Mindig harmadik

Szebben ragyog a bronz, mint az ezüst, tartja a mondás és nem véletlenül, az örök második hely felőrli belülről az olimpikont, párkapcsolatban az ezüst a harmadik félnek járó érdem, David FCKN Lindhagen*-nek lenni csak kezdetben izgalmas és szórakoztató, mert mindig ugyanaz a forgatókönyv, a testiség kondíciója kopik ki elsőként, amint a leghalkabban felcsendülnek a lebukás lehetőségének fanfárjai, és marad a könnycsepp törölgetés, a mentális támasz nyújtás, a lopott üzenetek, a mélabús hallgatás, amitől a szerető egyre mélyebben szerelmesebb lesz – feltételezve, hogy nem csak gonosz latino lover játékból csavart fejet, hanem valódi érzelmek vezérelték, mert aki igazán szeret, ott nincs tiltott gyümölcs érzés, jobban vágyik a laza, kötöttség nélküli tiszta együttlétre –, viszont a lelkizés mellett végig ott a tudat, hogy közben a nő testéhez más nyer utat, aki eddig tán nem is kívánta, majd rosszabb esetben jön a számonkérés, hogyan és egyáltalán miért mert bókolni a szerető, mielőtt még azzá vált, miért mondott szédelgő szépeket kedvesének, de az alapkérdés sosem az, hogy az udvarló mit és miért, hanem, hogy a megcsalatott mikor fejezte ki utoljára kívánalmát halkan búgva, vagy adott hálát a százhuszonnyolcadik vasárnapi rántott hús után, majd következik a céltalan ujjalmutgatás, pedig mindenki hibás, részemről a tanulság, hogy többet ilyen játszámából részem ki nem veszem, az időt gyümölcsöző kapcsolatokba fektetem, az igazi pride, hogy harmadik többé nem leszek, mert a szerető lába alól a végén mindig kirántják a komplett dobogót, és a becsület, tisztesség, élet helyett marad a szégyen sárfoltja, egyetemes konzekvencia, hogy a velem töltött időt a családra kellett volna fordítani, nekem pedig a saját élet és család felépítésére, de legfőbb, hogy ne tégy másra olyan terhet, melyet magad sem bírnál.

*David Lindhagen, a Crazy, stupid, love című 2011-es filmben a kolléga, akivel a főszereplő felesége félrelép és innen indul a történet cselekménye.

Egy idő után

skull n' roses

f*cked me so good

Venice Bitch

cryin' in the backseat

self-help junkie & personalbranding

Néhanap a falról szinte leugrálnak és agyonnyomnak a „do-more-of-what-makes-you-happy” motivációs üzenetek, youtube által tucatjaival felszórt ajánlott szétmotiváló videók, forrásmegjelölés nélküli instabölcsességek emlékeztetnek, hogy mennyire nem kezdek velük semmit, akárcsak a János vitéz bemagolt versszakaival, olvasom, keresem, kutatom, memorizálom, de a huszadik életmód könyv után ott vagyok, hogy ciklikusan ismétlődnek az ókori görög és római filozófusok tanításaiból kiollózott-egybegyúrt frappáns idézetek, némi egyéni tapasztalattal megfűszerezve és kamudumával meghintve, melyek gyakorlás nélkül annyit érnek, mint zacskón a lakat ­– innen ismerszik meg a self-help junkie, fejét nem homokba, hanem szakkönyvekbe dugja, falja az önsegítő tudományt, de nem alkalmazza, tologatja a problémát és elodázza a fölé kerekedést, halogat, holott a tizenkettedik könyv után már annyi összeollózott ismeretanyaggal rendelkezik, hogy akár írni is tudna egy témába vágó bestsellert, de nem, kell még két könyv a boldogsághoz, majd utána, utána meglelem önmagam, belövöm az irányt, amerre haladni akarok, mert rémít a paradoxon, hogy a vágy a pozitív élményekre önmagában is negatív élmény, bár már régóta tudom, hogy nincs megérkezés, csak út van, a tanulás, megismerés, alkalmazás ösvénye, ha gödörbe zuhanok, hajamnál fogva kell kiráncigálni magam a kín legmélyebb bugyraiból, közben szerelembe kell esni a nehézségekkel, nem felvenni az áldozat szerepét, és ami az utamba áll, az lesz az utam, minden akadály a növekedést táplálja, rövidentömören, én vagyok a sorsom kovácsa.