Depeche Mode - Violator (1990)

(1990. március 19.)

Mute

47:02 perc / 11 szám

Megannyi frusztrációt követően 1989-ben egy felszabadult sóhaj és fellélegzés következett: véget ért a kommunizmus és a hidegháború, leomlott a berlini fal (nyugati oldalán színes graffitik, keleti oldalának árnyékában kilátástalanság, öngyilkosság), rehabilitálták Nagy Imrét**, nem kellett többé oroszt tanulni, Magyarországon kikiáltották a köztársaságot, a Népköztársaság megszűnt létezni, bár jó néhányan elcserélnék valami szebbre ekkori emlékeiket, elképesztően intenzív, sűrű pillanatok, élménygazdag események füzére volt ez az időszak, melyek képkockái fekete-fehér képsorokként égtek be agyam barázdáiba, bár nem emlékszem, hogy maga a korszak szürkeárnyalatú, vagy csak a katódsugárcső által közvetített képsorok, így ültem törökülésben és néztem, ahogy kiesik az első tégla a falból, nem értettem, hogy miért piknik a páneurópai Sopronban***, de emlékszem Horn Gyulára drótvágóval, euforikus keletnémet arcokra, hátrahagyott Trabantokra, Wartburgokra, a kiterített Ceausescu-házaspár**** holttestére egy omladozó tanterem fala előtt karácsony este, majd kicsivel később ugyanígy törökülésben, akkor már nagybátyám szőnyegén – miközben a család  a háttérben politizált –, áhítattal néztem a VHS-re***** rögzített 101 című Depeche Mode koncertfilmet, és annál a bizonyos pontnál kisgyermekként, szöveget nem értve, a zenekart először látva végigfutott rajtam a hideg, éreztem, valami különös dolog részesévé váltam és tudatosult bennem, hogy a dalok zömét már hallottam korábban és azóta is meggyőződésem, hogy a DM dalai szolgáltak filmzeneként a magyar rendszerváltáshoz, a korábbi rideg, szürke, kopott panelhangulatot idéző hangfestményeikkel, viszont az évtizedet nyitó Violator lemezükön szellősebb, nyíltabb, dinamikusabb, frissebb, modernebb hangzás pulzáló, organikus hangulatot hozott, hűen tükrözve azt, amit mi is érezhettünk a változás szelleme körül, ahogy ledőlt a Fal és lágyan megcsapott a nyugat szele, egy kötetlen élet kezdete, amely magában hordozza a szabadságot (annak látszatát), ahol már megtorlás nélkül kimondható a korábban kimondhatatlan, mindeközben Dave Gahan, amolyan modern Kis Hercegként (az album borítóját csodaszép rózsa ékesíti) vonul végig az Enjoy the Silence klipjében, hóna alá csapott napozóággyal rója a skót Felföld, portugál tengerpart és svájci Alpok vidékeit, nyugalmat keresve – azóta fordult néhányat a homokóra, és magam, mint azóta mindnyájan, megtapasztaltam a dalok gyökerét adó bűn, szenvedés, kilátástalanság, hit, hatalom, szex, szerelem, isten témakörét, ma mégis megrémít-megdöbbent, hogy harminc évvel később, törökülésben az ablak előtt, mint kis gyufásdobozba, úgy húzódunk vissza, embertársainktól izolálva,  nézve, ahogy lassan közelítenek falaink, beszűkül a világ, de bízva, hogy elvonul a vihar, és az önmagunkban meglelt békével, nyugalommal bújunk majd elő eső áztatta csigaházainkból.

* Az írás apropója, hogy 30 éve, 1990. március 19-én jelent meg a Depeche Mode zenekar Violator című klasszikus lemeze. Rendhagyó módon nem tipikus kritikával szolgálok, ami elmondja az eladási adatokat (mai napig 15 millió eladott darabszám, tehát minden magyar állampolgár rendelkezik egy, ill. minden második kettő példánnyal), koncert-számokat, a zenekart övező tömeghisztériát, inkább személyes történetet hoztam. Természetesen, ikonikus lemez, de ekkorra a DM ikonikus és definitív sorozatát pakolta az asztalra – Some Great Reward (1984), Black Celebration (1986), Music for the Masses (1987), az itt tárgyalt Violator (1990) és az azt követő Songs of Faith and Devotion (1993).

A zenekar poénból a lehető legmetalosabb címet akarta adni a lemeznek, innen a Violator. Dalok a lemezről: 1. World In My Eyes 2. Sweetest Perfection 3. Personal Jesus 4. Halo 5. Waiting For The Night 6. Enjoy The Silence 7. Crucified 8. Policy Of Truth 9. Blue Dress 10. Interlude 11. Clean

** Nagy Imre, Magyarország miniszterelnöke 1953 – 1955 között, az ’56-os forradalomban betöltött szerepéért egy kirakatper során akasztás általi halálra ítélték és kivégezték, majd titokban a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában Borbíró Piroska néven eltemették. 1989. június 16-i újratemetése a rendszerváltás egyik emblematikus pillanata.

*** 1989. augusztus 19-én, a Sopron melletti Szentmargitbánya-Fertőrákos határátkelőhelynél szervezték meg a Páneurópai Pikniket, és az ebből az alkalomból néhány órára megnyitott osztrák-magyar határon több száz, a kommunista Német Demokratikus Köztársaságból (NDK) menekülő ember jutott át Ausztriába, onnan pedig a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK).

**** Nicolae Ceausescu, Románia diktátora 1965-től 1989-es kivégzéséig, felesége Elena.

***** Video Home System, videókazettát lejátszó készülék, melyre mozgóképet, videókat rögzítettek a ’80-as években.

1 milliárd - Nirvana - Nevermind (1991)

(1991. szeptember 24.)

Sub Pop

59 perc / 12 szám

2019. december végén a Nirvana legismertebb slágere átlépte az 1 milliárdos youtube megtekintést, e mérföldkő apropójából tekintjük át a mai napig legkelendőbb album keletkezését.

1991. szeptember 24-én megjelenik a Nevermind. Hatalmas durranás, majd három hét múlva, október 12-én már aranylemez. Ezzel a Nirvana kiüti a toplisták élbolyában trónoló Michael Jacksont és piperkőc sztártársait, de sajnos nem a helyükre kerülnek, hanem melléjük. Ez túl nagy nyomás és sokk volt Kurt Cobain számára, majd újabb durranás következett, de ezt inkább már szegény fiú feje bánta.

És a Nirvana-mítosz megszületett. A haláleset után pedig könyvek, naplók, dokumentumfilmek és emlékdalok sokasága látott napvilágot többek között olyan előadók tollából, mint Michael Stipe, Eddie Vedder, vagy éppen a mi Lukács Lacink. Mindenki levette a maga részét a Nirvana-Cobain-örökségből, legnagyobb mértékben persze a heroinfüggő ribanc-feleség („Nothing really bothers her/She just wants to love herself”).

Itt azonban okfejtés helyett koncentráljunk az albumra, melyet jó pár esetben túlértékeltek a jeles rockfirkászok. Kurt Cobain definíciója szerint a Nirvana egy trió, amely heavy rockot játszik punk felhangokkal. És ez jól is van így, hiszen nem tettek mást, csak újrahasznosították és újraértelmezték kedvenc zenéiket, továbbvitték a Melvins, Mudhoney, R.E.M., Velvet Underground, Sonic Youth örökségét. Talán épp’ ezért nemhogy újítónak, de eredetinek is csak jó szándékkal nevezhetnénk ezen albumot. Egyes elmondások szerint Krist és Dave is csak nevettek, a próbateremben, amikor Kurt egy szál gitárral adta elő nekik a Smells Like Teen Spirit kezdeményét. És mégis! Sikerült berúgniuk a mainstream és alternatív között húzódó ajtókat, melyeken korábban már a Pixies, a Metallica és a Guns N’ Roses is dörömbölt. Ezen szivárogtak be később és a mai napig a másod-, ill. harmadgenerációs punk bandák és a keményebb zenék képviselői.

„Nem csináltak semmi különöset, egyszerűen csak megjelentették a lemezt. Egy olyan lemezt, amire mindenki várt, csak éppen senki sem volt képes előttük megcsinálni. Náluk a metal legjobb pillanatai találkoztak az R.E.M. legjobb pillanataival. Hosszú évek előzték meg a Nevermind létrejöttét. Az R.E.M.-től a Hüsker Dü-n és a Pixies-en át a Black Flag-ig mindenki hozzájárult ehhez valamivel. A Nirvana mindössze nagyon népszerűen fogalmazta meg ezt a punkos muzsikát. Nagyon popos lemezt csináltak, de ugyanakkor őszintét. Olyan albumot, amelyik hű maradt az egész amerikai punk rock mozgalomhoz.” - nyilatkozta Thurston Moore a kultikus Sonic Youth zenekar énekes-gitárosa.

Mondhatnánk, hogy jó időben voltak jó helyen (azt azért meg kell említeni, hogy az MTV nyomta őket reggel, délben, este, meg éjjel), de ez sem teljesen igaz, hiszen egy tucat, valóban helytálló (s mint utólag kiderült időtálló) dalt hallhatunk, melyek egyszerűen, ugyanakkor dús érzelmekkel átitatva szólnak az ifjúság biszbaszos küszködéseiről. A Smells Like Teen Spirit abszolút nihil-himnusz (itt jegyezzük meg, hogy a SLTS kislemezen jelent meg akkoriban az Even in his Youth című szintén nagyszerű nóta), melyet azóta szanaszét lopkodtak a zenésztársak és melynek klipfelvételein az ifjú Burton C. Bell, a Fear Factory metalbanda énekese is jelen volt, ott csápolt a tornateremben tombolók között. Az In Bloom váltakozó vadságával és líraian lágy dallamaival, míg a Breed nyersességével tarol, addig a Come as you Are pofonegyszerű, és nagyszerű riffjével a kiváló popdal, és a Polly (mely egy brutális nemi erőszak meséje és nem holmi szerelmes ballada) mellett az amatőr gitárosok kedvence. A Lithium a szövegével, a Territorial Pissings és a Drain You kiakadtságával és zaklatottságával operál. Mindezek mellett a U.K. Subs által is feldolgozott Stay Away ordibálós punkosságával és trendkívüliségével hódít, az On a Plain pedig a lázadó-laza Lounge Act mellett szimplán a legjobb szám. Az Aberdeentől való elidegenedést, Kurt hajléktalanként tengődő rövid időszakát megéneklő Something in the Way búskomor levezetője tökéletes zárása az albumnak. Bár a mindössze hatszáz dollárból felrántott Bleach-hez képest a neves Butch Vig által producerelt nagyobb költségvetésű Nevermind hangzása jóval polírozottabbnak tűnik, mégsem lenne helyénvaló bármiféle kötekedés. Ez egy ízig-vérig punk gyökerekkel rendelkező pop-album, tele valódi emberi értékekkel és érzésekkel, egy hihetetlen mértékben őszinte és érzékeny srác tolmácsolásában.

Mindent összevetve a Nevermind nem gyógyír a sebre, se nem elixír, csupán tudatja veled, hogy nem vagy teljesen egyedül a kirekesztettség, elnyomottság, elhagyatottság és magányosság érzésével, amikor úgy érzed, összecsap fejed felett a szar. De néha ugye a tudat is segít, hogy nem vagy egyedül. Derűsebb napokon könnyen lehervaszthatja a hallgató arcáról a mosolyt és az utolsó dal végére erősen kerülgetheti a kettőhúszbanyúlás gondolata, de ez is azt bizonyítja, hogy nem szabad túl komolyan venni ezt a dolgot, hiszen avégből születtünk a földre, hogy ökörködjünk, nem igaz?

A nyúlásról másnak nyilván inkább a nagyhalom lóvé juthatott eszébe, elég csak a Stiltskin reklámzene megaslágerére gondolni, vagy említhetjük az Offspring pofátlan Self-esteem dalát, ill. a Metallica Until it Sleepsjében is megidézi a Teen Spirit szellemét.

A banda legfőbb ereje és hatékonysága pont a primérségében és kendőzetlen őszinteségében rejlik, és ez bizony belülről jön. Nem sikerülhet akárkinek. Függetlenül a vízben szabadon lebegő, vagy éppen a cenzúra által kitakart bébikukitól, a lemezt hallgatva kétségtelenül kijelenthetjük egy kiváló popalbummal állunk szemben. Mely akkor is, és most is megállja a helyét, üzenete az idő múlásával egyre aktuálisabbá válik. A korral nemesedik, ahogy mondani szokták, ugye. Miután meghallgattuk a lemezt és levontuk a konzekvenciákat éljünk nekünk tetsző, tartalmas életet és örüljünk, ha minden jól megy, mi csak a nyugdíj után vonulunk a nirvánába.

Kurt Cobain 1994. április 5-én bekövetkezett öngyilkossága utána a sajtó újra és azóta is sokszor előkapja a 27-esek klubja néven elhíresült elemezgetését, hogy miért pont ennyi idősen és miért csak popsztárok lépnek be halálukkal a klub ajtaján. Ők azok, akik huszonhét évesen távoztak a földi létből a halhatatlanságba: Janis Joplin, Jimi Hendrix, Robert Johnson, Jim Morrison (The Doors), Brian Jones (Rolling Stones), Dave Alexander (The Stooges), Kristen Pfaff (Hole), Ron „Pigmen” McKernan (Grateful Dead), Alan „Blind Owl” Wilson (Canned Heat), Pete de Freitas (Echo & the Bunnymen), Richey James Edwards (Manic Street Preachers), Jeremy Michael Ward (Mars Volta), Amy Winehouse.

„A szótár szerint a nirvana azt az állapotot jelöli, amikor az ember megszabadul a szenvedéstől, a külvilágtól. Számomra nagyjából ezt jelenti a punk rock.” /Kurt Cobain

Jubileum - The Clash – London Calling (1979)

idén harminc éve jelent meg a poptörténelem egyik legnagyobb hatású lemeze, amely nem mellesleg az én kedvencem..…

Ha a 70-es évek eleje New Yorkban a punk zene hajnala, akkor a hetvenes évek közepe az ébredés, de már Anglia utcáin a szemetes-konténerek között. Az életérzés, melyből fakad, nagyjából azonos az amerikaival ­ elegük lett a virágkoszorúba és LSD-ködbe burkolózott hippik életidegen eszméiből, a véget nem érő, virtuozitást hirdető, tartalmilag jelentéktelen dob- és gitárszólókból. Ezen felül a hetvenes évek közepének Angliájában hatalmas méreteket öltött a munkanélküliség (Margaret Thatcher ’79-es hivatalba lépésekor csaknem 3 millió a munkanélküli), nőtt az infláció, megnyirbálták az egészségügyi kiadásokat, a Jamaikából szebb jövőért Londonba vándorló feketék megjelenésével nőtt a velük szembeni rasszizmus, bereteszelt ablakok, üres kirakatok, szociális-gazdasági szorongás, rendőri erőszak, belső zavargások jellemezték a közhangulatot.

Zeneileg és ideológiailag mágnesként vonzotta be ez a közeg az újat, ami mindezt feldúlja, megrázza és kiforgatja. Kétségtelen, hogy ekkor már a brit színtér is forrongott, mozgolódtak a kisebb-nagyobb zenekarok, akikre elsősorban a The Stooges/MC5-féle garázs-rock hatott, azonban a bomba kanócát a Ramones gyújtotta be 1976. július 4-i, londoni Roundhouse-ban, majd másnap a szintén londoni Dingwalls-ban adott koncertjeivel. Nagyjából ekkorra lett neve az új műfajnak: punk. A legminimálabb minimálzene, mely mégis elég volt ahhoz, hogy nettó hároméves pályafutása alatt felforgassa nem csak a zenei színteret, hanem az egész világot. ’76 nyarán a Ramones épp’ a megfelelő helyen volt és ínyencségnek számított azon fiatalok számára, akik már ki voltak éhezve valami hasonlóan dühös, intenzív-aggresszív cuccra, majd a koncertek után húztak is haza zenekart alapítani. Látták, hogy elég három akkord és némi közlési vágy és a lehetetlen nem létezik. A Ramones elvetette a magot, melyből olyan gazok keltek, mint a Sex Pistols, a Clash, a Damned és a többiek.

A ’77-es punk hisztéria leghirhedtebb és leghíresebb zenekara a Sex Pistols volt, viszont a The Clash egyszerűen a legjobb. Kötelező tananyag, nem kamu, nincs mellébeszélés – nemcsak a zenei világ, hanem az egész szebb és klasszabb hely lenne, ha több ember ismerné, szeretné, felfogná. Joe Strummer (ének, gitár), Mick Jones (gitár, vokál), Paul Simonon (bassz, vokál) és Topper Headon (dob) alkotta négyesfogat dögös, pofátlan, szemtelen, pimasz, csibészes, briganti rock&roll banda volt. Egyszerűen cool. Abszolút punk, ugyanakkor tökéletesen olvasztotta be a ska, reggae, dub, rocksteady, rockabilly, soul, rhythm&blues, stílusokat. Helyenként naiv politizálással, ill. szándékos jelszófaragással vádolták őket, de természetesen ez nem lehet gond, egy akcióra, változtatásra, rendszerrel szembemenésre buzdító zenekar esetében. A gondolat-ébresztés volt a cél.

Strummer korábbi zenekara a londoni punk színtéren ismert The 101ers volt, amely afféle kocsma-rockot nyomott, punkos lendülettel. Bíztató előjel volt, hogy a zenekar nevét Orwell 1984 c. regényének 101-es szobája ihlette. Ezt követően jött a Clash, melyben nyomon követhető a kiteljesedés.

„A Clash lemeze olyan, mint egy tükör. Visszatükröz minden szarságot. Számomra ez a legfontosabb album, amit valaha is kiadtak. Mintha az életemet nézném filmen. A londoni élet története. Beköltözés, kiköltözés, egy iskola, ahol azt sem tudják, mi az a kisérettségi, egy állás, ami íróasztal mögé ültetett és kilopta az agyam. Mindez a szarság nincs többé homályban, a The Clash elmondja az igazságot.” - summázta Mark Perry a Sniffin’ Glue-ban az első album megjelenése után.

Első, ’77-ben megjelent lemezükön sorjáznak az ütős, csatasorba hívó dalok – Remote Control, a zeneipar tömör kritikája, ahogy a kiadók bábként akarják alkalmazni zenekaraikat; I’m So Bored With the U.S.A., mely eredetileg az énekes barátnőjének íródott, de végül politikai töltetet kapott, a dal nem azt állítja, hogy Amerika unalmas, hanem a britek Amerika-mániája (mint ahogy manapság nálunk unalmas lehet, ahogy mindenki azt mondja, hogy majd Angliában állást vállalok és hazajövök házat építeni, kocsit, venni, stb.); White Riot, melyet kezdetben rasszista dalként tartottak számon, holott épphogy’ a feketék jogai mellett áll ki, a maga módján; aztán van még beszédes című Hate and War és London’s Burning is. Említést érdemel még a Career Opportunities, mely egy perc ötvenkét másodpercben tökéletesen ragadja meg a korszellemet – munkanélküli segély, munkalehetőségek korántsem tág perspektívája, meg amúgy is, nemhogy perspektíva, hanem kilátástalanság. Végül itt a Junior Murvin-féle Police and Thieves reggae klasszikus feldolgozása is, mely rendkívül sokat tesz hozzá az eredetihez. Fontos tudni, hogy akkor még nem volt hip-hop, így csak a reggae számított az egyetlen harcos fekete muzsikának. Radikális őszintesége és mondanivalója miatt a reggae volt az egyetlen elismert, elfogadható kortárs zene az elsőgenerációs punkok számára.

’78-ban már jött is a második album, Give ’Em Enough Rope címmel, egyszerűen nagyszerű punkos rockandroll, szintén politikus kiszólásokkal és társadalomkritikával, olyan számcímekkel, mint Safe European Home, English Civil War, Tommy Gun, Last Gang in Town, Drug Stabbing Time és a zseniális Stay Free. Ezután az album után már Amerika is felfigyel rájuk (a megjelenést követő évben csaknem 200 ezer darab kel el belőle, mindenféle promóció nélkül). ’79-ben jött az egész korszak és poprocktörténelem legjobb dupla lemeze a London Calling, instant klasszikus. ’80-ban kiadták a tripla (!) Sandinista! albumot, mely a nicaraguai forradalmi mozgalomról kapta a címét (az ellentábort contra-knak hívták). Hűen tükrözi a kreativitást és az innovációra való törekvést, a korábbi stílusok mellett befigyel még a calypso, gospel és egy gyermekkórus is. Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa szerint ez a legcsodálatosabb muzsika, amit valaha hallott. 1982-ben kiadták a szintén jó Combat Rock albumot, mely tulajdonképpen a banda hattyúdalának is tekinthető. ’83-ban ki kellett tenni Topper Headon dobost, ugyanis ekkor már olyan szinten függő volt, hogy a dobszerkót is zaciba csapta a drogokért. Meggyengült a lánc és a korábban felszín alatti Jones-Strummer ellentét is kibukott, így Mick Jones is távozott. Jelentős érvágás volt ez egy olyan bandában, ahol mindenki szerves részét alkotta az egésznek. A két eredeti tag új dobost és gitárosokat toborozott, ez azonban kevésnek bizonyult. Új lemezre készültek, melynek sörényes-irokéz borítója biztató, viszont, ami mögötte van az maga a borzadály, hallgathatatlan. Mentségükre annyi szolgál, hogy a menedzser, Bernie Rhodes mind keményebben és agresszívebben szólt bele a lemez készítésébe, erőltette az akkor divatba jövő szintipop beépítését a zenébe. Ezt megelégelve Strummer is lelépett és otthagyta a félkész lemezt, majd Rhodes a megjelenés előtt még átkeverte a számokat. Így ez nem is tekinthető eredeti Clash anyagnak. Azért került sor erre a rövid életműfelsorolásra, mert más kortársak már rég újra a csatornák mélyén kotorásztak a napi betevő után, amikor a Clash még mindig klasszikus lemezekkel bombázta a népet.

E rövid zenekari áttekintést követően kénytelenek vagyunk visszakanyarodni a ’79-es London Calling-hoz (címe reflexió a II. Világháborús BBC bejelentkezésekre). Total classic. Gyönyörű pillanatot örökít meg a borító, érzékenyebb lelkületűek egy könnycseppet is elmorzsolhatnak szemük sarkában, amint a dühtől felajzott Paul Simonon sajátos feszültséglevezető portréját szemlélik, amit Pennie Smith fotózott 1979. szeptemberében, a New York Palladium-ban. A fekete-fehér-rózsaszín-zöld színösszeállítású kép erősen apellál Elvis első, 1956-os albumára, de ez csak hab a tortán. Angliában 1979. decemberében, Amerikában egy hónappal később 1980-ban jelent meg. Akkor még nem úgy áramlott az információ, mint napjainkban, akkor még állt a Vasfüggöny, mely nem csak fizikai fal volt, hanem lelki, szellemi és kulturális szeparáltsággal is sújtott, árnyékot vetett.

A lemez készítése nem zavartalanul történt. Az amerikai turnéról hazatérve szinte nem is volt hová hazatérni, úgy eladósodott a csapat, hogy nem volt próbatermük, menedzserük, producerük. A technikusok végül találtak egy sötét, elhagyatott londoni, Pimlico kerületi gumigyárat, ahol megkezdődhettek a munkálatok. A délelőttöket a közeli iskola focipályáján töltötték, majd innen vonultak stúdióba, ill. garázsba. A produceri székbe az őrült, ugyanakkor legendás stúdiómágust, Guy Stevens-t – ő fedezte fel a The Who-t – ültette a kiadó, aki ha kellett sörrel öntötte fel a tévét, létrával dobálózott, bort locsolt a zongorára, székeket hajigált a szobában, ha úgy gondolta, hogy fel kell dobni a hangulatot. Nem kis gondot okozott, amikor a Vanilla Studio-ban felvett demókat a szállítással megbízott Johnny Green a Hampstead állomáson felejtette. A Stevens teremtette káosz és felfordulás mindenesetre pozitív impulzusként hatott a zenekarra, inspirációt nyújtott.

Dupla bakelitként jelent meg anno, 19 számmal. Az utolsó dalt, a Train In Vain-t azonban lehagyták az eredeti borítókról, mert akkor már javában folyt a borítók nyomása és nem lehetett visszafordítani a procedúrát. A számban se’ vonat, se’ hiábavalóság nincs, van viszont sok „stand by me”, joggal hihették, hogy Stand By Me a címe, de nem, mert Ben E. King-nek már volt egy ilyen című slágere. 19 elpusztíthatatlan dal áll itt, ledönthetetlen szoborként emléket állítva, irányt mutatva a jövő generáció számára is. Elvett valamit abból a korból, amelyben megalkották, és amelynek részleteit egyes kultúrtörténeti utalásokkal feltárja nekünk, ugyanakkor pozitív kicsengésű mentalitásával sokkal többet ad vissza, akkor és most is. Legyen szó a London Calling atomveszéllyel, háborúval, félelmekkel megspékelt apokalipszis-víziójáról, a spontán módon rögzített 1958-as rockabilly klaszikus Brand New Cadillac-ről (Stevens titokban felvette, amikor a zenekar bemelegítésként játszotta), a levágott fejű Jimmy Jazz balladájáról, a drogos, dealeres, pattogós vidám ritmusú Hateful-ról, a büszkeséggel feltöltött Rudie Can’t Fail-ről, az andalúziai barátnő miatt DC-10-es repülőn írt spanyol polgárháborús, Fredrico Garcia Lorcát, balos témákat érintő Spanish Bombs-ról, a bolondos The Right Profile-ról, a Joe által személyesen Micknek írt, gyerekkort nagymamával, óriási supermarkettel, magas sövénnyel megidéző Lost in the Supermarket-ről, az emelt fővel járó, méltóságteljes Guns of Brixton-ról, az amerikai gyilkos strici Stragger Lee és BillyBoy kifordított sztoriját elmesélő bohókás ska Wrong ’Em Boyo-ról, halálról, glóriáról, kokakóláról, és az összes többi szerzeményről, a Clash a London Callingon úgy maradt hű a punkhoz (és önmagához), hogy túllépett a három akkordon és előtérbe helyezte a kreativitást, a mondanivalót, a szabad alkotói szellemet, véleményformálást és kinyilatkoztatást, mely igazából e műfaj lényege. Azt is nyugodtan bevallhatjuk, hogy míg egyéb régi lemezek már-már porosnak tűnhetnek, addig ez az album még most is frissen és üdén hat, köszönhetően többek között a karibi ritmusokkal fűszerezett daloknak, melyekből árad a pozitivitás, lazaság, energia. Eltévedve a teszkó árukihelyezési sorai között akaratlanul is beugrott, hogy „i’ m all lost in the supermarket”, és dúdoltam egészen az exit feliratig. Társ a mindennapokban, fogyasztása mindenkinek ajánlott korra és nemre való tekintet nélkül. 

A mai napig tartó aktualitást mi más bizonyítaná jobban, mint hogy többek között a U2, Gnarls Barkley és az International Noise Conspiracy is felidézi klipjében a srácokat. Zeneileg pedig a pop-rockon keresztül az elektronikán át a punkig tagadhatatlanul érezhető a hatás (gondoljunk olyanokra, mint a Dub Pistols, Hard-Fi, Dead 60s, Kaiser Chiefs, Libertines, illetve azóta már szintén alap-kult-punk bandává váló Rancid-re, vagy Social Distortion-re). Úgy tűnik, az örökség egyelőre kimeríthetetlen és kellő inspirációként szolgál az eljövendők számára is. Továbbá Enrico Brizzi modern kori zabhegyező-regényében is feltűnik a Pistols mellett, mint a fiatalkori düh, lázadás, beilleszkedni nem akarás szimbóluma.

Jelentőség, hatás tekintetében erősen konvergál a fekvő nyolcashoz.

Első élményem a Clashről a régi szép időkben zajló kazettás-magnóval való átjátszás közben ért. Begyűjtöttem minden közelemben lévő zenét és csak másoltam. Annak az időnek megvolt az a bája, hogy az embernek végig kellett legalább egyszer hallgatnia (méghogy copy kills music), amikor átmásolt egy kazettát, izgatottan figyelve a pontos oldalváltásra. Egy cimborám buzdítására egy Sceptic Eclectic nevű bandát kopiztam és ennek a B oldalára csak annyi volt firkantva, hogy The Clash. Se’ albumcím, se’ dalcímek, se’ semmi. Átnyomtam egy szép új, színes TDK-ra és zöld zseléstollal ráfirkantottam a banda nevét. Aztán hetekig csak ezt hallgattam. Csak zene volt és attitűd, mely magába szippantott és feltöltött. Áramlott az érzés, az energia, pozitív töltések cikáztak mindenfelé.

Köztudott, hogy a pécsi női kosárlabda-csapat edzője Rátgéber László nagy Clash-fan, gyerekként Jugoszláviában lakott, barátaival lemezeket rendelgettek, olyan zenéket nevez meg kedvenceként, mint Ramones, Sham 69, Stiff Little FIngers, Devo, Joy Division. Rátgéber nemcsak ezért jó arc. A kosárlabda cool, és a sport is rockandroll. Idézet az edzőtől: „Nekem az a punkom, hogy a nyakkendőmet hogyan kötöm meg. A kosárlabda mérkőzés az én munkám ünnepe. Meg kell tisztelni. Persze korábban soha nem hordtam nyakkendőt. De ez is egy jelzés lett, divatdiktálás, ha tetszik, hogy én máshogy kötöm meg a nyakkendőm. Aztán a lényeg: hogy ne add fel, ne add el az agyadat. Ennyi. Mindig eljön a pillanat, amikor valaki elmagyarázza, hogy te hülye vagy. Vagy egy sportvezető, vagy egy néző, akárki. Ezt nem szabad megengedni. Ki kell állni az értékekért, az elveidért, mert ez vagy. Lehet másképp is csinálni, diktálni kell a divatot. Erre tanított meg a Clash. Ha a döntéseid 80%-a jó, akkor jó vagy, ha nem, akkor meg nem. Ha viszont nem döntesz, akkor senki sem vagy.”