balázs

Napló

2005-ben a főiskola aulájában, a porta melletti ódon ruhatároló pultján ülve vidáman lógattam a lábam, kedélyes voltam, önazonos, nem gondoltam sem előre, sem hátra, legfeljebb arra, hogy mindkét seggféltekémet a gravitáció erejére bízva a kopottas fapulthoz tapasszam. Gondtalan életérzés járta át minden porcikámat, főiskola, szabadság, a barátnőmet vártam.
 

A mellettem kandeláberként magasodó szórólap és győri est tároló állványból pár piros és kék képeslapot húztam ki, rajta aranyos figurákkal. A képeslapokon krumpli szerű figurák mosolyogtak, az egyiken nyakkendős társaság, a másikon egy krumplifej trombitált, körülöttük sok kiscica. A cuki kis postcard a blogolást népszerűsítette, a lap hátulján egyetlen konkrét definícióval: blog, a napló internetes megfelelője. Tíz éve írtam naplót – pár oldalt ugyan –, de utólag visszaolvasva sosem vett le a lábamról, talán mert nélkülözte az irodalmi értéket, és valljuk be anélkül nem sokat ér bármiféle írás. Tegnap épp’ Kurt Cobain* és Anthony Kiedis** önéletrajzait lapozgattam az alexandrában, előbbi kimondottan zavarba ejtő, kézzel írt napló. Mindkettő lenyűgözött, mivel imádom a rockandrollt és a szépen szerkesztett könyveket. Ha tizenöt évvel ezelőtt lett volna blog, akkor ők is oda megosztva jegyzetelték volna életük darabkáinak morzsáit, vagy terápiás írás jelleggel ugyanúgy a fiókba küldik a papírfecniket?
 

Egy hórihorgas srác lépett elém, kezét nyújtva bemutatkozott, majd megkérdezte hiszek-e istenben, Jézusban? Nem szektás, ne ijedjek meg, de egy keresztyén hitközösségbe jár, úgy érzi meglelte a békét és érdeklődik, hátha másnak is szüksége lehet hasonlóra. Némi bizonytalanságot véltem felfedezni hangjában, talán a szokatlan szituáció adta, hogy le kellett szólítania egy idegent, de ugyanakkor arra is gyanakodtam, hogy kiadták neki kötelező feladatként, és majd erről be kell számolnia a közösségben. Nagyot sóhajtottam és azt feleltem, hogy most kezdtem a főiskolát, kiszakadtam a zűrös kamaszkori bebábozódásból és úgy élem ezt meg, akár egy szárnyalást. Önemésztő és önmarcangoló időszakon vagyok túl, melynek legnagyobb konzekvenciája az a jézusi ige volt, miszerint „nékem te nem tisztán, hanem megtisztultan kellesz”. Ne haragudj, Srác, de bármit tettem, engem az elmúlt öt évben présként nyomott a bűntudat, pedig jó gyerek voltam. És végre úgy érzem nem baj, mindent szabad, mert ez a bemocskolódás időszaka, koszos akarok lenni, dirty, piszkos-szutykos-mocskos, hogy csak a szemem világítson, meg a vigyorgó fogsorom. És majd utána, utána jöhet a megtisztulás, azt fogják értékelni az égiek.
 

Ültem ott, lógattam a lábam, mosolyogtam, ahogy mondandóm végére értem, kissé be is lelkesültem, mint Martin Luther King a szószéken. Hát, nekem ezt most végig kell gondolnom, mondta a fiú, és kissé tántorogva, leszegett fejjel odébb állt.

Minden úgy van jól, ahogy van, és akkor van vége, amikor vége van.

* A seattle-i Nirvana zenekar tragikus körülmények közt elhunyt énekes-gitárosa.

** Az ultracool los angelesi Red Hot Chili Peppers énekese.

(Az említett életrajzi kötetek: Kurt Cobain: Naplók & Scar Tissue - Chili a sebre - A Red Hot Chili Peppers frontemberének önéletrajza.)

Keszthelyi Kilométerek 2018

Ezen a májusi hétvégén, egy héttel a tihanyi félmaraton előtt beneveztem egy rövidebb, 5 km-es távra a KKM-en. Meglehetősen klasszul szervezett hétvégi versennyel álltak elő, szombaton gyermekfutamokkal és 5 km-es felnőtt sprint szakasszal, vasárnap 10,5 és félmaratoni távokkal.

A szinte kánikulai délutánt leszámítva minden adott egy jó versenyhez. Egy hévízi barátommal érkeztem, a helyszínen több ismerőssel is találkoztam. Volt idő és mód megfelelő vécé-igénybevételre, ez mindig kardinális kérdés, akárcsak az alapos bemelegítés és hidratálás.

Beállok a rajthoz, rögtön a második sorba, a hangulat remek, nincs nagy tömeg. Kicsit óvatosan indítom a kezdést, mint általában, az első ötszáz méteren belül vagyunk még ugyan, de motivál és húz, hogy látom az elsőt és tudom a top10-ben nyomulok. Szinte hagyomány, hogy gyakorlás közben sosem, de versenyeken mindig eloldódik a cipőfűzőm, ez történik most is. Még az elején vagyunk, nem morgolódom, lehajolok lazán, megkötöm jó szorosan, bár a startnál is abban a hitben voltam, hogy kellőképpen szoros. Nekilódulok újra, ilyenkor mindig nehezebb elindulni, már nem látom az élbolyt, viszont négyen leelőztek. Sprintelek egy kicsit, három embert visszahozok, a negyediket hagyom magam előtt, nagyobb darab nálam, szürke pólója mögött jól jön a szélárnyék. A széles sétáló utcára egy meglepően meredek emelkedőn csatlakozunk vissza, szinte égnek a vádlijaim és kezdek száradni, de nincs probléma már itt a frissítő pont, viszont a szürke pólós embert már csak kis pontnak látom, amikor újra nekiindulok. Nem hiszek abban, hogy futás közben lehet inni, így a frissítő pontoknál mindig sétálva haladok, nem akarok félrenyelve fuldokolni.

A cél felé haladva a sétáló utca végén van egy fordítópont, ahonnan körülbelül százötven méter a finish. Elkövetem azt a hibát, hogy figyelem a futókat, akik jönnek szembe, tippelgetem, vajon melyik életkor kategóriában vannak és számolgatom, hogy hányadik lehetek, így gondolatban már elengedem a dobogós helyezéseket és különösebb sprint nélkül szinte lazán bekocogok a célba.

„Jól esett a cipőfűzés, Ádi?”, kapom este az üzenetet az egyik sporttárstól, aki megnyerte az 5 km-es futamunkat, fotót is küld. A dobogó harmadik helyén a szétizzadt szürke pólós ember, akinek 4 km-en keresztül néztem a hátát, így volt szerencsém nyomon követni az izzadság tócsa terjedését. Gyorsan megnézem az eredménylistát, tizenkét másodperccel maradtam le a dobogóról. Első reakcióm egy kisebb szórakozott dühkitörés, a második, hogy majd legközelebb.

Egy kicsit lecsillapodom, majd azt mondom magamnak, az sosem lehet konzekvencia, hogy majd legközelebb. Nincs legközelebb, mindig az adott pillanat van, ott kell teljesíteni. Tudom, közhely, de ez a gondolat most elvezetett oda, hogy tudok örülni egy ismeretlen ember sikerének, mert ő kihozta magából a maximumot, én pedig nem. Neki ez egy harmadik helyre volt elég, nekem a negyedikre. Tizenkét másodperc. Ez a tanulság.

nézd

Stephen Hawking

 „Világos, hogy csupán a főemlősök egyik fejlett fajtája vagyunk, egy kis bolygón keringünk, egy teljesen átlagos csillag körül, a százmillió galaxis külső peremén. De a civilizáció hajnala óta az ember arra vágyik, hogy megértse a világ alapjául szolgáló rendet. Kell, hogy legyen valami nagyon különleges az univerzum határainak természetében, s mi lehetne különlegesebb annál, hogy nincsen határ. És nem lehetnek határai az emberi törekvésnek sem. Mindannyian mások vagyunk, akármilyen rossznak is tűnik az élet, mindig lehet tenni valamit. Amíg van élet, van remény.” - Stephen Hawking