Keszthelyi Kilométerek 2018

Ezen a májusi hétvégén, egy héttel a tihanyi félmaraton előtt beneveztem egy rövidebb, 5 km-es távra a KKM-en. Meglehetősen klasszul szervezett hétvégi versennyel álltak elő, szombaton gyermekfutamokkal és 5 km-es felnőtt sprint szakasszal, vasárnap 10,5 és félmaratoni távokkal.

A szinte kánikulai délutánt leszámítva minden adott egy jó versenyhez. Egy hévízi barátommal érkeztem, a helyszínen több ismerőssel is találkoztam. Volt idő és mód megfelelő vécé-igénybevételre, ez mindig kardinális kérdés, akárcsak az alapos bemelegítés és hidratálás.

Beállok a rajthoz, rögtön a második sorba, a hangulat remek, nincs nagy tömeg. Kicsit óvatosan indítom a kezdést, mint általában, az első ötszáz méteren belül vagyunk még ugyan, de motivál és húz, hogy látom az elsőt és tudom a top10-ben nyomulok. Szinte hagyomány, hogy gyakorlás közben sosem, de versenyeken mindig eloldódik a cipőfűzőm, ez történik most is. Még az elején vagyunk, nem morgolódom, lehajolok lazán, megkötöm jó szorosan, bár a startnál is abban a hitben voltam, hogy kellőképpen szoros. Nekilódulok újra, ilyenkor mindig nehezebb elindulni, már nem látom az élbolyt, viszont négyen leelőztek. Sprintelek egy kicsit, három embert visszahozok, a negyediket hagyom magam előtt, nagyobb darab nálam, szürke pólója mögött jól jön a szélárnyék. A széles sétáló utcára egy meglepően meredek emelkedőn csatlakozunk vissza, szinte égnek a vádlijaim és kezdek száradni, de nincs probléma már itt a frissítő pont, viszont a szürke pólós embert már csak kis pontnak látom, amikor újra nekiindulok. Nem hiszek abban, hogy futás közben lehet inni, így a frissítő pontoknál mindig sétálva haladok, nem akarok félrenyelve fuldokolni.

A cél felé haladva a sétáló utca végén van egy fordítópont, ahonnan körülbelül százötven méter a finish. Elkövetem azt a hibát, hogy figyelem a futókat, akik jönnek szembe, tippelgetem, vajon melyik életkor kategóriában vannak és számolgatom, hogy hányadik lehetek, így gondolatban már elengedem a dobogós helyezéseket és különösebb sprint nélkül szinte lazán bekocogok a célba.

„Jól esett a cipőfűzés, Ádi?”, kapom este az üzenetet az egyik sporttárstól, aki megnyerte az 5 km-es futamunkat, fotót is küld. A dobogó harmadik helyén a szétizzadt szürke pólós ember, akinek 4 km-en keresztül néztem a hátát, így volt szerencsém nyomon követni az izzadság tócsa terjedését. Gyorsan megnézem az eredménylistát, tizenkét másodperccel maradtam le a dobogóról. Első reakcióm egy kisebb szórakozott dühkitörés, a második, hogy majd legközelebb.

Egy kicsit lecsillapodom, majd azt mondom magamnak, az sosem lehet konzekvencia, hogy majd legközelebb. Nincs legközelebb, mindig az adott pillanat van, ott kell teljesíteni. Tudom, közhely, de ez a gondolat most elvezetett oda, hogy tudok örülni egy ismeretlen ember sikerének, mert ő kihozta magából a maximumot, én pedig nem. Neki ez egy harmadik helyre volt elég, nekem a negyedikre. Tizenkét másodperc. Ez a tanulság.

nézd

Stephen Hawking

 „Világos, hogy csupán a főemlősök egyik fejlett fajtája vagyunk, egy kis bolygón keringünk, egy teljesen átlagos csillag körül, a százmillió galaxis külső peremén. De a civilizáció hajnala óta az ember arra vágyik, hogy megértse a világ alapjául szolgáló rendet. Kell, hogy legyen valami nagyon különleges az univerzum határainak természetében, s mi lehetne különlegesebb annál, hogy nincsen határ. És nem lehetnek határai az emberi törekvésnek sem. Mindannyian mások vagyunk, akármilyen rossznak is tűnik az élet, mindig lehet tenni valamit. Amíg van élet, van remény.” - Stephen Hawking

Indulj el egy úton

Nincs szükség túl nagy számvetésre ahhoz, hogy belássam, bármi nagyobb probléma előtt állva egy – egy futás hozta felszínre a választ lelkem bugyrából. Így volt ez szerelmi bánatnál, egy komolyabb dolgozat előtt, a gazdasági válság kellős közepén állást keresve (bár akkor még nem volt tiszta, hogy válság van), munkahelyváltáskor, de ezekről majd később.

Túlmisztifikálás nélkül mondhatom, a futás során az izzadság párlatával együtt rengeteg káros anyag távozik szervezetemből, így minden hasonló cselekmény terápiás jelleggel bír. Erről írok itt, mit tanulok futás közben magamról, másokról, az életről, a futásról – miközben ígérem, igyekszem szem előtt tartani a senki sem tudhatja meddig él, ezért iparkodjék tömören kifejezni magát passzust. Ahogy gyermekkori hősöm, Thomas Sullivan Magnum mondta mindig, meg kell hallani, mit súg az a bizonyos belső hang. Ehhez azonban ki kell szűrni a zajt, és erre tökéletesen alkalmas az intenzívebb testmozgás. A pulzusszám visszaállásakor elcsendesül a forgatag, egy pillanatra lenyugszik a világ, akkor kell fülelni.

A sport kiváló önismereti tréning, optimális keretek között tartva önbizalomfejlesztő, a testi egészség fenntartása mellett remek eszköz önmagunk belső világának feltérképezéséhez, mely segít belőni, hogy mégis hol van a helyünk a világban. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy mind fizikailag, mind mentálisan célszerű megtartani az arányokat, legyenek határozott céljaink a testmozgásban, pl. negyvenöt perc alatt futni a tíz kilométert, vagy gyertyaállást kitartani két teljes percig, ennek megfelelően lelkileg se’ dekkoljunk ugyanabban a kátyúban, lendüljünk ki onnan mielőbb.

Azaz, érzelmileg ne ugyanazok a sérelmek vezéreljenek, ne hagyjam elhatalmasodni magamon azt, ami ellen küzdök, érzelmileg ne ugyanott tartsak 2019-ben, mint 2015-ben, ezt szolgálja nekem a futás, és annak dokumentálása, ami menet közben zajlik bennem, azaz a kompromisszumok nélküli naplóírás.

Békét lelni és meghallani a belső hangot, erről szól ez az egész, minden másra ott van minden más.

idő