Scumbag

Sokat töprengek azon, hogy mi a határ a munkahelyi verbális inzultálás és atrocitás mezsgyéjén, meddig lehet elmenni, meddig számít csipkelődésnek, piszkálódásnak és mikortól vált át totális sértésbe. Nyilván mindenkinél más a nívó, de kell legyen határ, ami kimeríti a munkahelyi bullying fogalmát.

Korábban nem foglalkoztam ilyen témával, mert a munkahely az volt, ahol dolgozom, meg kell oldani a napi teendőket, reagálni kialakult szituációkra és lehetőleg pozitív irányba gördíteni a konfliktusokat. Mindehhez adott egy közösség, akik nem feszegetik a perszonális kérdéseket, csak amennyire az illem és jómodor engedi. Természetesen azonos frekvencián vibráló kollégák közt is szövődnek barátságok, szorosabb kapcsolatok, netán szerelmek, hiszen sok időt töltünk el együtt.

Hét éve vagyok a corporationnél, fél éve váltottam pozíciót cégen belül. Kilencen bitorlunk egy irodát, ahol ennyi különböző karaktert és felszínes viszonyulást még soha korábban nem tapasztaltam. A csoportvezető diktátornak képzeli magát, kiabál, csak az ő prioritása létezik, miközben megállás nélkül eszik, csámcsog, kaffog, cuppog, a monitoron akár egy cseppkőbarlangban, úgy lógnak a nyálból összeállt hegyes jégcsap szerű köpet-szobrok. Ez a fajta stílus az igénytelenség magasiskolája, amit nem kompenzál a gesztenyebarna bőr bugatti, sem a royal blue Ralph Lauren ing.

Kiváltképp’ egy managernél, aki embereket instruál, legyen már némi kommunikációs alapképesség, szociális érzékenység, és pláne ne legyen érzelmileg retardált.

Egyik kollégám heteken át geciszeműnek szólított, eleinte csak privátban, majd mint kiderült a hátam mögött, és volt pár eset, amikor kollégák között is. A kifejezés egy belga számból érkezett, amit a kolléga feszültebb helyzetekben dúdolászgatott, de valahogy a jelző megakadt rajtam, eleinte poénra vettem, de hosszútávon és különösen közösségben már irritált a jelenség. A kollégák szerint csak vicc, ne húzzam fel magam, de őszintén, ez tényleg vicces? Naponta ötször? Megkértem mailben, skype-on, személyesen, hogy hanyagolja a negatív jelzőket, de mintha falnak beszéltem volna. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy miután face2face, és kollégák előtt is felkértem, hogy fejezze be, folytatta, akár egy idióta kisgyerek, aki nem ért a szép szóból. Sőt, a kollégák azt találták kifogásolhatónak, velem van probléma, ugyanis túl szenzitív vagyok.

Egy gyengébb pillanatomban, tizenkét óra munka után, amikor még mindig nem láttam a foslavina végét, épp’ egy hasonló odaszólással próbált búcsúzni, de szemtől szemben álltunk, így volt módom reflex-szerűen elkapni és egy laza mozdulattal földre vinni. Letettem, egy tizedmásodpercig lenyomtam, ott tartottam. Majd kiegyenesedtem, és visszaültem a helyemre. Ő egy pillanatig még dekkolt ott a padlón, majd szépen feltápászkodott és szó nélkül visszaült a helyére. Szerencsére egy hazafelé induló kolléga még látta ezt a küszöbről, nyugtázta, hogy ez félelmetes volt, majd szélsebesen távozott. Innentől kezdve rendben vagyunk.

A managerünk, klinikai szakpszichológiai eset. Valószínűleg egy gyermekkori masszív szeretethiány-trauma, illetve komoly önértékelési zavarok miatt lételeme, hogy a körülötte lévőket külső tulajdonságaik alapján kritizálja. Érdekes bipoláris neurológiai eset – reggelente kiabál, ajtót csapkod, telefont dobál, délután négyre már kisimul, lehet vele beszélni úgy, ahogy normál emberek közt szokás. Bipoláris, mert délutánra konkrétan nem emlékszik rá, és tagadja a reggeli viselkedését.

Nevezett már dagadtnak (zárójelben jegyzem meg, ugyanolyan magasak vagyunk, én 84 kg, ő 98 kg), hülyegyereknek, szóvá tette, hogy akkora tokám van, hogy megérti miért nincs barátnőm. Szerinte ez vicces, és buligyilkos vagyok, amiért nem nevetek ezen. Viszont, ha hasonló „poénokkal” próbálkoztam, akkor csípőből lőtt, megsértődött. Valahogy visszafelé nem működnek ezek a viccek, úgy látszik. Egy beszélgetés során hallottam, hogy nem kedveli, ha Dáninak szólítják, hamar elhatároztam, hogy csak így szólítom ezután, tekintve hogy Dániel, annyira mégsem sértő ez. A harmadik alkalom után, amikor egy közös meetingre igyekeztünk, a következő párbeszéd zajlott le:

- Ha még egyszer így mersz szólítani kirúgatlak és elintézem, hogy sehol se’ legyen munkád a megyében! – szólt őfensége.

- A megyében? Mi vagy te, hobbit? – hárítottam poénnal, mint mindig.

- Igen, elintézem, vannak kapcsolataim – fitogtatta tovább nemlétező erejét.

Itt két dolog suhant át az agyamom, egyik, hogy egy laza mozdulattal úgy pépesítem el az orrmányát, hogy az isten csókja se’ támasztja fel, a másik, hogy elküldöm a kurvaanyjába, mert bőven megérett már. Aztán pár mély lélegzet után semmi nem történt, illetve egyre csak sűrűsödött a kimondatlan szavak tengere, gyűlt a fejben lejátszódott monologizált párbeszédek száma, mégpedig a következőképpen:

„- Figyelj, Dáni, amennyire látom, nincsenek balanszban szavaink. Te, mint főnök eltűrted, hagytad, hogy engem geciszeműnek szólítsanak heteken keresztül, majd mikor szóvátettem még én lettem megkritizálva, hogy humortalan vagyok, nem értem a viccet és érzékeny vagyok. Még ha mindez igaz is, hol van olyan munkahely, ahol így kommunikálunk egymással? Most pedig, hogy Dáninak szólítalak, szitkozódsz és fenyegetőzöl, hogy elintézed, sohatöbbé ne legyen munkám. Hát, a jó édes kurva anyád, te geciputtony gyökér. Még van 55 perc a meeting végéig, szóval ennyi időd van gondolkodni magadon. Kérlek, ne gyere vissza, amíg le nem jár, mert még véletlenül földhöz baszom a dagadt segged.”

A meeting alatt semmire sem figyeltem, csak ezt a gondolatot pörgettem át újra és újra az agyamon, milyen megnyugtató lenne kimondani, megtenni és nem hurcolni magammal, magamban ezt a sok elfojtott feszültséget. Eszembe jutott az „olyan sokáig hallgattam, hogy kiordít belőlem” Ken Kesey* idézet, amitől lenyugodtam és megerősített abban a hitemben, hogy a popkultúra ismerete menő és hasznos.

Gyakran mondják, hogy tisztázzuk szavainkat, mielőtt használjuk őket, ne okozzon félreértést jelentésük. Én nem tudom mit jelent pontosan a geciszemű, de azt tudom, hogy ki a geciputtony. Egy bunkó aljadék, aki abból nyeri az energiáját, hogy indokolatlanul bánt másokat, esetleg köpköd a háta mögött, fröcsög, gáncsoskodik, esetleg mindez együtt. Aki ezekkel a skillekkel mind rendelkezik, akkor mondjuk, feltellett a geciputtony.

Más megközelítésben - a klasszikus nárcisztikus ember meggyőződése, hogy ő ajándék a világnak, és aki ennek ellenkezőjét vallja, az hülye. Nárcisztikusan sérült, akinek folyton kell a feedback, a megerősítés abban a hitben, hogy ő konvergál a világ közepe felé. A lehúzás lényege, hogy nem tudunk felnőni a másikhoz, inkább lejáratjuk. Ebben rejlik a lehúzó ember motivációja, nem magát fejleszti, a másikat degradálja.

Hiszem, a történetnek két konzekvenciája van. A stílus maga az ember. És, az ember ott kezdődik, amikor tud uralkodni önmagán.

*Ken Kesey, a zseniális Száll a kakukk fészkére című regény írója.