lévő WUOG rádióadó volt, ahol először mutatkozott be az R.E.M. Természetesen egy idő után már, miután egyre inkább közszájon forogtak ezek a típusú zenekarok, az MTV is felfigyelt rájuk és meglátta a potenciált, egy szélesebb célközönséget. 1986. március 10-én indult el az alternatív zenékre szakosodott 120 Minutes című műsor rengeteg videóval, interjúkkal, beszélgetésekkel.

Az MTV természetesen a dalokban is feltűnt: A Dead Kennedys már ’85-ben megkritizálta az adót Get Off The Air c. dalában, amiért csak populáris videókat játszottak. George Michael a Freedom ’90-ben arról regélt, hogy mily nehéz számára a teher, amelyek az MTV-ből fakadó sikerek után szakadt a nyakába. A Dire Straits ’85-ös Money for Nothing dalának elején és végén maga Sting énekli az „I want my MTV” sort, a klipben pedig feltűnik az Első Emelet és Kiki, úristen. Felemlegették még a Duran Duran, Frank Zappa, később pedig Beck és Eminem, mármint az MTV-t, nem Kikit. ’89-es Punk Rock Classic c. számában a Red Hot Chili Peppers intézett egy laza fohászt: „Put us on MTV / All we really need / Begging on our knees / Please, please, please”, e kívánság szépen valóra is vált.

Magyarországon 1990-től fogható e zenés csatorna, mely a rendszerváltásnak nemcsak velejárója, de legfőbb hozadéka a kapitalista világnézet tudatalattiba ültetéséhez. Mindemellett óriási információs robbanást hozott magával, nemcsak valódi hamisítatlan nyugati zenéket lehetett hallani, de mindent, ami jött vele, beleértve a ruházatot, hajviseletet, magatartásformát, reklámokat, erkölcsi fertőt, békával baseballozó Beavis and Buttheadet, akiktől magyar ember először hallhatta a cool szót, amit manapság mindenki használ függetlenül kortól és a jelentés ismeretétől.

1991. a csatorna életében is jelentős momentum volt, ugyanis a 120 Minutes-ban debütált a Nirvana Smells Like Teen Spirit videója 1991. szeptember 29-én. A zenekart akaratukon kívül egy generáció szócsövének kiáltják ki, mindemellett magukkal rántják az egész grunge és alternatív zenei kultúrát, ezzel betolva a hangsúlyos rockzenét és az amerikai underground szubkultúrákra (hardcore, punk rock, indie) való hivatkozást a mainstream-be, hál’ istennek száműzve onnan a haj metált! Mindeközben egyre folyik a klipszerkesztés és rendezés mind professzionálisabbra csiszolása, és olyan rendezők alkotnak maradandót, mint Anton Corbijn, Spike Jonze, Chris Cunningham vagy Michael Gondry, nevükkel fémjelzett munkákkal a klipkészítés felnőtté vált. 1991 mágikus év volt az MTV történetében, az aranykor első napjai…

A ’91-ben legtöbbet pörgetett videók mindenkori élbolyában szerepelnek az alábbiak, valószínűleg mindenki emlékszik ezekre, még az is, aki akkor volt öt éves.

Guns N’ Roses – You Could Be Mine (Geffen Records)

 A dupla albumot megjelentető, karrierje csúcsán tanyázó zenekar a mozikban futó Terminator 2. - Az ítélet napja című filmhez készült betétdala, melynek klipjében keverednek a filmben szereplő jelenetek, és egy Guns koncert életképei, ill. a videó végén egy zseniális találkozás a későbbi Kalifornia kormányzóval, Arnold Schwarzeneggerrel.

Nirvana - Smells Like Teen Spirit (DGC Records)

A legtöbbet játszott dal az MTV történetében. Samuel Bayer rendező rendkívül egyszerű eszközökkel teremtett egy, a zenekart hamarosan övező atmoszférát - zúzó zenekar, kosárlabdaterem és őrjöngő-tomboló közönség. Kurt Cobain egy nemzedék szószólója, a generációs frusztrációk hírmondója, bálvány, idol, majd halálával ikon lett.

R.E.M. - Losing My Religion (Warner Bros.)

Absztrakt rövidfilm a kor legnagyobb igényes pop-slágeréhez. Jó szöveg, igényes zene, dúdolható dallam, mégis úgy fossá lett játszva, hogy már az első megpendített hangról rögtön felismerhető és rádióállomás-váltásra ösztönöz.

Chris Isaak - Wicked Game (Warner Bros.)

Bár lemezen ’89-ben jelent meg, de felhasználták a Veszett világ című filmhez, amely újra elhozta és felelevenítette a dal sikerét. A fekete-fehér klip a vonagló párral, a vízzel és égbolttal művészi akar lenni, de még szinte művészkedősnek se’ nevezhető, egyedül a ledér öltözetű topmodell vonzza a szemet. A dal nem rossz.

Red Hot Chili Peppers - Give It Away (Warner Bros.)

Zseniális dal egy zseniális lemezről. Hiába a nagyobb sláger, az Under the Bridge, ha ennek a klipjében ezüstre maszkírozott srácok olyan lazán tolják a funk-rockot, hogy több mint húsz évvel később is látni akarjuk, a klip megunhatatlan, a zene szintúgy.

Európában különösen sokat nyomták még a Roxette fütyörészős Joyride gigaslágerét, talán ez volt az első dal, melynek refrénjét a legtöbb magyar családapa fonetikusan énekelte kocsimosás, vagy fűnyírás közben. Másik jelentős dal a Pet Shop Boys Being Boring-ja volt, melynek erősen erotikus töltetű klipjének hatásától fiatalok százai indultak el felfedezni maguk és ellenkező nemű társaik testi bájait.

IRÁNY A MOZIBA BE! - Örökérvényű filmek

Az MTV klipjei és a lemezboltok zenéi mellett a mozik filmjei is magas minőségű érdekfeszítő produkciókat hoztak, melyek témái mai napig aktuális csemege és vitaindító lehet egy vegyes életkorú asztaltársaságnak. Szinte lehetetlen toplistát felállítani ezek közül, mert annyira különbözőek és más témájúak, viszont egy közös talán mindegyikben akad, ez pedig a sötét hangulat és a filmenként különböző mértékben ingadozó pesszimizmus hangulata.

Bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs, Orion Pictures)

Hátborzongató thriller, ami Oscart nyert. A film a következő évben 7 Oscar jelölésből ötöt be is söpört - film, rendező, adaptált forgatókönyv, férfi és női főszereplő. Thomas Herris ’88-ban publikált azonos című regénye alapján Jonathan Demme vitte vászonra a véráztatta kannibál pszichotrillert - Jodie Foster, Anthony Hopkins és Ted Levine macska-egér harcán keresztül realisztikusan láthatjuk, milyen az, amikor egy pszichopata emberevő gyilkos segíti egy törékeny nyomozónő munkáját egy pszichopata perverz sorozatgyilkos után.

Terminator 2. - Az Ítélet napja (Judgement Day, TriStar Pictures)

James Cameron rendezte zseniális történet, képsorain mai napig nem fogott az idő, így kell rendezni filmet a jövő technikai határokat nem ismerő világáról. Arnold Schwarzenegger, Linda Hamilton, Edward Furlong és Robert Patrick hatásos főszereplésével, erős jelenlétével mai napig tátott szájjal nézzük a T-800 és folyékony fém T-1000 harcát John Connor életéért. Több mint két óra, de a lebilincselő cselekményszálnak, laza szövegeknek, stílusos karaktereknek és a káprázatos technikai megoldások interpretációjának köszönhetően húsz percnek tűnik az egész, és kedvünk lenne újra és újra megnézni.

A rettegés foka (Cape Fear)

Martin Scorsese a ’62-es film remake-jét készítette el, nyolcadszorra hívta főszerepre Robert de Niro-t (korábban olyanokat forgattak együtt, mint az Aljas utcák, Taxisofőr, New York, New York, Dühöngő bika, A komédia királyai, Nagymenők és a Casino). A de Niro által megformált 14 évnyi sitt után szabadult pszichopata bűnöző Max Cady, akinek célja, hogy bosszút álljon egykori ügyvédjén és családján, üldözöttjeit Nick Nolte és a későbbi rock-csaj Juliette Lewis alakítják. A filmplakátról nehezen elképzelhető, hogy egy ember lehet olyan félelmetes, mint egy torzszülött szörny, vagy egy gonosz kísértet, de Niro-nak sikerül.

Hollywoodi Lidércnyomás (Barton Fink)

A Coen-testvérek, Ethan és Noel első nagy sikere, John Torturro és John Goodman alakításával, mely Cannes-ban a legjobb rendezés és férfi főszereplő díja mellett elnyerte az Arany Pálmát is. Barton Fink egy new york-i drámaiíró, akit Hollywoodba csábít egy neves producer, hogy forgatókönyvet írjon új filmjéhez. A gond csak az, hogy a műnek mellőznie kell a társadalomkritikát és úgy általában az értékeket (tehát egyfajta fricska Hollywoodnak). Barton Fink beköltözik egy szállodai szobába, és képtelen kipréselni magából egy átlagos művet, alkotói válságba kerül, nem jut egyről a kettőre, és egyre csak bonyolódik és kuszálódik, süpped saját gondolataiba, önmagába. Emellé kap egy kezdetben idegesítő szállodai szomszédot, de szokás szerint a dolgok egyre csak szövevényesednek és jönnek a fordulatok. A film bizonyos értelemben mutat némi rokonságot Stanley Kubrick Ragyogásával (1980) és ez már önmagában is pozitívum. Coenék további munkásságát remélhetőleg nem kell bemutatni senkinek ­ Fargo, Nagy Lebowski, Ó testvér, merre visz az utad?, Nem vénnek való vidék, Égető bizonyíték, csak hogy a legnagyobbakat említsük…

Fekete Vidék (Boyz N the Hood)

A kilencvenes évek első felében induló divatos gettó-filmek kezdőlöketét adta ez a John Singleton rendezte mozi, melyben a főszerepet Cuba Gooldong Jr. hozza, mellette pedig Ice Cube, Angela Bassett, Morris Chestnut és a fiatal Laurence Fishburne hozzák a rosszarcú gettólakók karaktereit. Harlem, Brooklyn, Bronx elhíresült negyedei után egy film a nyugati partról, Los Angeles kevésbé napfényes oldaláról. Fegyverropogás, korrpució, zsaruk, kitörési lehetőség utáni vágy és annak próbája, sóhaj a normális, veszélytelen, hétköznapi élet után.

Holtpont (Point Break)

Kathryn Bigelow rendezte akciómozi, Patrick Swayze legvagányabb alakításával. Ronald Reagen, Richard Nixon, Lyndon Johnson és Jimmy Carter elnökök maszkjait viselő bankrabló banda kifosztja Los Angeles egyik páncéltermét. A rendőrségnek tökéletesen végrehajtott bűnténnyel van dolga. A tetteseket egy kaliforniai szörfös banda tagjai között sejtik, ezért az FBI egyik embere (Keanu Reeves) beépül a csapatba, hogy felgöngyölítse a szálakat. Parádés szereposztás remek alakításokkal. A filmet többször megidézik a szintén zseniális, ám más kategóriájú Vaskabátok-ban, továbbá egy rövid tengerparti bunyózás erejéig feltűnik Anthony Kiedis a Red Hot Chili Peppers-ből.

Dupla Dinamit (Double Impact)

Jean-Claude Van Damme ikerpáros alakítása egy frankó és vállalható akció moziban. Egy ikerpár a világ két különböző pontján és módon nő fel, gyermekkorukban szüleiket meggyilkolták. Az évek elteltével azonban összeérnek a szálak és felnőttként találkoznak, megtudják mi történt szüleikkel és bosszút esküsznek.

Bár filmtörténeti jelentősége csekély, az akkori fiatalok VHS korszakának leggyakrabban pörgetett darabja, a Bloodsport mellett, imádtuk, vannak, akik kívülről fújják a szövegkönyvet, vannak, akik beiratkoztak kickboxra, vagy szimplán gyúrni kezdtek Jean-Claude Van Damme hatására. Már ez önmagában is elegendő lenne a fiatalok megsegítésére tett jótéteményként, de emellett még ott van jópár szórakoztató film is. Bár a rossz nyelvek szerint Van Damme azóta „ZS” kategóriás mozishőssé süllyedt, azért a fénykorában készült filmek nézhetőek és szórakoztatóak.

Hudson Hawk – Egy mestertolvaj aranyat ér (Hudson Hawk)

Eddie Hawkins, azaz Hudson Hawk néven ismert tolvaj tíz év után szabadul a börtönből, és úgy dönt, szakít a múlttal, új életet kezd. A Mayflower házaspár azonban foglyul ejti Eddie legjobb barátját és azzal zsarolják, ha nem játszik a kezükre -el kell lopkodnia Leonardo DaVinci cuccait-, akkor megölik. Valami miatt kudarcként lett elkönyvelve a film, de számomra kedves, meseszerű és egyszerre gonosz szereplőivel, esetlen karaktereivel nem átlagos sztorijával, Bruce Willis bájos alakításával abszolút szerethető darab. Nekem azért is kedves, mert a film megtekintése előtt már rengeteget játszottam az azonos című játékkal Commodore 64-en. Bruce Willis-t pedig már a Simlis és a szende sorozatban is csíptem. Jópofa film arról, hogy egy frissen szabadult rab szeretne inni végre egy kellemes capuccinót.

Oscar (Oscar)

A Blues Brothers-t rendező John Landis kiváló érzékkel és érzékenységgel nyúlt hozzá a ’67-es változat felújításához, ill. annak átdolgozásához, melyben még Louis de Funes alakította a főszerepet. Itt az izomkolosszus és akciósztár Sylvester Stallone játsza az apja halálos ágyánál a bűnös múlttal felhagyó ígéretet tett szeszcsempész gárda fejét. Humoros, szórakoztató és aranyos történet, összecserélt bőröndök bonyodalmával, szexi szobalánnyal, vőlegényekkel, Finucci szabókal.

Facérok (Singles)

Remek, aranyos, laza film az X generáció útkereséséről, munkakeresésről, párkapcsolatokról, az életben való helymeglelés és önmegvalósítás minden nyűgjéről Cameron Crowe rendezésében. Főszerepben elsősorban Bridget Fonda és Matt Dillon, de mellettük feltűnik a Pearl Jam zenekar három tagja, akik Matt Dillon Citizen Dick nevű bandájának zenészeit formálják meg. Igaz, a film ’92-es, de tökéletesen tükrözi a korszellemet és betétdalaiban, ill. a képernyőn is felvillantja az akkor tetőfokán tanyázó grunge-hullám nagyjait. Szerencsére, nem e film kapcsán és csak évekkel később vette át a köznyelv a szingli kifejezést. Az idősek még most sem nagyon tudják mi ez, a fiatalabbak pedig ugyanígy állnak a facér szó jelentésével.

1991 The Year Punk Broke

Kötelező zenés mozi az 1991-es Amerika rockzenéjéről, az alvajáró nemzedék anti-sztárjairól. Nagy rakás koncertfelvétel és interjúk képezik a mozi gerincét, olyan, azóta már kult-bandákkal a középpontban, mint a Sonic Youth, Nirvana, Mudhoney, Dinosaur Jr., de feltűnnek még sokan mások is, pl. a Ramones egy rövid villantás erejéig.

A ’91-es év irodalmában három rendkívüli darabot emelnénk ki, melyek közös kérdése, hogy hol és hová tart ez a világ, miért épp’ arra… A legfontosabb Bret Easton Ellis Amerikai Pszichó-ja, aztán Douglas Cooupland X Generáció műve, ill. az azóta filmről ismert A Cég, John Grisham regénye.

1991-ben nem kevés banda rántotta be a jackpotot, különböző stílusban és területeken alkottak maradandót, nem egy előadó élete főművét tette le ekkor az asztalra, de akkor ezt még nem lehetett előre látni. Álljon itt néhány, a teljesség igénye nélkül:

R.E.M. - Out Of Time

(1991. március 12.)

Warner Bros.

44 perc / 11 dal

A georgiai Athens-ből induló R.E.M. a zenekar, amely megtanította a világnak a rapid eye movemet alvási fázis fogalmát és fontosságát, ill. 1980 - 2011-es, több mint harminc éves pályafutása során maga mögött hagyott tizenöt lemezt. Külön-külön is mind gyöngyszem, rajta megannyi örökzöld és fossá játszott sláger. Lemezeik között találunk minimum öt nagyértékű klasszikust (1983. Murmur, 1988. Green, 1991. Out of Time, 1992. Automatic for the People, 2008. Accelerate), melyek mindegyike balladába csomagolva definiálta a pozitív érték fogalmát, jelentőségét tekintve egyszerűen felbecsülhetetlen.

1991. előtt a zenekar még inkább a kult státuszban tanyázott, semmint a sztárban, köszönhetően az első hat (!) lemeznek, mellyel jogosan vívták ki az amerikai underground reflektorfényét. Ötvözték a byrds-ös csilingelő gitártémákat, a folk-rock, beat, punk, posztpunk szellemiségének szintézisét, okos szövegeket írtak, ott voltak a főiskolás rock és az independent zenei szcéna születésénél.

Az Out of Time a legapróbb részletekig kidolgozott ambíciózus mű, mely hűen tükrözi, hogy a zenekar maga a stílus, az önálló identitás, ezért és a befutás előtti tíz év munkájának köszönhetően könnyebben vették a köztudatba robbanás és sztárstátusz buktatóit, mint az azonos és eltérő zenei periférián mozgó kortársaik.

Két potenciális gigasláger szerepelt ezen az albumon, a Losing My Religion, mely mandolinos nyitóakkordjáról ezer mérföldről felismerhető, klipjében álbibliai utalásoktól hemzsegő freskóval, különös képi világgal, ill. a B-52’s-ből bérelt Kate Pierson hatásos vendégvokáljával megspékelt Shiny Happy People, mely szándékos bugyutaságából fakadóan kortól-nemtől függően mindenkit táncraperdít vitalitásával, fütyülhető dallamával. Mindkét dalt folyamatos rotációban tolta az MTV és mai napig a rádiók, elősegítve ezzel a kitörölhetetlen beágyazódást a hallójáratokba és elmébe.

Az Out of Time abszolút listaelső volt, minden lemezlistát vezetett, 18 millió példányt adtak el belőle világszerte, annak ellenére, hogy nem turnéztatták, és bezsebelt három Grammyt. Persze, a toplisták vezetése, rangsorolások és lemezeladások nem minden esetben jelentenek magas minőséget, itt viszont minden szinkronban van és egyetérthetően biccenthetünk, ezen esetben azok vannak platina-státuszban, akik valóban megérdemlik, és úgy terjesztik az igét, ahogy kell. Elegánsan, stílusosan, nem okoskodóan.

SEPULTURA - Arise

(1991. március 20.)

Roadrunner

46 perc / 10 dal

A két testvérpár, Igor és Max Cavalera köré szerveződött brazil trash metal banda tagjai kölyökkorukban olyan zenekarokon szocializálódott, mint az Iron Maiden, Motörhead, és a Kiss, majd később berántotta őket a punk örvénye, olyan bandákkal, mint a G.B.H. vagy a Discharge. Zenéjük is ezek zabolátlan, megvadított, bedurvított ötvözeteként írható le, melynek belső égésű motorja, épp’ a belülről fakadó szüntelen düh. A srácok már fiatalon megtapasztalták az önállóság viszontagságait és az önellátás szükségszerűségét, ugyanis már gyermekkorukban, egy szívbetegségből adódóan váratlanul veszítették el édesapjukat, aki a tizenegy éves Max karjaiban halt meg. Onnantól kezdve gyakorlatilag kezelhetetlenekké váltak, nem mellesleg mindez egy olyan közegben történt, ahol természetes volt a mélyszegénység és ahol a kokain úgy fogyott, mint máshol az ivóvíz.

Nekik a zene szeretetének köszönhetően sikerült kitörniük a nyomorból és bejárni a világot, majd az elsőszámú hivatkozási ponttá válni az agresszív zenék körében. Az Arise már a negyedik lemezük volt (Morbid Visions 1986., Schizophrenia 1988., Beneath the Remains 1989.), melynek felvételei rendkívül kellemes körülmények között zajlottak a floridai Tampában, patakokban folyt a rum, tequila és sör. A remek hangulat parányi szikrája sincs jelen az albumon, könyörtelenül szól, vészjóslóan üvöltő énekkel, vinnyogó gitárokkal, rettentő intenzív dobolással, a belső feszültség és elkeseredettség zenei agresszióvá kovácsolt manifesztációja ez. Épp’ olyan, mint a borítón látható torz szörny, mely talán a ’82-es John Carpenter kult-horror, The Thing c. mozijában feltűnő szörnyetegre emlékeztet leginkább. A lemez végén egy Motörhead feldolgozással tisztelegnek a nagy öregek előtt, a maguk képére gyúrva a dalt.

Sepultura – Paulo Jr., Andreas Kisser, Max Cavalera, Igor Cavalera

A Sepultura és az Arise a súlyos zenék deifinitív pontja, éppúgy, mint a ’93-as Chaos A.D., majd a szélesebb periférián megalkotott ’96-os Roots lemez, melyet némi civakodás követett, melynek eredményeként kilépett Max, létrehozva a Soulfly-t, mely közben némi testvérviszályra is sor került, de szerencsére csaknem két évtizeddel később béküléssel és közös kollaborációval, Cavalera Conspiracy zárult.

Max Cavalera szabadelvűsége és öntörvényűsége akár példaértékű is lehet a mai felszínes világban, 1996. környékén ilyet nyilatkozott a Metal Hammernek: „ Néha nem engednek be egy étterembe, de szarok rá. Legfeljebb másutt eszem. Még a fanatikus tetováltak is úgy tartják, hogy az épeszű ember nem varratja ki a nyakát, vagy a kézfejét, de én nem akarok semmit elrejteni. Vállalom önmagam. Még akkor is, ha emiatt belemászok néhány elbaszott szituációba. Ugyanakkor úgy érzem, ezek az elbaszott tapasztalatok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy még jobb dalokat írjak. Ha normális emberként próbálnék élni, akkor semmi értelmes nem jutna eszembe. Egyszer például Amerikában, az utcán kezdett velünk üvöltözni egy idősebb nő, hogy „Nem szégyelljük magunkat a gyerekeink előtt?”, csak azért, mert Gloriának zöld a haja, nekem meg mondjuk piros, és nem a megszokott ruhákat hordjuk… Ebből is látszik, hogy a társadalom a beteg. Ugyanis itt kezdődnek az előítéletek, a rasszizmus problémaköre. Ha az emberek bátran vállalják önmagukat, és ezt a példát adnák tovább a gyermekeiknek, akkor egy idő után senki sem törődne azzal, hogy a másik hogy néz ki, milyen ruhát, vagy frizurát visel. Bennünket tartanak különcnek, miközben mi biztosítunk nagyobb szabadságot a gyermekünknek. Ők inkább gyűlöletet tanítanak a gyermekeiknek, mint szabadságot. Úgy néznek, ránk, mintha mi lennénk az Adams Family! Ha-ha!”

DE LA SOUL - De La Soul Is Dead

(1991. május 13.)

Warner Bros.

73 perc / 27 szám

1987-ben alakult, long island-i csapat, Posdnous, Trugoy the Dove és Pasemaster Mase hiphop triója a klasszikussá vált 3 Feet High And Rising (1989) debütjét követő második albuma. A Tribe Called Quest-hez hasonlóan alternatívát jelentett a hiphop kultúráján belül. A Public Enemy gőzmozdonyként zakatoló lázadó politikus hiphopjával szemben lazább, könnyen fogyasztható, szerethető, rajzfilmszerű, mosolygós és szellemes.

Ez a lemez a csapat pozitív felfogásától némileg elüt, mint a cím is enged következtetni. Magukhoz képest sötétebb tónusok dominálnak, több cinizmussal, felszólalnak az unalmas house-zene ellen, beszólnak és bemutatnak a saját kiadójuknak, az őket majmoló olcsó rappereknek, ill. cinikusan saját magukat is unalmasnak nevezik. Persze szó sincs itt unalomról, 27 szám, megunhatatlan megannyi változatos íz, az igazat megvallva a De la Soul mindig túl színes, túl laza, túl pozitív volt a tipikus hip-hopot favorizáló közönség számára, ezért sosem futottak be ők igazán, megmaradtak inkább kultikusnak, melyhez az is hozzájárult némileg, hogy lemezeik viszonylag rossz időzítéssel jöttek ki.

Mai napig aktuális és üde, illata friss, akár a tavaszi zápor utáni mezőé.

MASSIVE ATTACK - Blue Lines

(1991. augusztus 6.)

Virgin Records

45 perc

’83-ban alakult vad banda (The Wild Bunch) és a köré épült kultúrkör szembement az ízléstelen hajbandákkal, az egyre gyorsuló metallal, szívpumpálóbb drogokkal, gyorsuló elektronikával, sebesebben hömpölygő élettel, azaz visszavettek a tempóból és lelassultak, melynek köszönhetően először az acid house, majd a triphop irányzatok megszülői és hivatkozási pontjai lettek.

A bristoli Massive Attack, Robert „3D” del Naja, Grantley „Daddy G” Marshall és Andrew „Mushroom” Vowles agyából kipattant dub, hiphop, elektronika, soul, funk stílusjegyeit elegyíti nyomasztó paranoiával átitatva, mely hiába lassú és harmonikus, mégis hátborzongatóan nyugtalanító és feszélyező hatású. A témák a városi lét frusztrációját, egzisztenciális gondokat, félelmeket, a kizökkent világ dolgait boncolgatja, ezekre reflektál, így hát nem is lehet nyugtató hatású. Mély, érzelmes, lebegős, egyszeri és megismételhetetlen, valószínűleg ez az oka, hogy meg sem próbálták megismételni.

Elegáns, klasszikus downtempo, eklektikus stíluskavalkád, mely egy műfaj születését eredményezte és zúdította rá a világra, odalépve ezzel a fékre és belassítva e rohanó világ verdáját.

METALLICA - Metallica (The Black Album)

(1991. augusztus 12.)

Universal

62 perc

A Metallica első négy lemezén a fokozatosság elvét követve haladt a fejlődés útján, rendíthetetlenül tágítva saját maga határait és egyre elmélyülve a heavy, ill. trash metal gitártengerében. Első négy lemezük (Kill ’Em All, Ride the Lighting, Master of Puppets, … and Justice for All) mindegyike a műfaj alappillére, komplexitásában az …And Justice For All c. albummal csúcsosodik ki, tekervényes, szövevényes, furfangos, ugyanakkor német precizitással megkomponált lemez, melynek előadása minden egyes alkalommal a zenekart is próbára tette.

A’91-es cím nélküli albumon, melyet a borítója miatt Black-ként, ill. a simán csak Metallica felirat miatt azonos című albumként emlegetnek, új irányt vett a Jason Newsted (basszusgitár), James Hetfield (ének, gitár), Lars Ulrich (dob) és Kirk Hammet (gitár) vezette metal-osztag. A produceri széket Bob Rock bitorolta akinek neve hallatán az ortodox rajongóknak ökölbe rándult a keze, hiszen korábban olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint az ultragáz Bon Jovi, vagy a Mötley Crüe. Mindemellett az album irgalmatlan feszültségek között kerekedett ki, a háromszori újrakeverés eredményeként egy millió dollárt emésztett fel és közben a négy tag közül háromnak zátonyra futtatta házasságát.

Valóban a lemez egésze fényévekre van a legendássá vált Bay Area trash vonaltól, ugyanakkor a lehető legjobb utat választották a továbblépésre. A korábbi csavaros témák helyett egyszerűbbre vették a figurát, melynek köszönhetően a korábbi albumokhoz képest levegősebben szól, visszavettek a villogásból, magamutogató témákból, így a mázsás riffek, jellegzetes íz megmaradt, de egységesebb, szerves egészet alkotó kompozíció lett. A régi rajongók közül elfordultak néhányan, de sokan megmaradtak és, ami a fontosabb, hogy olyan embereket fordított a heavy metal felé, akik korábban teljesen más vonalon mozogtak. Ezt követően a csapat elfordult a trash gyökerektől és ezen a vonalon haladt tovább (Load, Reload), majd kudarcos kísérletet tett a visszakanyarodásra (St. Anger, Death Magnetic), ennek ellenére mai napig nívós fellépőnek számít, és csordultig tölt arénákat.

A Black azóta tizenötszörös platina lett és kezdő gitárosok tízezreit nevelte ki. Kétségtelen, hogy nevükhöz méltó lemezzel koronázták meg az 1991-es évet, az album minden egyes dala lehetne kislemez, mind különálló univerzum, komplett dalpark, tizenkét mestermű. James Hetfield szövegei pedig magasan verik a már popularitásba átnyúló nagy rocknevek, mint az AC/DC, Led Zeppelin és Guns N’ Roses már-már klisébe hajló szövegi témáit.

GUNS N’ ROSES - Use Your Illusions I – II.

(1991. szeptember 17.)

Geffen

76 és 75 perc

A rózsa vére. Rózsák háborúja, avagy végső búcsú a fegyverektől. Valószínűleg nincs ember e Földön, aki ne tudna mondani néhány számot tőlük, vagy egy-egy tag nevét, legalább. Vegyük át gyorsan a monda szerint L.A. Guns-ból és Hollywood Rose-ból alakult bagázs rövid leckéjét. Axl Rose (neve, az oral sex anagrammája, amindenit, amúgy William Baily-ként anyakönyvezték), Izzy Stradlin, Slash (a cilinderes Kalap Úr), Duff McKagan, és Matt Sorum (az eredeti felállásban még Steven Adler dobolt, de a kilencvenes években a The Cult dobosa, Matt Sorum lépett a helyébe) züllött galerijének vérében már mindenféle tudatmódosító vegyület keveredett mindennel, épp’ úgy, ahogy zenéjükben a blues, punk, glam, hard rock. A Guns N’ Roses laborjában tökélyre fejlesztette azt a vegyületet, amit az Aerosmith kezdett el kikísérletezni. A legenda szerint a „világ legveszélyesebb zenekara”.

Első, 1987-ben megjelent Appetite for Destruction című albumuk után már az ünnepelt stadion-rock zenekar, és a kilencvenes évek elejére az életet kétpofára habzsoló zenekar az egyetlen alternatívát jelentette a grunge cipőbámulós, melankolikus életképtelenségével szemben. A debütön olyan örökzöldek kaptak helyet, mint a Paradise City, Sweet Child O’ Mine, Welcome to the Jungle. A Paradise City klipje az MTV-nek köszönhetően milliós eladásokat hozott a csapatnak, valószínűleg Madonna mellett a Guns az, amely a legtöbbet köszönheti az új média-csodának. Az album dalain keresztül tanulja meg minden kezdő gitáros, ill. amatőr gimis zenekar az akkordokat és a közös játékot, ami teljesen rendben van, az már kevésbé, hogy sokan megragadnak ebben a vákuumban, és tulajdonképpen tíz évvel később is ezeket játsszák, de már Axl-nek maszkírozva, holott a tupírozott haj már a nyolcvanas években kikopott a fodrászüzletekből (éppúgy, ahogy a rózsatövises pisztoly a tetováló-szalonokból). Nem mellesleg már a New York Dolls idejében is inkább volt vérciki, mint cool.

Guns N’ Roses

Szakírók szerint „a világ legveszélyesebb zenekara”-–ként titulált banda

’88-ban a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon két fiatalt eltaposnak koncert közben, év végén megjelenik a GNR Lies, ’89 márciusában jön a Paradise City koncert videója és az MTV-nek köszönhetően az egész világ Guns-hisztériától lángol. Slash ázsiója ekkor olyan mértékű, hogy közreműködik Lenny Kravitz, Alice Cooper és Micheal Jackon lemezein. Ekkor váltja a dobos poszton Matt Sorum Steven Adlert, aki kedélyesen emlékszik vissza az első impresszióira: „Amikor beléptem a próbahelyükre, azt hittem, egy ópiumraktárban vagyok.” Továbbá ekkor csatlakozott Dizzy Reed billentyűs, aki új tupírt adott a csapatnak, amivel messze kilógtak a hereszorongató bőrnaciba tuszkolt hajbandáktól.

„Nem vagyok férfipárti, de mégiscsak kurva érdekes, hogy mennyi balhé van a nők miatt.” (Axl Rose)

A csodálatos 1991-es évben jött ki a Use Your Illusion I – II dupla album, mely tartalmazza a rock összes attribútumát, kikacsintva a metal, folk, punk, hard rock és természetesen a mocskos blues irányába. Sokak szerint, ha csak feleannyi dalt rögzítettek volna nagylemezre, akkor minden idők legjobb rock albumával lenne dolgunk. A száraz tény az, hogy így viszont minden idők legjobb dupla rock-albumával van dolgunk. Cilinderemelés és főhajtás Bob Dylan és Paul McCartney felé. Az album azóta hétszeres platina lett és sajnos a zenekar is belehalt a nagy hatású mű kiadását követő presszúrába és belső feszültségekbe. Az album felejthetetlen dalai: November Rain, Live and Let Die, Don’t Cry, Don’ Damn Me, Dead Horse, Civil War, Yesterdays, Knockin’On Heaven’s Door, So Fine, Estranged, You Could Be Mine. Mindegyik visszahozza a dicső kilencvenes évek elejének hangulatát és dokumentálja egy, a következő évben már széthullott zenekar örökérvényűségét, onnantól a mai napig és tovább a végtelenségig tartó kvintesszenciális rockzenekari státuszát.

Persze, nincsen rózsa tövis nélkül, tartja a közhely. A fokozódó feszültségek odáig fajultak, hogy a monda szerint ’92-ben Axl Rose nekiment Kurt Cobainnek az MTV Music Awards backstage-ében, a Freddie Mercury emlékkoncerten eljátszák a We Will Rock You-t, Axl duettet énekel Elton Johnnal, majd arénaturné következik a Metallicával. A Use Your Illusion turné ’93 nyarára már a végkimerülésig hajszolja a zenekart. ’93-ban megjelenik a punk emléklemez a Spaghetti Incident, mely tulajdonképpen teljes kritikai bukás, a rajongóknak köszönhetően mégis platina lesz. Slash és Axl között komoly nézeteltérés támad zenei frontvonalon, míg előbbi a klasszikus blues-zal átitatott hard rockot szerette volna nyomni, addig utóbbi a kísérletezősebb, merészebb irányokba kalandozó vonalat erőltette. A bomlási folyamatot egyértelműsítette a Slash’s Snakepit nevű formáció, Gilby Clark kiválása az anyazenekarból, ill. Duff és Matt csatlakozása a szépreményű, ám sajnos csak egy lemezt megélt Neurotic Outiders-be. ’96-ra már csak Axl Rose marad egyedül az eredeti felállásból.

Ekkorra már az épelméjű fanatikusok is hátat fordítottak a zenekarnak, bár kezdetben még lázba hozta őket a lelkesedés, hogy új felállással új album készül. Azonban sokáig olybá tűnt, hogy a ’98 óta ígérgetett és készülő, pár év után Chinese Democracy névre keresztelt album sohasem jelenik meg -legfeljebb akkor, ha Kínában demokrácia lesz-, mégis. 2008-ban megjelent, miután belevertek 13 millió dollárt, ezzel minden idők legdrágább lemeze címét kiérdemelve. Az album szimplán egy közepes rock lemez lett.

„Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ha felnövök, szoknyapecér, kábítós és alkoholista leszek.” – idézet Slashtől.

RED HOT CHILI PEPPERS - Blood Sugar Sex Magic

(1991. szeptember 24.)

Warner Bros.

73 perc

Chad Smith, Antohny Kiedis, Mihael „Flea” Blazary és John Frusciante bevette magát az azóta már méltó módon egyszerűen csak stúdiómágusként emlegetett Rick Rubin (addig már ilyenekkel dolgozott pl. Run D.M.C., Beastie Boys, Slayer, Danzig, Public Enemy) producer irányítása alatt Henry Houdini kastélyába, ahol sor került a lemez felvételeire és a tagok maguk is ott laktak. (kivéve Chad Smith dobost, meggyőződée volt, hogy a hely kísértetjárta). Kemikáliáktól fortyogó üstjeikben laboratóriumi tisztasággal kísérletezték ki a legolcsóbb és leghosszabb szavatosságú tudatmódosítót. Az új vegyület lombikjára a Blood Sugar Sex Magic cimke került. Kiapadhatatlan energiahordozó.

„A rendőrnő a gumibotjával rácsapott a seggemre, mondom, mivan? Akkor szopjál le!” – Red Hot Chili Peppers - Sir Psycho Sexy

Nem kell túlmisztifikálni, az összes dal a drogokról, varázslatról, halálról és szexualitásról szól. De még hogy! Erotikusan funkosan lüktet, pulzál, a zene húz, akár egy megvadult mustang. Hibátlan dalok sorjáznak itt egymást követően, menetelnek megállíthatatlanul előre és minket is sodor magával, oda ahol varázslat és élet eggyé válik. A Black Sabbath szétfacsart Sweat Leaf riffjét ügyesen variálgató Give It Away-ben elhangzik Bob Marley neve, kicsit odébb megemlítik Mark Twaint, Charles Bukowskit, leróják tiszteletüket a ’88-ban herointúladagolásban elhunyt korábbi gitárosuk, Hillel Slovak előtt (My Lovely Man). Az I Could Have Lied-ban Anthony Sinned O’ Connor-hoz fűződő nem létező kapcsolatát boncolgatják, aztán van itt még magányos heroin-óda az Under the Bridge képében, pajzán erkölcsű Suck My Kiss, csajos-kocsis témájú The Greeting Song, rendőrnőt megcsináló Sir Psycho Sexy és egy habókosan idétlen Robert Johnson feldolgozás zárásként, They’re Red Hot.

John Frusciante sajnálatos módon nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött sikerrel és hírnévvel, és kis híján követte elődjét, Hillel Slovakot a másvilágra. Még időben kiszállt a zenekarból, hogy főállású heroinista legyen, majd festőművész és kiváló szólóelőadó, aki terápiás jelleggel megénekelte saját belső poklát. Aztán megtisztulva ’98-ban visszatért, hogy újra olyat alkossanak együtt, amitől mindenki leteszi a haját.

Az már teljesen mellékes, hogy tizenötmillió példány kelt el lemezből, sőt, aki hallotta, annak inkább csak az a furcsa, hogy miért csak ennyi, amikor 6 – 7 milliárdan élünk a földön.

NIRVANA - Nevermind

(1991. szeptember 24.)

Sub Pop

59 perc / 12 szám

1991. szeptember 24-én megjelenik a Nevermind. Hatalmas durranás, majd október 12-én aranylemez. Ezzel a Nirvana kiüti a toplisták élbolyában trónoló Michael Jacksont és piperkőc sztártársait, de sajnos nem a helyükre kerülnek, hanem melléjük. Ez túl nagy nyomás és sokk volt Kurt számára, majd újabb durranás következett, de ezt inkább már szegény fiú feje bánta.

És a Nirvana-mítosz megszületett. A haláleset után pedig könyvek, naplók, dokumentumfilmek és emlékdalok sokasága látott napvilágot többek között olyan előadók tollából, mint Michael Stipe, Eddie Vedder, vagy éppen a mi Lukács Lacink. Mindenki levette a maga részét a Nirvana-Cobain-örökségből, legnagyobb mértékben persze a heroinfüggő ribanc-feleség („Nothing really bothers her/She just wants to love herself”).

Itt azonban okfejtés helyett koncentráljunk az albumra, melyet jó pár esetben túlértékeltek a jeles rockfirkászok. Kurt Cobain definíciója szerint a Nirvana egy trió, amely heavy rockot játszik punk felhangokkal. És ez jól is van így, hiszen nem tettek mást, csak újrahasznosították és újraértelmezték kedvenc zenéiket, továbbvitték a Melvins, Mudhoney, R.E.M., Velvet Underground, Sonic Youth örökségét. Talán épp’ ezért nemhogy újítónak, de eredetinek is csak jó szándékkal nevezhetnénk ezen albumot. Egyes elmondások szerint Krist és Dave is csak nevettek, a próbateremben, amikor Kurt egy szál gitárral adta elő nekik a Smells Like Teen Spirit kezdeményét. És mégis! Sikerült berúgniuk a mainstream és alternatív között húzódó ajtókat, melyeken korábban már a Pixies, a Metallica és a Guns N’ Roses is dörömbölt. Ezen szivárogtak be később és a mai napig a másod-, ill. harmadgenerációs punk bandák és a keményebb zenék képviselői.

Nirvana / Dave Grohl, Kurt D. Cobain és Chris Novoselic

„Nem csináltak semmi különöset, egyszerűen csak megjelentették a lemezt. Egy olyan lemezt, amire mindenki várt, csak éppen senki sem volt képes előttük megcsinálni. Náluk a metal legjobb pillanatai találkoztak az R.E.M. legjobb pillanataival. Hosszú évek előzték meg a Nevermind létrejöttét. Az R.E.M.-től a Hüsker Dü-n és a Pixies-en át a Black Flag-ig mindenki hozzájárult ehhez valamivel. A Nirvana mindössze nagyon népszerűen fogalmazta meg ezt a punkos muzsikát. Nagyon popos lemezt csináltak, de ugyanakkor őszintét. Olyan albumot, amelyik hű maradt az egész amerikai punk rock mozgalomhoz.” - nyilatkozta Thurston Moore a Sonic Youth-ból

Mondhatnánk, hogy jó időben voltak jó helyen (azt azért meg kell említeni, hogy az MTV nyomta őket reggel, délben, este, éjjel), de ez sem teljesen igaz, hiszen egy tucat, valóban helytálló (s mint utólag kiderült időtálló) dalt hallhatunk, melyek egyszerűen, ugyanakkor dús érzelmekkel átitatva szólnak az ifjúság biszbaszos küszködéseiről. A Smells Like Teen Spirit abszolút nihil-himnusz (itt jegyezzük meg, hogy a SLTS kislemezen jelent meg akkoriban az Even in his Youth című szintén nagyszerű nóta), melyet azóta szanaszét lopkodtak a zenésztársak és melynek klipfelvételein az ifjú Burton C. Bell, a Fear Factory metalbanda énekese is jelen volt, ott csápolt a tornateremben tombolók között. Az In Bloom váltakozó vadságával és líraian lágy dallamaival, míg a Breed nyersességével tarol, addig a Come as you Are pofonegyszerű, és nagyszerű riffjével a kiváló popdal, és a Polly (mely egy brutális nemi erőszak meséje és nem holmi szerelmes ballada) mellett az amatőr gitárosok kedvence. A Lithium a szövegével, a Territorial Pissings és a Drain You kiakadtságával és zaklatottságával operál. Mindezek mellett a U.K. Subs által is feldolgozott Stay Away ordibálós punkosságával és trendkívüliségével hódít, az On a Plain pedig a lázadó-laza Lounge Act mellett szimplán a legjobb szám. Az Aberdeentől való elidegenedést megéneklő Something in the Way búskomor levezetője tökéletes zárása az albumnak. Bár a mindössze hatszáz dollárból felrántott Bleach-hez képest a neves Butch Vig által producerelt nagyobb költségvetésű Nevermind hangzása jóval polírozottabbnak tűnik, mégsem lenne helyénvaló bármiféle kötekedés. Ez egy ízig-vérig punk gyökerekkel rendelkező pop-album, tele valódi emberi értékekkel és érzésekkel, egy hihetetlen mértékben őszinte és érzékeny srác tolmácsolásában.

Mindent összevetve a Nevermind nem gyógyír a sebre, se nem elixír, csupán tudatja veled, hogy nem vagy teljesen egyedül a kirekesztettség, elnyomottság, elhagyatottság és magányosság érzésével, amikor úgy érzed, összecsap fejed felett a szar. De néha ugye a tudat is segít, hogy nem vagy egyedül. Derűsebb napokon könnyen lehervaszthatja a hallgató arcáról a mosolyt és az utolsó dal végére erősen kerülgetheti a kettőhúszbanyúlás gondolata, de ez is azt bizonyítja, hogy nem szabad túl komolyan venni ezt a dolgot, hiszen avégből születtünk a földre, hogy ökörködjünk, nem igaz?

A nyúlásról másnak nyilván inkább a nagyhalom lóvé juthatott eszébe, elég csak a Stiltskin reklámzene megaslágerére gondolni, vagy említhetjük az Offspring pofátlan Self-esteem dalát, ill. a Metallica Until it Sleepsjében is megidézi a Teen Spirit szellemét.

A banda legfőbb ereje és hatékonysága pont a primérségében és kendőzetlen őszinteségében rejlik, és ez bizony belülről jön. Nem sikerülhet akárkinek. Függetlenül a vízben szabadon lebegő, vagy éppen a cenzúra által kitakart bébikukitól, a lemezt hallgatva kétségtelenül kijelenthetjük egy kiváló popalbummal állunk szemben. Mely akkor is, és most is megállja a helyét, üzenete az idő múlásával egyre aktuálisabbá válik. A korral nemesedik, ahogy mondani szokták, ugye. Miután meghallgattuk a lemezt és levontuk a konzekvenciákat éljünk nekünk tetsző, tartalmas életet és örüljünk, ha minden jól megy, mi csak a nyugdíj után vonulunk a nirvánába.

Kurt Cobain 1994. április 5-én bekövetkezett öngyilkossága utána a sajtó újra és azóta is sokszor előkapja a 27-esek klubja néven elhíresült elemezgetését, hogy miért pont ennyi idősen és miért csak popsztárok lépnek be halálukkal a klub ajtaján. Ők azok, akik huszonhét évesen távoztak a földi létből a halhatatlanságba: Janis Joplin, Jimi Hendrix, Robert Johnson, Jim Morrison (The Doors), Brian Jones (Rolling Stones), Dave Alexander (The Stooges), Kristen Pfaff (Hole), Ron „Pigmen” McKernan (Grateful Dead), Alan „Blind Owl” Wilson (Canned Heat), Pete de Freitas (Echo & the Bunnymen), Richey James Edwards (Manic Street Preachers), Jeremy Michael Ward (Mars Volta), Amy Winehouse.

A TRIBE CALLED QUEST - The Low End Theory

(1991. szeptember 24.)

RCA Records

48 perc

A Q-Tip és Phife Dawg alkotta szófacsaró páros rímjei alá DJ Ali Shaheed Muhammad keverte a zsíros beateket. ’90-ben jelent meg az alternatív rapként definiált beszédes című People’s Instinctive Travels And The Paths Of Rhythm lemez, mely az addigra jellegzetesen két részre szakad hip-hop színtér különálló szigete volt. Olyan témákkal, mint a biztonságos szex (Public Enemy), egészséges táplálkozás (Ham N’ Eggs), szavazati joggal élés kihasználására való buzdítás (Youthful Expression), vagy egy nyaralás laza elsztorizgatása (I Left My Wallet in El Sagundo). Egyéni, üde színfolt volt ez akkor a palettán, mely új vért pumpált a műfaj ereibe és helyrerugdosta annak egyre szottyadó seggét, hiszen ekkorra már két jellegzetes irányra szakadt a színtér - a komolykodó és ettől már-már önmaga paródiájába torkolló gangsta rapre és a bőven felszódázott, teljesen kommersz lötyögő dallamos, a klasszikus sulinak leghalványabb jeleit sem mutató, felhígult eladható popváltozat, melyet szerencsétlenül egybemostak és azonosítottak a stílussal, a la MC Hammer, vagy Vanilla Ice.

Phife Dawg és Q-Tip

Funkkal leöntött jazz-hip-hop pozitív létfilozófiával

 ’91-ben épp’ egy tizede létezett a hip-hop, mely fiatal kora ellenére könnyedén elkurvulásba fordult és az előadók az első néhány lemez után unalmassá és hiteltelenné váltak. Mintha nem tudták volna normálisan feldolgozni és kikommunikálni, hogy igen, a kitörés sikerült, most az álmaimat élem. Beleragadtak az erőltetett gettó-stílusba, holott mindenki tudta, hogy az már az elfeledett múlt.

A Tribe Called Quest és a legnagyobbak pályafutására mindez nem igaz. Az idő mindig igazolja a zsenialitást és a vitathatatlan tehetséget, mellyel e törzs tagjai kiapadhatatlanul rendelkeztek. 1991-es The Low End Theory albumukon, mint hip-hop zenei innovátorok állnak előttünk, okos, pozitív töltetű szövegekkel, mély tartalommal és üzenettel, lazán, szórakoztatóan, nem pedig okostojásosan, szájbarágós tanárosan. Az emberek gyakran elfelejtik, hogy felesleges dolgok miatt aggodalmaskodnak és elfecsérelik az idejük, ahelyett, hogy ezt az időt, valami értékesebbre, tartalmasabbra fordítanák. Ezt csak céltudatosan, őszintén, belső hangunk rezdüléseire figyelve, annak rezonanciája által előrevetített úton haladva érhetjük el. A Tribe Called Quest e létfilozófia mentén halad, alkot, tanít, szórakoztat. A szövegek a tudat állapotát tükrözik, a zenei alap a belső hang narrációja.

Az említett tíz év szanaszét lopkodott és újrahasznosított James Brown és Funkadelic hangmintái helyett ők kevésbé ismert, de ugyanúgy az afroamerikai kultúrában gyökerező annak szerves részét alkotó előadóktól hozta az alapokat, sűrűbben, töményebben egybegyúrva, főleg a jazz anyagából. Ennek köszönhetően hat ma is üdén, frissen, organikusan és ezért üt el a szimplán stilizált jegyeket magukon hordozó és bevált klisékbe bújó előadóktól. Pozitív értelemben vett művészet, az önkifejezésbe vetett hit táplálta, az „önmagunkhoz vezető legrövidebb út a világon át vezet” elvén alkotó és annak magatartását tanúsító, bátran kísérletező, lélekkel teli hangáradat.

A De la Soul, Jungle Brothers, Gang Starr stílusfordító innovációs megmozdulásai mellett a Tribe Called Quest laza forradalma a legdicsőbb.

PUBLIC ENEMY - Apocalypse ’91… The Enemy Strikes Back

(1991. október 3.)

Def Jam / Columbia

51 perc / 14 szám

Chuck D, Flavor Flav és Terminator X vezette, gyakran tévesen rasszizmussal vádolt hip-hop kollektíva, mely géppuskaként szórta a szózáport bele az arcunkba, lerántotta a leplet mindenről, amiről le lehet. Első négy lemezük a dühös és okos rap-zene alfája és omegája, akárcsak az akkor jogilag még nem korlátozott samplerezés, hangmintázás egyik alapiskolája. Brutális politikai töltettel tömött hip-hop bomba, bebizonyítják, hogy a szó veszélyes fegyver, szavakkal is ugyanolyan hatásosan lehet küzdeni, mint uzival, golyószórókkal és baseball-ütőkel.

Public Enemy

Kérsz egy jó erős feketét?

’91-re túl voltak már két kiváló lemezen, ez volt az örök klasszikus It Takes a Nation of Millions to Hold Us Back (1988) és a szintén zseniális Fear of a Black Planet (1990). Egyesítették a káoszt és harmóniát, mindemellett minden dal tartalmaz legalább három graffitire való strófát, sőt néhány dalcím már önmagában is szlogenné vált, mint például a Fight the Power, Bring the Noise, 911 is a Joke, Rebel Without a Pause, vagy a nemzetközileg elterjedt és használt Don’t Belive the Hype, észrevétlenül ivódott be a köznyelvbe, melynek gyökerét ma már csak kevesen ismerik. ”Túl fekete és túl erős” szól a Bring the Noise nyitósora.

A Public Enemy lemezei felérnek egy méregerős fekete kávéval, mely a másodperc tizedrésze alatt pumpálja robbanásig a pulzust. Mindaz, ami a Nation-t és Black Planet-et és magát a Public Enemy-t naggyá tette, egyfajta összegzésként van jelen a ’91-es albumon. Akár életműösszegző besztofnak is tekinthető, csakhogy új dalokkal. Ezen a lemezen hangmintáztak ők kortárs jazz-hip-hop-ot A Tribe Called Quest-től, a Run D.M.C.-től, zsíros funkot James Brown-tól, George Clinton-tól, a Sly and the Family Stone-tól, és természetesen egy kis Jackson 5 is belefért, Otis Redding mellett, persze.

A Public Enemy legnagyobb érdeme és jelentősége abban rejlik, azon túl, hogy még mielőtt divat lett volna összeházasította a rapet és a rockot (a She Watch Chanel Zero?! c. dalban közös nevezőre hozták a kő-trash metal Slayert és a funk isten James Brown-t, majd az Apocalypse albumon az Anthrax-szal együtt döngetik végig a Bring the Noise-t, korszakalkotás mesterfokon, melyből egy évtizedekkel később milliós eladásokat produkáló önálló stílus lett), megteremtette és pestisként terjesztette a világban a politikus old-school hip-hop-ot (miközben megőrizte anti-kommersz attitűdjét, és mégis, ’91-ben a Billboard slágerlista 4. helyén nyitott), és mai napig aktivitásra, cselekvésre, gondolkodásra serkent, tettre késztet. Hiszen ők a harag prófétái, szóltak ők szociális igazságtalanságokról, korrupt kopókról, faji előítéletekről, Martin Luther Kingről, Malcolm X-ről, boncolgattak börtöntémákat, kiálltak a nők jogaiért. A legfontosabb egyetemes konzekvenciája ennek az albumnak és a banda életművének, hogy ne légy rest kifejezni önmagad, gondolkozni, kiállni valamiért, amiben hiszel, és eközben ne hagyd elfolyni melletted az élet patakját, meríts belőle bőségesen, de ne feledd, hogy azt előbb-utóbb vissza is kell öntened, mert mindenkinek annyi jár az életből, amennyit ő maga beletölt.

Bár erejük kissé megfonnyadt azóta, mégis nagy érdemük, hogy nem álltak le zúdítják rendületlenül a hullámzó groove-okat és az azon feltartóztathatatlanul hömpölygő, zúduló szóáradatot. Szobruk ledönthetetlenül áll a hip-hop csarnokában közvetlenül a Grandmaster Flash and the Furious Five, Run D.M.C., N.W.A. és Beastie Boys mellett.

SOUNDGARDEN - Badmotorfinger

1991. október 8.

A&M

Seattle városa olyan nagyszerű előadóknak adott otthont, mint a Queensryche, Metal Church, Sanctuary, valamint a Mother Love Bone, Mudhoney, Nirvana és Soundgarden. Utóbbiakat kezdetben csupán kísérletezőbb kedvű alternatiív metal és punk zenekarokként emlegették, de a grunge-hullám kirobbanásakor egy kalap alá vették őket, holott zeneileg nem nagyon volt közös pontjuk, maximum az újítási szándék, a kitörni vágyás. És valóban, mily szerencsétlen dolog grunge-ra, az öltözködésre utalva felcímkézni egy zenei műfajt.

A banda a nyolcvanas évek közepén indult és viszonylag hamar rálelt saját hangjára és hangzására, ez volt a már szintén klasszikusnak számító Louder Than Love, majd a korszak legelvontabb és legjobb lemezeként is nyilvántartott Badmotorfinger. Sajátos dalszerkezetekkel operáltak, több témát egybegyúrva, heroikus dallamokkal, keményen gyomrozó basszussal, ötletdús dobolással, erőteljes riffeléssel. Black Sabbath uralta gitárriffek és a dühös, lázadó hardcore punk attitűdje árad a Soundgarden pórusaiból. A banda szerethetőségét erősítette, hogy teljesen közvetlenek voltak, könnyen azonosulhatott velük bárki, Kim Thayil gitáros például C.O.C. pólóban virít a Facérok című filmben, gyakran felemlegetett kedvenceik közé pedig olyan neveket soroltak, mint a Black Flag, St. Vitus és a Hüsker Dü.

A lemez sodró és elvont lendülete, a szövegek különös univerzuma messze repíthette, repítheti az embert és ez a legnagyobb erénye. A legolcsóbb, legtartósabb kábítószer, ez a zene valóban jobb, mint a drog. Átsegít a nehéz napokon és erőt ad a következőre.

PEARL JAM - VS (1993) / Ten (1991) (ezen kivételes esetben nem a ’91-es albumról írok, az is éppoly’ klasszikus, mint a ’93-as VS, de utóbbi személyes kedvencem, így e privilégium miatt ezt boncolgatom)

(1993. október 19.) (a klasszikus Ten 1991. augusztus 27-én jelent meg, ha ezt elolvasod, hallgasd meg azt is)

Sony / Epic

46 perc / 12 dal

Eddie Vedder egy korai interjújában azt mondta, hogy ő bizony gyűlöli a rock legendákat, viszont a legjobb úton van afelé, hogy ő maga is az legyen és bízik abban, hogy nem veszíti el a realitásérzékét. Mint tudjuk az idő előrehaladtával válik el a szar a víztől, így több mint húsz év távlatából nyugodtan kijelenthetjük nem veszítette el, még mindig van neki.

A Pearl Jam elődjének számító fényes jövő előtt álló Mother Love Bone zenekarban játszott Stone Gossard gitáros és Jeff Ament basszusgitáros, a csapat élén pedig egy karizmatikus frontember Andy Wood állt, aki mindvégig vékony jégen táncolt és huszonnégy évesen, a lemezmegjelenés előtt túllőtte a heriont. A többiek Mike McCready-vel és a Soundgarden tagjaival kiegészülve egy csodaszép, érzelemdús albummal (The Temple of the Dog) búcsúztatták idő előtt elhunyt barátjukat. Ezen album elkészítése során derült ki, hogy a tagok különösen jól tudnak együtt dolgozni és kristályosodott ki a későbbi irányvonal.

Apropó heroin és haláleset, a kortársak közül Andy Wood, Kurt Cobain és Layne Staley már rég kiszállt az élők sorából, viszont a Pearl Jam még mindig itt van nekünk, és jobbnál-jobb lemezekkel örvendeztet meg. Bizonyos értelemben furcsa lehet, hogy itt most épp’ a VS-ről esik szó, hiszen a banda klasszikus albumaként a Mookie Blaylock kosaras mezszáma után elkeresztelt 1991-es születésű Ten-t szokás említeni. Persze az is csodaszép, üresjárat nélküli, ötcsillagos alkotás, nagyszerű dalokkal, viszont szerintem talán ez egy fokkal jobb. A borongós, depresszós, befelé forduló hangulat itt is jelen van, de mégis valami különös felszabadultsággal és enyhe lazasággal párosul, amitől az egész sodró lendületűvé válik és képes fényt csempészni a sötétségbe.

A VS 1993-ban jelent meg és csak a lemezkiadás után kapta a végső címet, előtte a Five Against One és az Animal variációk merültek fel, mint lehetséges albumcímek (utóbbi tisztelgés lett volna a Pink Floyd munkássága előtt, utalva annak azonos című albumára), de ezeket elvetették, így csak a pearljam felirat került rá a borítóra.

„Megölöd magad, így próbálsz meg bosszút állni, de ezzel nagy áldozatot hozol. És végül nem lesz belőled más, mint egy bekezdés egy újságban. 21 fok, felhős idő… végül nem történik semmi… semmi nem változik. Az élet megy tovább, neked meg véged. A legjobb bosszú élni tovább, és bebizonyítani, hogy igenis érsz valamit. Legyél erősebb, mint azok az emberek!” / Eddie Vedder Kurt Cobain halálhírére, 1994.

A dalok igazi dalok, nincs töltelék, végig egyenletes, magas színvonalú művel állunk szemben, éppen ezért számcímeket felesleges lenne kiaragadni, mégis a Go és az Animal húzós, hard-rockos nyitása, a Dissident dúdolható témája, a Rats, Leash és a Blood dalokban megbúvó düh, a Glorified G vidám (!) gitártémája, a Rearviewmirror gyönyörű dallamai, a vad, progresszív, törzsi ritmusokkal megspékelt W.M.A. mind olyan szerzemények, melyek első hallásra leveszik lábáról a gyanútlan hallgatót. A Daughter és az Elderly Woman Behind… című dalok a hagyományos, Pearl Jam-féle cipőbámulós, megható, introvertáltabb alkotások közé tartoznak, melyekbe Eddie a lelkét is beleénekli, a záró Indifference-ben pedig mintha azon erőlködne szegény, hogy átnyújtsa nekünk szívét-lelkét a hangfalakon keresztül. És így mi is hűek maradhattunk előző kijelentésünkhöz, miszerint nem ragadunk ki egyetlen számot sem, mivel nem ragadtunk ki egyet sem. Felsoroltuk mind.

Azt hiszem, itt kell megvédeni a banda becsületét (nem mintha annyira rászorulna), ugyanis a ’93 utáni lemezeket szokás alábecsülni, talán egyes múltból kiszakadni nem tudó zenekritikusoknak köszönhetően, talán a bandát örök depressziósnak képzelő rajongók miatt, de talán a csapat kísérletező kedvének és merészségének tudható be. Tény, hogy a Ten és a VS albumok kortalan alkotások, viszont nem szabad hagyni, hogy az utánuk következő lemezeket az első kettő árnyékába rejtsük. Nekem is ezek a kedvenceim, mégis, ha a legkedvencebb dalomat kéne meghatározni választásom valószínű, hogy inkább a ’94-es Vitalogy-ról származó Immortality ás Corduroy számokra esne, vagy talán a Smile-ra a ’96-os No Code-ról, vagy a No Way-re a ’98-as Yiled-ről, stb. Nem is tudom. Pont az a szépség a Pearl Jam életműben, hogy nyomon követhető benne egyfajta jellemfejlődés. Mintha az első két albumon elmondanák kik ők, mi fáj nekik, mit szeretnek, mit nem, még bennük van a világmegváltás ereje, az akarás, a lelkesedés (Ten, Vs). Aztán felismerik, hogy bármit tesznek, mondanak bizony az a világon nem változtat, a megváltás még jócskán várat magára és ettől szomorúak lesznek, kényelmetlenül érzik magukat a világban (Vitalogy, No Code, Yiled, Binaural). Majd az újabb albumokon tetten érhető a felismerés, miszerint ők akármit tesznek, a bolygók ugyanúgy keringenek, az élet nem áll meg, így hát szarnak ők a búsulásra az univerzum gondjai miatt, csak az egyéni boldogság számít, de nem bármi áron és valljuk be: annak meglelése sem túl könnyű (Riot Act, Pearl Jam, Backspacer, Lightning Bolt).

Ez a banda csupa kedves emberek gyülekezete, zenélni nagyon tudó, zenélni szerető és zeneszerető emberek gyülekezete, bizonyítja ezt a koncerteken játszott feldolgozások sora is, olyan zenekaroktól, mint a Ramones, The Who, The Clash, Neil Young.

„Mindenütt ott vannak a dalok körülöttünk, állandóan. Ott vannak, csak éppen nem mindenki veszi őket észre. Ott vannak a fák között, a sínen robogó vonaton, vagy éppen a házatok között elszáguldó autókban. Minden tele van ritmusokkal és a dalokhoz a mai világban igazán minden napra akad téma.” / Eddie Vedder, 1993.

A Pearl jam sok más zenekarhoz hasonlóan szintén primer érzésekből, élményekből gazdálkodik, de sok más zenekarral ellentétben ők olyan egyéni ízzel és bájjal öntik a hallgató arcába a mondandót, hogy mindenki számára érthető és főleg érezhető. Bár a dalokban pisztolygolyókról, öngyilkosságról, magányról, megfeneklett kapcsolatokról, injekciós tűkről hallhatunk, mégsem negatív, inkább törékeny és szép amit kapunk. A Pearl Jam hangulatilag persze, hogy hasonlít a Seattle-rockhoz, a Nirvana-féléhez, csak kevésbé szuicid-jellegű és úgy érezhetjük, nem szükséges megadnunk magunk a fejünk felett halmozódó hullámok nyomásának, inkább szörfdeszkánkkal meglovagoljuk őket, és amikor partra érünk, már egészen máshol vagyunk, egy olyan helyen, ahonnan a problémáink már csak apró szigetekként látszanak.

Röviden, a Pearl Jam egy fasza banda, a VS pedig egy csodálatos album. Aki nem önmaga ellensége és jót akar magának, az úgyis meghallgatja, valószínűleg. Aki meg önmaga ellensége és rosszat akar magának már úgyis kényszerzubbonyban fetreng valami biztos helyen, remélhetőleg.

U2 - Achtung Baby

(1991. november 18.)

Island Records

55 perc / 12 dal

Adam Clayton, Larry Mullen, David Howell „The Edge” Evans és Bono dublini négyesét sokan a világ legnagyobb rockzenekarának tartják. Vitathatatlan, a U2 a nyolcvanas évek végére már milliós rajongótábort épített ki. A rendkívül hülye -egyébként a hatvanas évekbeli The Producers c. film nyomán-, Achtung Baby címmel megáldott hetedik lemezük hozta el a legnagyobb áttörést a zenekar történetében.

A dalok egytől egyig 100%-osak, melyek inkább érzésekkel, hangulatokkal játszanak, másodsorban hangokkal. A kilencvenes évek elején minden igazán klassz lemez a világ bajairól regélt, a politikai feszültségről, lelki frusztrációkról, aggodalmakról, az egyén belső fájdalmáról és elvágyódásáról, természetesen így volt ez a U2-val, akik korábbi lemezeiken is ezt a vonalat erőltették, ill. az Achtung Baby-t megelőző ’88-as Rattle and Hum-ra, viszonylag fiatal koruk ellenére túlzásba is vitték a komolykodást. Az Achtung Baby-n azonban nyoma sincs a komolykodásnak, talán épp’ a megannyi primer érzésből fakadó hangulat zenei vászonra festése miatt. Barátian, intim szférába hatoló módon személyes hangot ütöttek meg, sötét, komor, szorongó, félelmekkel teli érzések megosztása, szinte kitárulkozó módon. Egyszerre sötét és romantikus, mindemellett játékos, szellemes és kedves. Szívhez szóló, izgalmas, és bevállalós egyszerre.

A lemez producerei Daniel Lanois és a legendás Brian Eno, továbbá a felvételekre a berlini Hansa Studio-ban került sor, ahol David Bowie és Iggy Pop is rögzítették klasszikus ’77-es lemezeiket.

„Ami a mai popzenét illeti, már annyira édes, hogy szinte érzem, hogy rohad tőle a fogam.” / Bono

A lemez megjelenését követően a banda gigantikus show-elemekkel megtámogatott turnéra indult - Bono fehérre maszkírozva, giccses színpadi elemek és csicsás színek, a színpad fölé föllógatott megannyi Trabant.

Emeljük ki, hogy ezen az albumon található a One c. dal, melyet azóta szanaszét feldolgoztak, átgyúrtak, sokan küldenek rádiókban szerelmüknek, ezt választják az oltár elé vonuláshoz, holott az egész dalból áradó keserédesség Bono apjához (Bob Hewson) szól. A lemezen található 12 dal mindegyik kislemez és potenciális, pozitív értelemben vett sláger. Még egyet emelnék ki, a grandiózusan monumentális The Fly-t.

Paradigmaváltó lemez, mely elhozta a változást, a változást abban az időben, amikor mindenki epedt a változás után. ’91-re a U2 továbblépett és fordult egy szép ívet stílusán belül és egy időben fordult vele a világ. Ők lettek azok, akik többet értek el annál, mint amit e műfajban el lehet.

ALICE IN CHAINS - SAP EP

(1992. február 4.)

SONY/Columbia

Hopsz, ez ugye kakukktojás, mert ’92-es lemez, de lent található egy összegzés a grunge muzsikákról és most ez azon joggal szerepel itt, mert hozzátartozik a műfaj ismertetőjéhez.

Az Alice In Chains debütje 1990-ben jelent meg Facelift címmel, mely kezdetben nem keltett nagyobb hullámokat, fogyni is csak kilenc hónappal megjelenése után kezdett és következő év szeptemberében érte el az aranylemez státuszt. Azóta már konkrét hivatkozási pont lett, mint az érzelemdús, okos metal alaplemeze. 1991. novemberében jelent meg a SAP című EP, mely csak akusztikus gitáros dalokat tartalmaz és melynek címe nem egy integrált vállalatirányítási rendszerre utal, nem is mozaikszó, csupán Sean Kinney dobos fura álomképéről van szó – azt álmodta ekkortájt, hogy egy sajtótájékoztatón bejelenti új albumuk címét, mely csak ennyi volt: SAP.

Az EP egy súlyos, depresszív akusztikus gitárra komponált zenefolyam, a dalok szépek, törékenyek, nem egy esetben töröttek, az élet sötét oldaláról szólnak. Több dalban Ann Wilson a Heart-ból színesíti hangjával a dalokat, Layne Staley pedig az ekkorra már védjegyévé vált jellegzetesen borult, depresszív módon hozza az énektémákat. Egyedüli lazaságot a Got Me Wrong hoz csak, viszont ez akár már felemelően könnyednek is nevezhető, szokatlan darab a banda életművében, ahogy mondani szokás, bár ez sem rejt sok vidámságot. Az Am I Inside egy szokásosan szép, esős hangulatú dal (ezt a dalt Staley jegyzi, a többit a gitáros, Jerry Cantrell írta). A Right Turn-t, ahogy a borítón mókásan feltüntették az Alice Mudgarden adja elő, ugyanis közreműködik benne Chris Cornell, a Soundgarden és Mark Arm a Mudhoney énekese. Iszonyú hangulatos darab, blues-os gyökerekkel. A dal amúgy remekül példázza a színtér bandái közötti átjárhatóságot, haverságot, egységet. A legutolsó dal a borítón fel nem tüntetett Love Song, ami roppant beteg, bárzongorával, gyors tekeréssel, torzított beszéddel, üvöltözéssel, sikítozással és minden csak hát nem love.

Alice in Chains

Súlyos, borult és törékeny

Hiába szomorkás, keserű, depressziós és befordult ez az album, mert szakítás utáni reggelen, egy esős napra ébredve, bambulva kifelé a szemközti szürke panelsorra mégsem érzi magát egyedül az ember, megnyugtat, megtámaszt, és azt mondja nincs is baj.

Az Alice in Chains ’92-ben kiadta az azóta klasszikus alapműnek mondható Dirt c. lemezt, ’94-ben jött az MTV-s áttörés a szintén akusztikus dalokat tartalmazó, iskolai kísérletről elnevezett Jar Of Flies EP-vel, majd az elképesztően sötét és zilált, rezignált, mégis zseniális harmadik nagylemez, majd az Unplugged koncert élő felvétele. Ezeket még koncert és válogatáslemezek követték, de a banda már nem létezett többé, Staley heroin-függőségén nem lehetett segíteni.

Layne Staley 2002. április 5-én 34 évesen vesztette életét egy speedball nevű kokain és heroin mixtől, ütős volt, nem kicsit. Kilenc évvel később, 2011-ben Mike Starr basszusgitáros is függőségének áldozata lett.

SEATTLE körkórkép - „Grunge” arcképcsarnok

’91-hez és az MTV történetéhez hozzátartozik a grunge-ra keresztelt műfaj térhódítása, ill. hogy ebben az évben több klasszikus zenekar jelentetett meg lemezt - Melvins, Mudhoney, Pearl Jam, Soundgarden, Temple of the Dog, Nirvana. Ennek apropójából muszáj egy rövid összefoglalást adni.

Különösen annak fényében, hogy a műfajt méltatva még az 576 Kbyte nevű számítógépes magazin Wrath of the Demon c. Commodore 64-es játékleírása Ancy felvezetőjével így kezdődött (na jó, az egy 1994. júniusi lapszám volt, de akkor is): „Anthrax (?), a varázsló meggyújtotta az utolsó gyertyát is, ezzel minden készen állt a szertartáshoz. Amint elkántálja a mágikus szavakat, megdördült az ég, villámok hasítottak az éjszakába, és süvítő szél támadt. A szélből földöntúli hangok bontakoztak ki, a Démon hangja dördült. „Ki vagy te, hogy fel merészelsz kelteni évszázados álmomból?” – szólt a hang. „Ó, én csak… tűnődöm és dudolászok. Mellesleg nem segítenél nekem elfoglalni a királyságot?” – hebegett a varázsló- „Hmmm. Az ötlet nem rossz. De mivel nem nagyon szeretem a heavy metalt és azon belül az Anthrax-ot, nem működök együtt veled. Nem mondom, ha a neved mondjuk „Pearl Jam, a Mágus” lenne, akkor lenne esélyed (mert csípem a grunge rockot), de így sajnos el kell búcsúznunk. Hasta la vista, baby!” – szólt a Démon és egy hanyag mozdulattal porrá zúzta a varázslót. Ezután nekifogott, hogy ugyanezt tegye a királysággal is…” Mindig szép, ha popkultúrális pontok találkoznak.

Még a zenében és popkultúrában kevésbé járatos egyének, függetlenül az életkortól és nemtől is érzékelik azt a változást, ami 1991-ben, mintegy robbanás-szerűen következett be, és ha nem is forgatta fel a világot, mint a punk, de jelentősen megbolygatta azt, átrendezve a zenei világ térképét, értékrendjét. A robbanás gyújtópontja Seattle volt, mely a Nirvana által fémjelzett grunge-ról vált híressé és innen ered a szakadt farmer soha nem múló divatja, melyet ma már mindenki hordhat, a műfaj ismeretétől függetlenül, mert a trendek amúgy is újra meg újra felszínre dobják és már nem feltétlenül a lázadás, vagy a szegénység szimbóluma, ahogy a klasszik Chuck Taylor converse tornacsuka sem.

Jimi Hendrix szép örökség ugyan, de ezt leszámítva korábban semmi sem történt Seattle-ben zenei téren, minden műfaj origója Chicago, Detroit, San Francisco, Los Angeles és természetesen New York zónájába tehető. Kicsinek semmiképp’ sem nevezhető a város, viszont mégis elképesztő a bandák tagsága közötti átjárás és csodálatra méltó a mindenki mindenkit ismer, és szívesen segíti a másikat mentalitás, mintha csak ugyanabban a falusi művházban próbált volna mindegyikük. Talán e bajtársi viszony és a mély közösségi együttérzés indította el a belső forrongást, mely lassan haladt a forráspont felé.

Kezdetben a nyolcvanas évekbeli hardcore és punk itatta át a seattle-i szcénát és kezdeti klubsikereket az elbaszott Motörhead és Dischord-vonal mániákus The Fartz aratta (Fingok), akik a Dead Kennedys vezér, Jello Biafra Alternative Tentacles kiadójánál jelentették meg kiadványaikat. Ekkor már mozgolódik az aberdeen-i közösség is, a megalkuvást nem ismerő Melvins tagjai ­Buzz Osborne, Mike Dillard és Matt Lukin­, valamint hórihorgas haverjuk, techinkusuk, Chris Novoselic. Ekkor a banda még az érának megfelelő szélsebes punkot tolt, csak akkor stonerosodott, lassult be kissé a muzsika, amikor a dobos helyére az Iron Maiden-fan, akkor még hasis-dealer, később a Nirvanaban is megfordult Dale Crover került.

Melvins

Többször játszott a Fartz előtt egy helyi trió, akik meghökkentő színpadi produkcióval terrorizálták a koncertlátogató polgárokat. A KISS, Queen, T. Rex fanatikus basszeros-énekes, Andy Wood gyakran maszkírozta arcát hófehérre, szemét feketére húzta és furcsa gúnyákat öltött vékony testére, Dischord-Black Sabbath-féle témákat pengetett, amit precízen kísért Regan Hagar dobos, miközben enyhén skizofrén tesója, Kevin Wood az erősítők előtt szólózta szénné a számokat. Ez volt a Malfunkshun, mely mindössze két válogatásalbumon szerepelt.

Volt egy másik legendás csapat, a Fartz-ból kivirágzó Ten Minute Warning, mely pszichedelikus rockot kevert punkkal és metallal. Kezdetben itt nyomult Duff McKagan, aki később a Guns N’ Roses-hoz csatlakozott, ill. a Mother Love Bone-os Greg Gilmore dobos. A banda olyan tekintélyt vívott ki magának és akkora megbecsülésnek örvendett, hogy amikor Duff távozott a Guns N’ Roses-ba és első ízben játszottak Seattle-ben, mindenki csak értetlenül állt, hogy „hát ezért hagyta ott Duff a T.M.W-t?” -, kérdezgették egymástól fejcsóválva a Green River és Melvins tagok.

Ten Minute Warning – Duff McKagan első felbukkanási helye

A színtér ismert csapatai közé tartozott a punkos U-Men, ill. a leggázabb zenekarnévvel rendelkező, de a történet szempontjából megkerülhetetlen Mr. Epp and the Calculations. Ez az idétlen zenekarnév a kulcs a műfaj gyökereihez, ugyanis egyrészt itt játszott Mark Arm (később Mudhoney alapító!), ez volt a középsulis zenekara, amelyen keresztül egyrészt tökéletesen megtanulta behangolni a gitárt, amely tudást később ügyesen alkalmazott a Mudhoney-ban, ill. a legfontossabb, hogy akarata ellenére névvel ruházta fel a műfajt. Így jellemezte sulis bandáját „Pure grunge! Pure noise! Pure shit!”,  ő természetesen jelzőként használta a grunge szót, mint koszos, szakadt, de Bruce Pavitt (a Soundgarden gitáros Kim Thayil haverja), a Sub Pop fanzine, ill. később nagynevű kiadó egyik alapítója sikeresen elterjesztette, mivel gyakran illette e jelzővel a helyi Green River-t, és a köznyelv átvette.

Különösen szerencsétlen mozzanat volt ráhúzni ezt a cimkét egy egész műfajra, hisz’ a kifejezés elsősorban egy zenekar hangzására utalt, ill. kissé elvonatkoztatva a srácok öltözködésére, akik nem holmi hóbortból jártak szakadt farmerban, kockás ingben, bakancsban-tornacipőben, mert valóban sanyarú közegből jöttek. Természetesen ez is a trend része lett. Zenei szempontból lényegesen különböztek egymástól, elsősorban a punk, hard rock, metal elemei ötvöződtek, de jelentősen eltérő mértékben és a hangzás sem hasonlított, a szimpla hard rockos hangzástól a pincemélyre hangolt súlyos gitárokig terjedt.

’84-ben oszlott fel a szerencsétlen nevű Mr. Epp, de Mark Arm és Steve Turner gitáros folytatni akarták a zenélést, maguk mellé vették Alex Vincent dobost és elcsábították a Deranged Diction nevű hardcore banda mindig intenzíven tomboló basszusgitárosát, Jeff Ament-et. Így született meg a Green River, de mivel Arm olcsó cucca tönkrement, a gitárosi posztra bevették Steve és Alex iskolatársát, Stone Gossard-ot. ’85-ben kiadták debut EP-jüket, Come on Down címmel, ’87-ben jött a második Dry as a Bone címmel, majd jött a nagylemez ’88-ban, a Rehab Doll. Ez hatalmas sikerként volt elkönyvelhető Seattle környékén, viszont a városon kívül a kutyát sem érdekelte a Green River ténykedése, még a legendás és nyitott mentalitású CBGB lézengő közönsége is csak ásítozott a műsor alatt. Nem csoda, a fénysebességű karcos hardcore-hoz szokott közönség még nem volt felkészülve a tömény érzelmi töltetű, borongós, melankolikus, zeneileg valahol a zajos Sonic Youth, a vaskos Stooges, a riffelős Black Sabbath, a punk, valamint a Neil Young-féle ősrock sajátos értelmezésével.

A Green River 1987. októberében oszlott fel, viszont valami vége mindig egy új kezdetét jelenti, ahogy mondani szokás. Ez történt most is és felgyorsultak az események. Jeff Ament, Stone Gossard és Brue Fairweather összehoztak egy Lords of the Wastelands nevű bandát a Malfunkshun-ös Andy Wooddal és Regan Hagarral, majd Hagar-t az ex-Ten Minute Warning dobosa, Greg Gilmore váltotta a poszton és ezt követően felvették a Mother Love Bone nevet.

Mudhoney a színpadon

A Green Riverből kiváló Steve Turner tett egy laza kitérőt a Thrown-Ups nevű csapatba, ami túlnyomórészt jammelésből álló zsigeri ösztön-zúzást tolt, a dalszerkezet mindennemű mellőzésével. Aztán Steve és Mark Arm útjai újra találkoztak, bőgőzni beszállt melléjük Matt Lukin a Melvins-ből, a dobos pedig egy Dan Peters nevű arc lett. Matt 1987 szilveszterén tért vissza Seattle városába, így az új banda, a Mudhoney első próbájára 1988. január első napján került sor. 1988. tavaszán már a Sub Pop-os Bruce Pavitt küldte stúdióba a bagázst, hogy végre rántsanak fel valami hangzóanyagot az utókor számára, a stúdiófelelős Jack Endino producer lett. Ekkor született meg az első és egyben zseniális kislemez, a Touch Me, I’m Sick, mely már előrevetítette a ’88-as, azóta legendássá és méltán kultikussá váló Superfuzz Bigmuff EP-t, amit már csupán a borítója miatt is érdemes megvenni, annyira egyszerű és zseniális, és melynek turnéztatása során már eljutottak Európába is. Az EP címe azokra a húsz éves lepukkant effekt-pedálokra utal, amelyek nagy mértékben hozzájárultak és meghatározták a banda karcos, nyers, koszos, szennyes, tépett hangzását. Azaz a grunge jellegzetes védjegyét. Ekkorra már a média is szaglászta az új stílus elburjánzását és várta a virágzást, az egyik brit zenei hetilap, a Melody Maker minden költséget fedezve átküldte Seattle-be firkászát egy kis fürkészésre, ő volt Everett True, aki büszkén állítja, hogy ő fedezte fel a grunge zenét, hát persze… (amúgy később elhanyagolható és felesleges könyvet is írt a Nirvana-ról, mely helyett az érdeklődők inkább a valódi Kurt Cobain Naplókat olvassák el).

Így jött létre hosszabb-rövidebb átjárások után a két kult zenekar a Mother Love Bone és a Mudhoney.

Szintén az elsők között volt a ’84-ben Kim Thayil gitáros és Hiro Yamamoto bőgős által alapított Soundgarden, melyhez csatlakozott a különleges hangszálakkal bíró Chris Cornell, aki kezdetben dobolt is, de a Skin Yard nevű bandából elcsábították Matt Cameron-t, így vált teljessé a felállás. ’91-ben megjelent Badmotorfinger albumuk ismertetése pár sorral feljebb olvasható.

Soundgarden

1988. novemberében jelent meg a Nirvana első kislemeze, a Love Buzz/Big Cheese a Sub Pop-nál, miután Jack Endino, a segítségével készült demót eljuttatta a kiadóhoz.

Nirvana

„A szótár szerint a nirvana azt az állapotot jelöli, amikor az ember megszabadul a szenvedéstől, a külvilágtól. Számomra nagyjából ezt jelenti a punk rock.” /Kurt Cobain

’89 tavaszán a Mudhoney a Sonic Youth vendégeként játszott egy brit turnén, majd önálló bulikat adtak, de a nyolc hetes turnéra csak kevesen voltak kíváncsiak, viszont a brit sajtó már felnagyította az eseményt és fókuszba állította a bandát. A turné búcsúállomása Londonban volt, a Soundgarden vendégeskedésével, akik akkor Screaming Life és Ultraomega OK albumai dalaival turnéztak odaát. A brit lapok ekkorra már akkora hype-ot kerítettek a zenekarok és új stílusuk köré, hogy a felhajtásra és új dolgokra folyton szomjazó angolok szétkapták a klubot. Ekkor már Seattle-ben sem csak pár százan voltak kíváncsiak a helyi zenekarokra, hanem bemozdult a tömeg, melyet tetézett, hogy ekkor jelent meg a Soundgarden Louder Than Love-ja, ill. a Nirvana első, három nap alatt 600 dollárból felrántott lemeze, melynek low budget-jét még a belső borítón is feltüntetik, a tagok neveit pedig rosszul nyomtatják bele, ettől függetlenül a lemez kiválóan szólt és egyértelműen ez volt az, amely vitte a pálmát a többiekkel szemben.

A Soundgarden szerződtetése utána multikiadók is elkezdtek szaglászni a helyi bandák után, tehetségvadászok százai lepték el a város klubjait. A Mother Love Bone első EP-je, a Shine ugyan egy ismeretlen csengésű Stardog Records hozta ki, de a bennfentesek tisztában voltak vele, hogy a céget csak azért hozta létre a multi Polygram, hogy független kiadósnak álcázza a bandát.

A másik nagy cápa, a Columbia kiadó az Alice in Chains-t szúrta ki magának, azt a csapatot, akik a többiek hardcore-punkon és független alternatív zenéken szocializálódott, helyi alternatív/punk mozgalomból kinőtt bandáktól eltérően inkább a heavy metal és hard rock színtér szülötte volt. A zenekar tagjai nyitottak voltak, lejártak a helyi Soundgarden és Nirvana bulikra, továbbá hagyták, hogy a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének nyers, zabolátlan zenéje is hatással legyen rájuk. Első, ’90-es Facelift, és ’92-es Dirt c. nagylemezeik a grunge és metal műfajokon belül egyaránt mérföldkőnek számítanak. A Dirt 13 dalából 12 konkrétan a drogokról, a függőségről szól, a maradék egy, a Rooster pedig Jerry Cantrell apjához íródott, aki ily’ becenévvel küzdött a vietnami háborúban. A dalokat Layne Staley zaklatott, szomorkás, szenvedélyes és szenvedéssel teli megtépázott éneke teszi erőssé, hatalmassá és egyszerre törékennyé.

A másik nagy dobást mindenki a Mother Love Bone-tól várta, azonban a sikertörténet lapját kettészakította, hogy a lemezmegjelenés előtt néhány héttel Andy Wood huszonnégy éves korában herointúladagolás következtéében kómába esett, majd pár napra rá meghalt. A Polygram-nál megdöbbenve és csalódottan fogadták a hírt, a megjelenés előtt álló Apple lemez megjelenését pedig fél évre eltolták, mert nem tudtak mit kezdeni egy olyan ismeretlen bandával, amelynek énekese már nincs is életben.

A Mother Love Bone-os Stone Gossard és Jeff Ament társuk halála után vettek egy mély lélegzetet, miután letisztultak érzelmeik és gondolataik és leültek átbeszélni, hogy folytatják a zenélést. Bevették Mike McCready-t másodgitárosnak és egyik kedvenc kosarasuk Mookie Blaylock után nevezték el magukat (kiváló kosárlabdázó, tizenhárom évet húzott le az NBA-nél). Énekesnek egy Eddie Vedder nevű kaliforniai szörfös srácot vettek maguk mellé, kezdetben nem is találkoztak személyesen, csak hallomásból ismerték egymást és demókazettákat küldözgettek egymásnak. A kosaras srác neve miatt azonban zenekarnevet kellett változtatniuk, Pearl Jam néven nyomultak tovább, viszont tisztelgésképpen első lemezüknek a Ten címet adták (ez volt Blaylock mezszáma, aki utólag bevallottan szintén PearlJam fan).

Mielőtt azonban a Ten megjelent volna, Stone Gossard, Jeff Ament, Mike McCready és Eddie Vedder a Pearl Jamből, valamint Chris Cornell és Matt Cameron a Soundgardenből összehoztak barátjuk, Andy Wood emlékére egy albumot, ez volt a Temple of the Dog, mely egy csodálatosan érzelemgazdag, zeneileg, szövegileg, előadásmódjában őszinte búcsúalbum.

Ekkorra azonban már az összes Sub Pop kiadó szárnyai alatt kezdő banda multinacionális, ún. major kiadóhoz került. A Nirvana a Geffen-nél, a Soundgarden az A&M-nél, az Alice in Chains a Columbia-nal, a Pearl Jam a Sony-nál kötött ki, míg egyedül a Mudhoney maradt hű a Sub Pop-hoz. Ezzel eljött a Seattle-grunge forradalma, olyan lemezek jelentek meg, mint a Nirvana Nevermind-ja, a Pearl Jam-től a Ten, a Soundgarden-től a Badmotorfinger, vagy akár a Mudhoney-tól az Every Good Boy Deserves Fudge. A remek bandák és az MTV hathatós közreműködése csúcsra járatta és rövidesen ki is futtatta a grunge-ot, majd egyesek elkezdték másolni a helyi bandákat és a hullámot meglovagolva szakítottak egy nagy adag zsetont. Belőlük azonban hiányzott, a grunge legfontosabb eleme az érzelmi mélység és az őszinteség.

Nirvana szülőföldje, a Seattle-től 130 km-re található Aberdeen városka Welcome to Aberdeen táblája alatt a Come As You Are felirat díszeleg, emlékezik, tiszteleg.

A Seattle mozgalom tagok közti átjárásából, haverságából jöttek létre a következő projektek, bandák: Mad Season, Hater, Devilhead, Brad, Three Fish és a Simpsons-ban is feltűnt Satchel. A grunge fontos előadói még a Screeming Trees és a Wipers.

Aztán a grunge-ra keresztelt műfaj pár éven belül ki is fulladt, bár mély nyomokat hagyott a zenei palettán, mégis szinte ennek ellenpontjaként jött létre az évtized másik legjelentősebb zenei jelensége a britpop, mely a szórakozásba, lazulásba, az életbe való hitet hirdeti rendületlen, és amelyet a metalosok csak lötyögős gitárpopként tituláltak. A zene gyökerei a manchesteri színtérbe kapaszkodnak, a műfaj origója a Stone Roses, Happy Mondays, The Smiths, majd ’93-ban a Suede debüt-albuma taposta ki az utat a Blur-nek (klasszik: Parklife) és Oasis-nek (klasszik: Definitely Maybe).

’91 még a grunge fénykora, viszont ekkor már klasszikus felállással lép fel Manchesterban az Oasis és váratlan sikereket ér el debüt-lemezével a Blur, akik egy adósságtörlesztés miatt Amerikába utaztak turnéra, mely teljes érdektelenségbe fulladt és negatív élményként csapódott le a tagok életében, olyannyira, hogy Amerika utálatot váltott ki és arra ösztönözte őket, hogy büszkék legyenek brit identitásukra, és újra felfedezzék a szigetország szépségeit, annak ködös-borongós atmoszférájával együtt. Így történhetett, hogy berántották zenéjükbe a brit hagyományokat és zenei örökséget, mely a The Beatles, The Kinks, The Rolling Stones, The Who beatjében, a Led Zeppelin, David Bowie, Queen monumentalitásában, a Pink Floyd pszichedeliájában, a hetvenes évekbeli punkban, a The Smiths, The Cure, U2 melódiáiban gyökerezik és újrahasznosítva, újraértelmezve önálló stílust képezett. Ez volt a britpop, mely a grunge melankóliájával és világfájdalmával ellentétben épp’ az életörömre játszott rá, a nagybetűs (brit) Életet állította középpontba a szürke hétköznapokkal, egyszerű figurákkal, szerelmi csalódásokkal, munkába ingázással, elszigetelődéssel, buktatókkal, lézengéssel, semmittevéssel együtt, ill. ünnepelve azt, nem egyszer himnuszokat zengtek e teljesen hétköznapi élményekről.

Bandaháború: Oasis VS. Blur

„Ha távol vagyok Angliától, csak a foci és a tea hiányzik” – Noel Gallagher (Oasis)

Blur

„És tengernek megyünk, én meg a szépséges Anglia, teszünk egy kört a vizcaya-i öbölben, de hazaérünk, mire kész a tea”  / Blur – This Is a Low (1994)

„Az amerikaiak a grunge zenét kedvelik, meg a grunge énekeseit, amikor fejbe szúrják magukat a színpadon. Aztán jöttünk mi, akik dezodort használunk, és nem értenek meg minket.” / Liam Gallagher

A britpop épp’ a grunge hanyatlásakor kezdte meg üstökösként való szárnyalását, melynek legnagyobb képviselői a The Stone Roses, Blur, Pulp, Oasis, Suede, Supergrass, Elastica voltak. A bulvár rögtön ráharapott Damon Albarn (Blur), valamint a Gallagher-testvérek (Liam és Noel, Oasis) már-már szánalmassá váló zsörtölődésére, folyamatos szájkumitéjára és egy idő után mintha ez fontosabb lett volna a zenei tartalomnál. De ez a britpop-téma már egy másik színes sztori, ahogy az is, hogy e műfaj Föld-rengető hatása nélkül mennyi esély lett volna, hogy az a bizonyos reflektor Guy Ritchie, avagy Nick Hornby ábrázatára irányul, ill. vajon hány magyar honfitársunknak jutott volna eszébe, hogy pakolja a cókmókját és a Szigetországban próbáljon szerencsét bébiszitterként, recepciósként, mosogatóként, bartenderként.

Tehát, e mágikus ’91-es évben a fent részletezett albumokon kívül még jópáran behúzták a lottó ötöst. Röviden álljon itt még néhány, a teljesség igénye nélkül:

1991-ben jelent meg a seattle-i grunge egyik keresztapjaként emlegetett, a rettentő frizurával megáldott Buzz Osborne vezette (aki a Simpsons-ból ismert Balfék Bob kiköpött mása) Melvins harmadik, grunge-ból stoner rockos, sludge metalos vadhajtásokban bővelkedő, megtévesztő borító mögé dugott Bullhead lemeze.

Dinosaur Jr. -

a legkirályabb zenekarnév

Ez év februárjában jött ki a Dinosaur Jr. Green Mind című lemeze, akikről röviden annyit lehet mondani, hogy ők a klasszikus trió felállás alfája és omegája, mindenféle menőséget nélkülöző béna figurák (akikről utolsóként gondolná az ember, hogy a söriváson kívül máshoz is értenek, például remek dalok írásához, vagy gördeszkázáshoz, pedig mindegyikhez, nagyon), akik hárman együtt dalokat játszva a coolság és lazán interpretált, jelző nélküli gitárzene ikonjait alkották. Dalaikban manifesztálódott a szorongó ifjúság generációjának minden nyűgje, úgy, hogy magában hordozta a továbblépés lehetőségét, melynek kulcsa a mindenkori görcsmentesség. A los angeles-i Fishbone, mely valójában logójával együtt először volt egy remek rockbanda, mint sokadrangú ruhamárka, szóval ők is ekkor adták ki remek The Reality of My Surroundings c. lemezüket, mely laza ska-reggae-punk-funk-rap crossover ötvözet volt. A műfajok ötvözésében hasonló szerepet betöltő furcsa riffelésű, Les Calypool basszermágus által irányított Primus is kihozott egy klasszikust az avantgarde-metal kedvelőinek Sailing the Seas of Cheese címmel. Mindenki szánjon egy kis időt a különösen aranyos gyurmafigurás borítók, ill. videók elemezgetésére. Ekkor jelent meg a példaértékű függetlenség és önmegvalósítás hőse, a Minor Threat és Rites of Spring tagokból álló emocionális post-hardcore Fugazi második nagylemeze Steady Diet of Nothing címmel. Ez évben adott ki utoljára lemezt a független gitárzenék szent tehene, a Pixies is, hattyúdaluk címe Tromple le Monde. Az Ivo Watts-Russel által Dead Can Dance, Cocteau Twins, Colourbox, The Breeders, Throwing Muses zenekarok környékéről összetoborzott (aki amikor ráért) tagokból álló ’83 és ’91 között működött This Mortail Coil is ekkor adta ki utolsó, legszebb, csodás dream-pop dalcsokorral teletűzdelt Blood című lemezét. Magukat a rock megmentőjének tartó, a leggigászibb zenekar címét önként magukra aggató, általam mindig is került, ettől függetlenül sokak kedvence a The Cult is ekkor hozta ki második legjobb (ez nyilván vita tárgyát képezi) lemezét, a Ceremony-t. Ekkor adta ki debütjét az ambient-house duó The Orb The Orb’s Adventures Beyond the Ultraworld címmel, megteremtve ezzel a modern elektronika alapjait. A kultikus Jesus and the Mary Chain dobosa, David Gillespie által alapított skót Primal Scream első két lemezén még egy átlagos alter-rock csapatként mutatta magát, de aztán a kilencvenes évek elejére magukba szippantottak mindent a dance-ből, rave-ből és acid house-ből, harmadik, Screamadelica c. lemezük tulajdonképpen ezek fúziója, mely milliónyi elismerést, áttörést hozott a zenekarnak. A gúnyosan cipőbámulós zenekarnak csúfolt bandák közül egyedüli túlélőnek a horrorklasszikusról elnevezett My Bloody Valentine tekinthető, e túlélést és örökérvényűségét pedig ’91-es Loveless albumának köszönheti, amelyen a széteffektezett, torzított, karcos, feedback őrületbe ágyazott zajból megszületett a zajpop. Ekkor jelent meg a krisztusi korban lévő Prince tizenharmadik nagylemeze, a Diamonds and Pearls, amelyen képes volt megújulni, felvonultatni egy soul-funk-pop-rock orgiát, a dalok és klippek középpontjában, mint mindig, most is a szexualitás állt, az album maga a bujaság kertje. Ekkor jött ki Nick Hornby író egyik kedvenc csapatának a Teenage Fanclub-nak harmadik, Bandwagonesque c. lemeze. Ez az év a Smashing Pumpkins besavanyodott kesergő rockjának debütje is, Gish címmel. És álljon itt még egy igazi klasszis, a grunge úttörőinek kikiáltott (fent sokat emlegetett) Mudhoney Every Good Boy Deserves Fudge lemeze, mely egytől-egyig magán viseli az összes jellegzetes stílusjegyet - a kásás gitárokat, klaffogó dobokat, mániákus-depressziós hangulatot, dühös Stooges-os zabolátlanságot. A felvétel egy ócska, nyolc sávos keverő segítségével történt. Ha már punk gyökerek, akkor feltétlenül említést érdemel a ’91-re már élő legendává vált Jah Wobble, aki korábban Johnny Rotten nyivákoló hangja alá tolta a dübörgő dubos basszusgroove-okat a Public Image Ltd.-ben, majd megalkotta saját multikulturális bigbandjét a Jah Wooble and the Invaders of the Heart címmel és kinyomta Rising Above Bedlam című albumát, ami világzenei katyvaszával mai napig friss és üde. A Public Enemy, De la Soul és A Tribe Called Quest mellett a hip-hop mezőny is termékeny volt, albummal jelentkezett a fűtől bűzlő, repedtfazék hangú Cypress Hill kollektívája (Cypress Hill), az okos Gang Starr (Step in the Arena), Ice-T kőkemény gangsta-rappel prédikál a nagyvárosi lét buktatóiról, a posványba süllyedés veszélyeiről és buzdít a kitörésre (OG Original Gangster), továbbá európai fülnek kedves és izgalmas szövegeléssel jelentekezett MC Solaar francia szócséplő. Albuma címe Qui Séme Le Vent Récolte Le Tempo, mindenki hallgassa meg, aki szereti a dzsesszes ütemeket, laza és okos ritmusképleteket és rímeket, valószínűleg a többség egy szót sem ért a francia szövegből, de érezzük, és ez számít. Ekkor jelent meg a Queen Innuendo lemeze, mely a tizennegyedik volt a sorban és az utolsó is egyben, a folytatást Freddie Mercury novemberben bekövetkezett sajnálatos halála tette lehetetlenné. Adott ki lemezt a Faith No More-os őrült Mike Patton, aki Mr. Bungle néven hozott létre kiakasztó, amúgy ’85 óta működő projektet, melyen rajzfilmbetétek találkoznak ambientes jazzel és death metallal és tulajdonképpen minden mindennel. Volt még ekkor lemeze az AC/DC-nek ((The Razor’s Edge) és Bryan Adams-nek is. Utolsóként álljon itt egy, nevét az andalúziai anarchista csoporttól tisztelgésképpen átvett banda, a Mano Negra, mely Manu Chao anyazenekara volt, aki ’98-tól megérdemelten roppant sikeres szólóelőadó, pozitív üzenettel, politikai töltettel. A Mano Negra latin, funk, punk, hardcore, rock, pop, salsa, flamenco, ska, reggae elemeket ötvözött sajátosan, ezt a kevercset hívták mestizo-nak, vagy patchanka-nak. Szóval, ezek legemelkedettebb pillanatait élvezhetjük a ’91-es King of Bongo lemezen (melynek címadó dalát Bongo Bong néven Manu Chao hasznosította újra és futtatta fel hét évvel később).

„Je ne t'aime plus, mon amour
Je ne t'aime plus, tout les jours....
Parfois j'aimerais mourir tellement j'ai voulu croire,
Parfois j'aimerais mourir pour ne plus rien avoir
parfois j'aimerais mourir pour plus jamais te voir”

1991 a magyar metal mezőny legvirágzóbb éve, csupa ünnepelt honi klasszikus látott napvilágot, közülük is a legfontosabb az Ossian Ítéletnap c. lemeze, olyan számokkal, mint a Magányos angyal, Ítéletnap, A szerelem gyilkosa, Törvényen kívül vagy az örökzöld Rocker vagyok. Ezen kívül ekkor indult be az Omen, jött ki az Akela első demófelvétele, a Lady Macbeth egyetlen albuma és a Pokolgép Adj új erőt! albuma. Az elkövetkezendő tíz évben pedig a városi lakótelepek pólóversenyében az Ossian pólók mindvégig a top 3-ban maradnak (Kurt Cobain és Tupac fejei mellett, mert ahogy a Fábry-sémára épülő közhely mondja, Tupac a hiphop Kurt Cobainje).

És ott volt még a Menczel Gábor, Hauber Zsolt és Kovács Ákos trió alkotta Bonanza Banzai, akik a Dr. Beat és Popular csapatok mellett a legnagyobb Depeche Mode-klónnak számítottak. Egyenesen copy-paste-leltek, de ez „csak” azokat zavarta, akik már ekkor tudtak angolul, ill. akik szerették a DM-et. A Roland D20-as szintetizátor gyári hangszíneiből és a DM dizájnjából legtöbbet kisajtoló és profitáló zenekar teletömte a BS-t és kisebb hisztériát okozott itthon. ’91-ben szinte BB-láz tört ki, mindenki BB-logót vésett az iskolapadba, ekkor jelent meg kis fehér kazettán az Elmondatott és A pillanat emlékműve albumok, valamint ekkor rögzítették a november 15-i nagyszabású koncertet, melyről videó is készült és következő évben jelent meg. A feloszlás ’94-ben következett be, a szintetizátoros tagokból reklámzene-felelős lett, Ákos pedig nagy tábornak örvendő szólóelőadó.

Talán, a mai állapotokat elnézve elképzelhetetlennek tűnik, hogy akkoriban folyamatosan Depeche Mode, Guns N’ Roses, Nirvana, Pearl Jam, Alice in Chains cikkek virítottak a Bravo és Popcorn magazinok hasábjain. Olyan tekintetben nem annyira meghökkentő, hogy akkoriban az volt a divat, ezért ott volt a helyük. Viszont, abból az aspektusból már félelmetes, hogy az azt követő időszakokban mennyire ignorálták a hasonló „alternatív” stílusokat, ill. gitár alapú muzsikákat, szinte bojkottálva az ifjúság kulturálódását és látókörének szélesítését.

E P I L Ó G U S

Manapság szokás áhítozni a hetvenes-nyolcvanas évtizedek után, felelőtlenül, hisz’ a nosztalgia torzít. Valóban jó volt kötelezően úttörőnek lenni, jó volt a kötelező honvédségi szolgálat (nem lett volna jobb tartalmas munkával tölteni?), valóban jó volt kötelezően KISZ-tagnak lenni (Kommunista Ifjúsági Szövetség), jó volt, hogy mások eldöntötték, hogy mit tűrnek, tiltanak, támogatnak nekünk, valóban jók voltak az egyszer egy méteres kis konyhák a lakótömbökben, valóban jó volt teljesíteni az előírt tervet, jó volt megfigyeltnek lenni? Jó lehet egyáltalán bármi, ami kötelező? Dehogy. Nem lehet az idő megszépítő szemüvegén keresztül megítélni egyetlen érát sem. Ami akkor jó volt, az maximum a közösségi érzés, hogy mindnyájan nyakig benne vagyunk a pácban és ez az, ami összetartó erőként kovácsolta össze az akkoriakat, nem Kádár János, nem Aczél György, nem Erdős Péter, nem is Horn Gyula marionett játéka. És ne feledjük, hogy ’89-cel előjöttek szőnyeg alá söpört gyalázatos tudósítások a pártállamról, belügyről, koncepciós perekről, orwelli módon elhomályosított hírblokkokról, kitudódott az aktuális igazság Recskről, ÁVH-ról, és az ’56-os ellenforradalom forradalommá lett.

Nekünk már ott volt a történelemkönyvünkben, hogy az MSZMP-ből ki merre, hová szivárgott át, hogy aztán a mai napig közel maradhasson a zsírosbödönhöz és harácsoljon. Ott vannak a nevek, és nem szorulnak különösebb magyarázatra sem, mert itt a rendszerváltozás óta el nem hangzott egy kósza pardon senki részéről sem, jellemtelenül pöffeszkednek, és oda köpködnek, amiért anno mellverdesve kiálltak. Valahol ebben rejtőzik hazánk pszichoszómatikus betegsége is, hogy a politikai elit nem tudja egója fölé helyezni a közösség érdekeit, semmi alázat, szolidaritás nincs bennük, ami miatt méltánytalanok politikai szerepükre, amelynek elsődleges célja konkrétan az egész nemzet előbbre juttatása, jobb sorsa terelése lenne.

Talán a nagy öregek részéről érheti némi támadás a mai generációkat, hogy miért nem szólalnak már fel valamiért. Mindig van miért lázadni, tiltakozni, de sokkal fontosabb kiállni valamiért. Mert előbbi valamivel szemben definiálja önmagát, de mi történik, ha az megszűnik? Jobb egy pozitív tényező mellett kiállni és azt propagálni.

Mint már említettem a nyolcvanas években kiadtunk pár szobát a házunkban, ahová gyakran visszatért ugyanaz a német család. Kilencvenben még jöttek, mert hát itt volt a sok emlék és szippantottak egy jót a szabad levegőből. ’91-ben már nem jöttek, hanem egy ilyen képeslapot küldtek, a keltezés 1991. október 22.:

Képeslap Miami-ból, 1991. okt. 22. hátoldalán ez állt: „Viele grüße auss dem sonnigen Florida jendet Euch Andy. Im Oktober ist hier etwas kühl, ess ind nur 28°C. Man es verbringt trotzdem die meiste Zeit im Wasser.”

A rendszerváltás fogalma azóta rendszerváltozássá degradálódott, volt idő, amikor e kijelentés még vitákat kavart, de így több, mint húsz év távlatából már mindenki így emlegeti, hisz’ ha valami 20 éve tart, akkor bátran állíthatjuk, hogy stagnál. A rendszerváltozás pedig a hatalmi és gazdasági viszonyok tulajdonképpeni új kontextusba helyezése volt.

Sajnálatos módon elmaradt a felhőtlen boldogság és egyre inkább keserűség ült a szívekbe, a politikai elit és szféra szmogja pedig beszennyezte a tisztességes állampolgárok lelkét, tudatát és elködösítette perspektíváját. A fenntartható fejlődés modern fogalmának terjedése hazánkat is elérte, de értelmezésre, feldolgozásra, befogadásra és alkalmazásra nem került. Pedig egyszerű a képlet: mindennek a gyermekek pozitív formálásáról kellene szólnia, hiszen a megfelelő környezet és kondíciók biztosítása a jövő generációi számára biztosítja az egész nemzet felemelkedését, éppúgy’, ahogy a jelen pozitív megélése leképezi a szép múltat és bearanyozza a jövőt. Ma már nincs csodálkoznivaló, hogy fiataljaink menekülnek ebből az életképtelen országból, ahol minden az „éppen elégséges” életminőség, értékrend felé orientálódik. Másrészt már ’94-ben is voltak akik „nem akarok olyan országban élni, ahol Horn Gyula számít a legnépszerűbbnek” címszóval hagyták el hazájukat. Nem lehet elítélni azt, aki tisztességes módon szeretne egy normális színvonalú életet kertes házzal, kutyával, két gyerekkel, kocsival, és esetleg megvalósítani és élni az álmait.

A nyolcvanas évek vége és kilencvenes évek eleje olyan, akár az átmenet a fagyos, metsző, rideg télből, az olvadozó, roskadó kormos havon keresztül a tavaszi fuvallatba, a rügyezés teljes pompájába, virágporral, illatokkal, erősödő színtónusokkal. Hazánkban azonban a nyári napsugárban való fürdőzés, záporok utáni szivárvány lélekemelő látványa, a gyümölcsök érlelődése és az őszi betakarítás azonban már elmaradt, ahogy a kert ápolásához szükséges összefogás is. Elfelejtődött a cél, mely szerint a közösen nevelt gyümölcsből mindenkinek csemegéznie kellett volna. Azóta visszasüppedtünk a kormos latyakos hó átmeneti évszakába, mely kétszeresen aláhúzza a közhellyé vált morális válság tényét, melyben a kirakatba tett politika hatalmi harca felülírja az egyén naponta hősként megvívott csatáját az élettel, mely a minimumra épp’ elég, melyben a nép mindent tűr, nem lázad, és ahol a látszat fontosabb a lényegnél, a forma a tartalomnál, a másolat az eredeti helyett. Ez azonban csak az évtized második felére ütközött ki igazán és addigra már tisztán kikristályosodott, hogy a korábban megélt határtágulás, majd a határok eltűnése nem vonta magával a tudat horizonttágulását.

’91-ben egy rövid időre megállt és kimerevedett a pillanat, a pillanat, mely valóban kellemes volt, felszabadító, benne rejlett a pozitív változás lehetősége, melynek aprócska kordokumentumai a fent említett élmények, filmek, könyvek, zenék, melyek barlangrajzként őriznek egy-egy gondolatot, érzést, kalandot abból az időből, mely számomra egyet jelent azon tanulsággal, mely szerint meg kell élni az adott pillanatot teljes lényünkkel. Mert ott abban a momentumban a jelenből múlt lesz, a jövőből pedig jelen. Így hathatunk saját magunk valóságára, megélve, átélve, nem a múlton rágódva, nem a jövőn sopánkodva, annak teljes tudatában, hogy szaporítsuk pozitív tapasztalatainkat, hisz’ élményeink összege vagyunk, és ezáltal ez az egykor nagyszerű és jobb sorsa érdemes, a kommunizmus másnaposságától szenvedő nemzet egy jobb víziót tehetne magáévá.
_adam

Kötelező Irodalom

Martin Clarke: Pearl Jam (Cartaphilus Könyvkiadó, 2009)

Larry Sloman: Anthony Kiedis: Scar Tissue – Chili a sebre (Konkrét Könyvek Kft.)

Kurt Cobain – Naplók (Tericum Kiadó)

Brendan Mullen: A Red Hot Chili Peppers története saját szavaikkal (Cartaphilus Könyvkiadó)

Dave Thompson: By the Way – Red Hot Chili Peppers (Cartaphilus Könyvkiadó)

U2 by U2 (Show Time Budapest Kft.)

Lobenwein Norbert - 89 – 09 a rendszerváltás pillanatai (VOLT Produkció, 2009.)

Kor-képek 1980 – 1989 (Magyar Távlati Iroda Zrt, 2010.)

Kor-képek 1989 – 1994 (Magyar Távlati Iroda Zrt. 2009.)

IDŐOMLÁS – Korlát, avagy ahogy egy kor lát – az 1991-es évjárat lényeges pillanatai

Oliver Stone filmbiográfiát forgat a The Doors zenekarról, Jim Morrison szerepében Val Kilmer.

Szovjet ejtőernyősök támadást indítanak a litván főváros, Vilnius középületei ellen: elfoglalják a Rádió és Televízió épületét. Lettországban, Rigában tűz alá vesznek középületeket.

Légitámadás iraki célpontok ellen - az Egyesült Államok az ENSZ felhatalmazásával Kuvait felszabadításának ürügyén megkezdi az úgynevezett öbölháborút.

A magyar kormány 15%-kal leértékeli a forintot a konvertibilis valutákkal szemben.

A Smashing Pumpkins multihoz szerződik, szerződést ír alá a Virginnel.

A Small Faces gitárosa, Steve Marriot meghal a házában kitört tűzben.

Johnny Thunders, a New York Dolls egykori gitárosa meghal kábítószer túladagolásban.

A Szovjetúnió különböző bányavidékein 28 ezer bányász sztrájkol, magasabb bért követelve.

Az FKGP parlamenti frakciója megvonja a bizalmat Torgyán Józseftől.

Kevin Costner filmje, a Farkasokkal táncoló hét Oscart söpör be.

Diego Maradona futball szupersztárt, a Napoli játékosát 15 hónapra eltiltják doppinghasználat miatt.

Eisanachban befejezik a Wartburg autók gyártását, és megszűnik a Trabant gyártása is.

Elindul a Lollapalooza utazó fesztivál, a Nine Inch Nails, Ice-T, Living Colour és a Jane’s Addiction részvételével, a fesztivál ötlete Perry Farrell agyából pattant ki.

A magyar alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősíti a személyi számot.

Izzy Stradlin gitáros kilép a Guns N’ Roses-ból.

A magyar kormány a továbbiakban nem kíván részt venni a Bős-Nagymaros erőmű projektben.

Forgószél és szökőár Dél-Bangladesben, a halottak száma háromszázezer.

Manchasterben először játszik klasszikus felállásban az Oasis.

Nyolcadszor is férjhez megy Elizabeth Taylor színésznő: új választottja egy kőműves, Larry Fortensky.

Újjáalakul a magyar cserkészmozgalom, amelynek elődjét 1948-ban integrálták az úttörőmozgalomba.

Frank Zappánál prosztatarákot diagnosztizálnak, Magic Johnson AIDS-tesztje pozitív

.

Szriperumbudurban (India) merénylet áldozata lesz Radzsiv Gandhi.

A Billboard albumlistáján első a U2 Achtung Baby lemeze.

Horvátországban a választópolgárok 95 százaléka a Jugoszláviától való elszakadás mellett voksol.

A La Manche csatorna alatt összeér a Csalagút első ága.

Miután Szlovénia és Horvátország kikiáltja függetlenségét, kitör a jugoszláv polgárháború. A több évig tartó összecsapások 350 ezer áldozatot követelnek.

Berlin lesz a német kormány székhelye.

Borisz Jelcin az Orosz Föderáció elnöke.

George Bush és Mihail Gorbacsov aláírja a hadászati fegyverek csökkentését garantáló START-szerződést.

Sikertelen puccs Mihail Gorbacsov ellen.

Carl Lewis világcsúcsa a száz méteres síkfutásban, a tokiói atlétikai világbajnokságon: 9,86 sec.

Magyarországra érkezik II. János Pál pápa.

Mogyoródon a Hungaroring-en Ayrton Senna nyer.

Miles Davis, amerikai dzsessz zenész halála. „A középiskolában trombitán én voltam a legjobb, de az elismerést mindig a kék szemű szépfiúk kapták. Ekkor határoztam el, hogy ezen a hangszeren minden fehér embert le fogok pipálni.” - Vallotta ’62-ben, és azóta is így van.

Egy ausztriai gleccserben több ezer éves, emberi maradványra bukkannak - a simalauni férfit a lelőhelyéről Ötzinek nevezik el.

Egy new york-i ház 53. emeltéről kizuhan Eric Clapton négy éves fia. Az ő emlékére íródott a megható Tears in Heaven.

Meghal Aczél György kultúrpolitikus és Vas István költő, író.

Megszűnik a Szovjetúnió, Alma-Atában tizenegy tagköztársaság Független Államok Közössége néven egyesül.

A magyar országgyűlés augusztus 20-át fogadja el állami ünnepként.

1991. november 06. A KGB hivatalosan is bejelenti, hogy nincs többé.

Farrokh Bulsara, híresebb nevén Fredde Mercury, a Queen énekese, 1991. november 22-én magához hívatja menedzserét, Jim Beach-et, aki másnap hivatalosan közli, hogy Mercury HIV pozitív. Egy napra rá, november 24-én kensingtoni otthonában elhunyt.

IDŐGÉP – ’90-es évek főbb léptékben végigpörgetve

1989. október 23., Budapest - Szűrös Mátyás, az Országgyűlés elnöke, ideiglenes köztársasági elnök a Parlament erkélyéről kikiáltja a Magyar Köztársaságot.

1989. november 21. Magyarországon az amerikai General Electric International konszern megvásárolja a Tungsram Rt. Részvényeinek 50%-át.

1989. november 21 – 24. Ülésezik az Országgyűlés. Németh Miklós miniszterelnök bejelenti, hogy Magyarország bruttó külföldi adóssága az év végére eléri a 20 milliárd, a nettó adósságállomány pedig a 14 milliárd dollárt, egyúttal elismeri, hogy a vezetés még a ’80-as évek közepén is hamis adatokat közölt az adósságállományról, attól tartva, hogy elriasztja a külföldi hitelezőket.

1989. december 25. Bukarestben egy katonai törvényszék halálra ítéli Nicolae Ceausescu-t és feleségét. Az ítéletet azonnal végrehajtják. A román televízió a tárgyalást és a kivégzést is közvetíti.

1990. január 8. Jelentősen emelkedik a hús (32%), a tejtermékek (42%) ára, a víz- és csatornadíjak (330%), drágul a benzin, cigaretta és a szeszes italok.

1990. január 29.. A SZOT felhívására tízezrek tüntetnek a Kossuth téren a kormány gazdaságpolitikája, az életkörülmények romlása és a fenyegető munkanélküliség ellen.

1990. április 18. Az FKGP Torgyán Józsefet, az SZDSZ Tölgyessy Pétert, a függetlenek képviselőcsoportja Fodor Istvánt választja parlamenti frakcióvezetőjének.

1990. április 22. Az MDF parlamenti képviselői alakuló frakcióülésük második napján úgy döntenek, hogy Antall József, a párt elnöke lesz a párt parlamenti képviselőcsoportjának vezetője.

1990. április 27. A FIDESZ parlamenti képviselői Orbán Viktort választják parlamenti frakcióvezetővé.

1990. május 17. A leköszönő Németh-kormány utolsó ülésén bejelentik, hogy a munkanélküliek száma 100 ezer fő.

1990. május 18. Az 1990. évi XXVI., ún. semmisségi törvény alapján a Legfelsőbb Bíróság igazolja a Mindszenty József esztergomi prímás ellen 1948-ban és ’49-ben hozott ítéletek semmissé tételét.

1990. május 23. Az Országgyűlés elfogadja a kormányprogramot, megalakul és hivatalba lép az új kormány. Miniszterelnök: Antall József. A Magyar Televízió a labdarúgó BEK-döntő miatt megszakítja a kormány eskütételének élő közvetítését, s a mérkőzés idején történteket felvételről közvetíti később.

1990. július 3. Az Országgyűlés Magyarország hivatalos állami jelképévé nyilvánítja a koronás kiscímert.

1990. augusztus 3. Az Országgyűlés Göncz Árpádot megválasztja a Magyar Köztársaság elnökévé.

1990. október 25. A korábbi többszöri cáfolat ellenére drasztikus benzináremelést jelentenek be: éjféltől átlagosan 65%-kal drágul az üzemanyag, indoklás szerint az öbölválság és a szovjet olajszállítások csökkenése miatt. A taxisok tiltakozó akcióba kezdenek: a magánfuvarozók autójukkal a Parlament elé hajtanak, majd az illetékes miniszter elutasító válaszára eltorlaszolják a budapesti hidakat, és lassan az egész országban megszállják a közúti csomópontokat. Megkezdődik az ún. taxisblokád. Göncz Árpád megtiltja, hogy a hadsereget bevonják a konfliktus rendezésébe, Budapest rendőrfőkapitánya pedig kijelenti, hogy lemond, ha parancsot kap az erőszakos fellépésre a tömegekkel szemben.

1990. november 13. Lelkes informatikusok elkészítik a világ legelső World Wide Web oldalát.

1990. december 10. Több ezer pedagógus és szülő tüntet Budapesten és Miskolcon az oktatás pénzügyi támogatásának növeléséért.

1991. január 7. A Magyar Nemzeti Bank 15%-kal leértékeli a forintot.

1991. február 12. Antall József miniszterelnök a parlamentben kijelenti, hogy nem volt politikai háttere a Jugoszláviába irányuló magyar fegyverexportnak.

1991. március 5. Az Országgyűlés döntése alapján augusztus 20-a a Magyar Köztársaság állami ünnepe.

1991. március 19. Szerződést írnak alá Budapesten, amelynek értelmében a jászberényi Lehel Hűtőgépgyárat megvásárolja a svéd Electrolux cég: ezzel először kerül magyar vállalat 100%-os külföldi tulajdonba.

1991. április 4. A magyarországi munkanélküliek száma 150 000. Washington közli, hogy a Világbank 150 millió dolláros kölcsönt nyújt Magyarországnak a munkanélküliség kezelésére.

1991. április 24. Budapesten Suzuki Osamu, a világhírű japán autógyár, a Suzuki Motor Corporation elnöke aláírja a magyarországi Suzuki-gyártásra létrejövő vegyesvállalat alapító okiratát.

1991. május 4. Az esztergomi bazilikában ünnepélyes gyászmisén és világi megemlékezések mellett helyezik végső nyugalomra Mindszenty József bíboros Mariazellből hazahozott hamvait.

1991. június 19. Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a szovjet Déli Hadseregcsoport magyarországi parancsnoka Záhonynál elhagyja Magyarország területét. A kivonulás a tervezett június 30-ai határidőnél két héttel korábban fejeződik be.

1991. augusztus 8. Burger King étterem nyílik Budapesten, az Oktogonon, a volt Savoy helyén.

1991. október 22. Mihail Gorbacsov államfő és a szovjet vezetés feltétel nélkül elítéli az 1956-os magyarországi szovjet beavatkozást.

1991. november 19. A Magyar Televízió két alkalommal is levetíti Pető Iván és Kónya Imre nyilvános vitáját az igazságtételről.

1991. december 23. Merényletet követnek el Ferihegyen az Oroszországból Izraelbe kivándorló zsidók ellen. Négy utas és két rendőr megsebesül, a tettesek máig ismeretlenek.

1991. december 25. Mihail Gorbacsov, a Szovjetúnió elnöke bejelenti lemondását. Este a Kremlben a szovjet vörös zászló helyére felvonják az orosz trikolort.

1992. január 3. Szabó Zoltán professzor a budapesti Ér- és Szívsebészeti Klinikán elvégzi az első magyarországi szívátültetést.

1992. január 31. Budapesten megalakul a Magyar Művészeti Akadémia, az MTA-tól független szervezet, amelynek elnökévé Makovecz Imrét választják.

1992. március 13. Szentgotthárdon felavatják a General Motors összeszerelő üzemét, ahol megkezdődik az Opel Astra gépkocsik gyártása. Ezzel több évtizedes szünet után újra kezdődik a magyarországi gépkocsigyártás.

1992. július 9. Kirobban az első bankbotrány. Az Állami Bank-felügyelet felfüggeszti két bank és egy takarékszövetkezet tevékenységét. Az Ybl Bank és a Gyomaendrődi Takarékszövetkezet összeomlik, miután a mögötte álló vállalkozási csoport önhitelezéssel elszívta a tőkéjét; odavész számos önkormányzat, minisztérium, állami szervezet és intézmény pénze, minthogy az előírások megszegésével költségvetési szervek is helyeztek el pénzeket a bankokban.

1992. július 17. Csehszlovákia megszűnik létezni. A két létrejött utódállam Csehország és Szlovákia.

1992. július 25. – augusztus 9. Barcelonában rendezik meg a XXV. Nyári olimpiai játékokat. A magyar sportolók az 1952. évi helsinki olimpia utáni legjobb eredményt érik el: a csapat 11 arany-, 12 ezüst- és 7 bronzérmet nyer, ezzel az éremtáblázaton a 8. helyen végez.

1992. október 9. Esztergomban felavatják a magyar Suzuki gépkocsikat gyártó üzemet.

1992. november 3. Bill Clintont választják az USA elnökévé.

1992. november 10-11. Budapesten tárgyal Borisz Jelcin orosz elnök. A magyar vezetőkkel megállapodik arról, hogy az 1,7 milliárd dollárt kitevő orosz államadósság felét katonai repülőgépek szállításával törlesztik; az Országgyűlésben elmondott beszédében bocsánatot kér a magyar néptől az 1956-os beavatkozás miatt.

1992. Creative Labs Sound Blaster 16 – A gyárilag beépített primitív, tulajdonképpen csak jelzőhangzás céljából beépített speakerek után valódi audio-élményt nyújtó hangkártya, amely kitágította a számítógép muzikális határait, megnövelte a játékok élményét, biztosította a számítógépes zenehallgatást, később a filmnézést és ezzel aláaknázta a nagykiadók jövőjét, elősegítve azok lassan őrlődő bukását.

1993. január 6. Gombár Csaba, a Magyar Rádió és Hankiss Elemér, a Magyar Televízió elnöke felmentését kéri Göncz Árpád köztársasági elnöktől. Indoklásuk szerint többé nem tudják garantálni a két intézmény pártoktól és kormánytól való függetlenségét.

1993. június 16-17. Magyarországra látogat Tendzin Gyaco, a XIV. dalai láma és kísérete. A buddhista világegyház feje Zalaszántón felavatja Európa legnagyobb buddhista ereklyeőrző szentélyét, egy 30 méter magas sztúpát.

1993. október 15. Kecskemétre megérkezik s szovjet államadósság fejében Oroszországtól vásárolt nyolc MIG-29-es vadászrepülőgép. Október 26-án újabb nyolc gép érkezik.

1993. december 12. Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke életének 62. évében Budapesten meghal. Göncz Árpád köztársasági elnök az Alkotmány 33 /A paragrafusának c. pontja alapján Boross Péter belügyminiszternek adja az ügyvezető miniszterelnöki megbízatást. Mai huszonévesek és középkorúak ezrei jegyezték meg a pillanatot, ugyanis a hír közlésére megszakították és leállították a vasárnapi Walt Disney matinét (a hétvégi kikapcsolódás kulcspontja volt: két rajzfilm és egy film, kb. 90 percben, vasárnap délutántól kora estébe nyúlóan).

1993. Az id software gyöngyszemének megjelenése, Doom címmel. Az úttörő Wolfenstein 3D továbbfejlesztése. Már a Wolf3D is botrányt keltett és bizonyos jogi keretek felállítását indította el, hiszen korábban semmi sem szólt arról, hogy computeres játékokban nem lehetett ábrázolni Hitlert, náci szimbólumokat, és hogy nem lehet ezeket brutális módon legyilkolni. Megteremtették az FPS, azaz a first-person shooter játékok keresztapját, melyet a Doommal tökélyre fejlesztették, lehetővé tették a saját pályák tervezését, a hálózatban játszhatóságot, mindezt korát megelőző félelmetes 3D grafikával megfejelve. A szülő és pszichológusok között elterjedt egy új fogalom, az agresszió-kutatás és a végtelen aggódás a gyermekek testi-lelki egészségéért. „Knee-deep in the Dead”, gázolj térdig a halálban, hangzott a játék címszava.

1994. február 21. Cakó Ferenc Hamu c. filmje nyeri a 44. Berlini Filmfesztiválon a legjobb rövidfilmnek járó nagydíjat, az Arany Medvét.

1994. március 31. Budapesten és Kecskeméten egyszerre indul a Westel 900 digitális mobiltelefon-szolgáltatás.

1994. május 2. A Malév Rt. És a Delta amerikai légitársaság közös üzemeltetésében először indul útjára a Budapest – New York közvetlen légi járat.

1994. április 5. Kurt Cobain számára a hírnév és gazdagság nem a boldogságot jelentette, hanem kezelhetetlen nyomást, melynek baljós árnyai a Rómában megesett túladagolás, rehabilitációs kezelés abbahagyása és egy Dylan Carlson puska megvásárlása mind egy szomorú vég irányába. Élettörténetének végére ő maga tette ki a pontot, a rajongók pedig az í-re a vesszőt a mítoszban.

1994. A videotékás filmőrült Quentin Tarantino a Ponyvaregénnyel (Pulp Fiction) belép a filmtörténet nagy alakjai közé. A filmben pontosan 271-szer hangzik el a fuck szócska, de nem ezért.

1994. április 19. A második éve hivatalban lévő Bill Clinton 90 perces élő MTV adásban válaszol a 16 – 20 éves fiatalság kérdéseire. A gazdaságpolitikai kérdések között egy kislánytól elhangzott az „Elnök Úr, boxer- vagy gatyapárti?” kérdés, amire Clinton lazán azt felelte, hogy „Általában gatya.” Ez volt a politika bulvárosodásának első történelmi mozzanata.

1994. szeptember 22. Az NBC adón e napon debütál minden idők egyik legsikeresebb sorozata a 2004-ig futó Jó barátok.

1994. A Netscape Navigator megjelenése. Az ősböngésző, melyet azóta már két vállra fektetett a konkurencia, a Microsoft Explorer és a Mozilla Firefox, később a Google Chrome. Azonban senki sem veheti el az internet forradalmasításában játszott vitathatatlan szerepét.

1995. – Mozikban a David Fincher által rendezett Hetedik, Brad Pitt, Morgan Freeman és Kevin Spacey erős alakításaival. Elrettentő ezredvégi hangulatú thriller, bűnről és bűnhődésről, sokkoló bejezéssel.

1995. A Microsoft Windows ’95 éve. Gyönyörű, teljesen grafikus felület, rengeteg testreszabható témával. Mindenki számára látványosan és egyszerűen hozta el a digitális világot, megszűntek a hosszú parancssorok, a már-már programozóinak tűnhető felület, ugyanakkor ezekkel párhuzamosan milliónyi bug, lefagyás, elszállás, adatvesztés és Bill Gates családfájának kivágására irányuló szándék ütötte fel a fejét.

1996. Megjelenik Beck popkultúrális jelentőségű barkácspoplemeze az Odelay. Borítója magyar vonatkozású, ugyanis egy akadályt átugró magyar komondor (mely inkább tűnik fehér albínó pulinak) díszíti, melyet a The Complete Dog Book című könyvből vett.

1996. július 05. A skóciai Midlothianban megszületik Dolly, a világ első klónozott állata.

1996. augusztus 06. A Ramones koncertje a Lollapaloozán, mely után végleg letették a gitárt, de a bőrdzsekit soha.

1997. augusztus 31. e napon Lady Diana, Wales egykori hercegnője egy párizsi autóbalesetben leli halálát szeretőjével és sofőrjükkel együtt. A Szívkirálynőként elhíresült Diana halálakor kiderült, hogy az ország kit tart valódi hercegnőjének, forever. Az ügy mai napig tisztázatlan, alkoholszint a sofőr vérében, paparazzik szüntelen zaklatása, ill. a titkosszolgálat keze is megemlítődik a tragédia kapcsán.

Nagy-Britanniában az új évtized elbúcsúztatta az érinthetetlennek hitt Margaret Thatchert. A Tory John Major, és a munkáspárti Neil Kinnock után 1997-ben Tony Blair elsöprő győzelemmel ragadta magához a kormányrudat, és bejelentette, eljött a „Cool Britannia” éra.

1998. Az Egyesült Államok elnökének, Bill Clintonnak szexuális incidense Monica Lewinsky-val, a vád szerint orális szexre kényszerítette a 22 éves Lewinsky kisasszonyt. Az eset politikai botrányba fulladt, a bulvár pedig meggazdagodott, ahogy Monica is profitált az esetből, nem sokkal később könyvet írt a kapcsolatról, amit Clinton nyilvánosan is beismert.