gianluca vacchi

 

elégett minden

 

Duck Tales

Lányok ajtónyitás után

Van valami misztikusan közös az összes lányban, ahogy ajtónyitás után átadják a kabátot, kibújnak a cipőből, átmozgatják kis lábfejüket, átlépnek a küszöbön, belibbennek a nappaliba, és úgy fordulnak felém, mintha egy visagemodels-kifutón pördülnének éppen, az ilyen apró női gesztusok emlékeztetnek, hogy ne felejts el férfinak lenni, ember, és ha nem tudnám, akkor is az aurájukból áradó lágy fénynyalábok húznának közelebb és vezetnének, akár illatok a vakot, miként kell lágyan, majd hevesen csókolni, harapdálni ajkakat, homlokot nyomni homlokhoz, megillatozni hajfürtöket és orral végig követni vállvonalakat, mélyen szembe nézni, figyelmesnek lenni végig, megkérdezni mit szeretne, feneket paskolni-combot markolni,  hasfallal nekifeszülni, gyertyafényű félhomályból kivezetni és lámpafénynél megcsodálni, úgy bókolni, hogy gyászolom a ledobott kilóidat is, senkinek nem hiszem el, hogy jobban szeret nálam, és az emberi test legkecsesebb formája a női alak, illetve mindig az az egy, aki éppen küszöbátlépés után van, és érzékenynek, érzékinek, romantikusnak lenni, mert ezek kontrasztja emeli ki a férfiasságot a maga kérges kezű, sörszagú, szőrös-szakállas nyersességéből, illetve nem emeli ki, hanem épphogy’ ezek kontrasztja teszi azzá, és azt a buja fülledtséget, amit együtt űztünk, már élném is újra, bár tizenöt perce csak, hogy befejeztük.

Két kifogás közt

Mi lesz a kifogás, ha kiteszik a Föld ma zárva tart táblát, a rámszakadt időben megválaszolom-e a kérdést, hogy miért halogatom a blogposztolást, a munkahelyi jogokért való szónoklást, édesanyám arcára csóknyomást? Két kifogás közt múlik el az élet, éppúgy’ ahogy az asztal sarkáról véletlenül lekönyökölt homokóra porja foszlik egyenhamuvá a padlón, így tűnnek semmibe a ma fáradt vagyok hozzá, ideje téli álmot aludni, kár, hogy csak huszonnégy óra egy nap, a hétvégébe mindent belepréselek, majd holnap megcsinálom és a térjünk vissza rá később rongyosra koptatott frázisai, annak ellenére, hogy tudom, nincs később, csak a pillanat van, mely folyton megragad minket, nyakonfog és táncba hív – mert tévhit, hogy mi ragadjuk meg a pillanatot, általában fordítva, a pillanat minket ­–,  de kellemetlen salsa-partner az ember, mert oly’ ritkán karol vissza, pedig az örök tanulság nagyjából ennyi, szeretni és szeretve lenni.