Tumblr-en folyt az alábbi posztváltás (eredeti poszt itt), kiteszem ide, akár érdekes is lehet.
zsafu írta
férfiak, ti amúgy hová bújtatok? de komolyan, egyáltalán léteztek még? vagy én és lényegében az összes barátnőm vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy mindig azokat fogjuk ki, akik amúgy az exükbe szerelmesek és róla beszélnek a találkozón. vagy ha a találkozón nem, akkor utána levelet írnak, hogy visszamennének a volt barátnőhöz, mert bármennyire szar volt a vége, mégiscsak szerelem volt/van. persze pár hét után megint felbukkantok a hírhedt tinderen, vagy keseregtek itt a támbleren, szóval én nem tudom mekkora lehetett az a szerelem. de persze ott van az a verziótok is, aki nem akar kapcsolatot, aki csak dugni, csak “szórakozni” akar, aki csak unatkozik, aki önbizalmat növel. aki a lakótársára hivatkozik hogy miért nem lehet „de amúgy jó lenne.” aki depressziós, akik nem tudja mit akar, aki csak a barátod akar lenni - ez végül is oké, csak utána ne jöjjön azzal, hogy „szívesen lefeküdnék veled.” aki bipoláris, aki szerelmes levelet ír, aki megkap és utána közli, hogy amúgy ő most így olyan fázisban van a betegségével, hogy “nem mindegy, hogy a kapualjban vagy a kórházi ágy fölött sírsz” és akinek el kellene menni egy pszichiáterhez, de nem megy, mert “te sem mész a cukroddal csak úgy egy másik orvoshoz.” de igazából csak játszik, mert minden lánnyal ugyanazokat a köröket futja. ha nem akartok semmit az adott lánytól, nem mondjátok meg neki, inkább eltűntök, nem válaszoltok, törekedtek arra, hogy az egész úgy tűnjön, mintha soha az életben egy szót sem váltottatok volna. legyen csak egy rossz álom az egész. miért nem meritek felvállalni a véleményeteket és ha valaki nem tetszik, ha valakitől nem akartok semmit, akkor miért nem mondjátok meg neki? igen, baromi fájdalmas azt hallani, hogy “bocs, de nem.”, de még mindig ezerszer jobb, mint válaszra se méltatni. ugyanígy azt se értem, hogy miért rögtön inni invitáljátok a másik nemet. miért a bor, fröccs, sör valami kocsmában az első gondolat? miért haverként kezelitek? persze, mi sem vagyunk teljesen normálisak, mert annyira vágyunk arra, hogy társunk legyen, hogy amikor a legapróbb érdeklődést érezzük egy “férfitól” valahogy mindig igent mondunk és lejjebb adjuk a manapság amúgy is lent lévő igényeinket. mert igen, kiborultok, ha nő létünkre szeretnénk, ha nőként bánnátok velünk. ha kedvesek lennétek, ha bókolnátok, ha néha meghívnátok egy kávéra vagy egy vacsira - ami kurvára nem valami puccos éttermet jelent -, ha a randin - már ha lehetne egyszer randinak nevezni, mert napjainkban valahogy ez kezd megszűnni - velünk foglalkoznátok és nem a többi lányt néznétek/facebookoznátok/a telefont nyomogatnátok. ha nálatok az első találkozás nem merülne ki az “igyunk meg egy bort, gyere fel és nézzünk filmet meg ilyesmi ;)” témában. aztán persze nyilván felszívódtok, mert nem dobjuk magunkat rögtön hanyatt ettől a lovagias ajánlattól. én tényleg nem tudom, miért lettetek ilyenek. és igen, az éremnek két oldala van. mi is tudunk szíveket összetörni akarva-akaratlanul, közöttünk is vannak olyanok, akik nem válaszolnak levelekre, akárcsak ti, fiúk - igen, erre már rájöttem, hogy nem vagytok férfiak –, mi is elrontunk dolgokat, de annyi randi - már pedig csakazértis annak hívom ezeket a találkozásokat - van már mögöttem, hogy komolyan azt látom, valami nagyon nem stimmel nálatok. sőt, próbáljátok a lehető legminimálisabbra csökkenteni az energiát, amit belefektettek - és tényleg csak fektettek mindenkit, aztán leléptek - abba, hogy megismerjetek valakit. ennyire felületesek lennétek? ennyire nem érdekel benneteket más, csak önmagatok? vagy ennyire féltek attól, hogy kapcsolatban legyetek?
én írtam: Osztom, mert tetszik. Ha kedvem lenne elpoénkodni mondanám, hogy menjetek Siófokra, holnap indul a MuscleBeach, ott találtok igazi férfiakat. Az általánosításos ténymegállapításokkal az a problémám, hogy nem derül ki milyen rátán nyugszik a megállapítás, nem tudni a tesztalanyok számát, de ez most mindegy is. A leírtak alapján nem a megfelelő emberekkel vettél részt találkozón, de miért? Definiáltad, hogy milyen férfit szeretnél (ezeknek a kritériumoknak mennyire feleltek meg az “alanyaid”, ill. ezek ismeretében mekkora volt a csalódás mértéke)? Mert ha határozottan igen, akkor nehéz belefutni olyan jellemtelen alakba, aki arra sem méltat, hogy közölje “bocs, de nem”. Én szép szemű, okos, humoros, sportos, barátságos, őszinte, nyílt szívű, szeretni nagyon tudó társat keresek (ctrlc&ctrlv from tinder), de e kritériumok még nem nagyon találkoztak egyetlen személyben. Nem tagadom, ha kaland-keresés üzemmód van (search&destroy), akkor inkább a külsőségek dominálnak, de igyexem nem megbántani senkit és olyat választok, akiről két mondat után kiderül, nem okoz különösebb problémát, ha a reggeli kávéját már egyedül fogja kortyolgatni. Ezt csak felszínes kommunikációval és felszínes lányokkal lehet megcsinálni. Ha valaki így közelít feléd, akkor sajnos egy ilyen lányt lát benned, vagy ő maga felszínes és nem lát tovább. Talán ez a tanulság, callitfate, callitkarma. Igen, a férfiak félnek sok mindentől, pl. a kötöttségektől, kudarctól, mert valahol minden romantikázás magában hordozza a sérülés veszélyét is - legyen az mozi, vacsi (amúgy sztem a közös, napindító reggel coolabb), kávé, séta, woodyallenesmanhattanespadonüldögélősbeszélgetésreggelig. Az a baj, ezekkel a párkapcsolati mizériákkal, hogy legyünk akár férfiak, akár nők nem tanultuk meg azt, hogy ami eltörhet, az el is törik, legyen az akár egy pohár, vagy akár a szívünk. És épp ezért felesleges is félteni -a szívtörésen mindenki átment tinitumbli korában-, kockáztatni kell, menni előre, pofára esni újra meg újra, aztán amikor felállunk, akkor előbb-utóbb ott áll velünk szemben, akit mindig is kerestünk, vagy esetleg ő segít fel a pofáraesésből. Vagy mi őt. That’s all folks.
