Szebben ragyog a
bronz, mint az ezüst, tartja a mondás és nem véletlenül, az örök második hely
felőrli belülről az olimpikont, párkapcsolatban az ezüst a harmadik félnek járó
érdem, David FCKN Lindhagen*-nek lenni csak kezdetben izgalmas és szórakoztató,
mert mindig ugyanaz a forgatókönyv, a testiség kondíciója kopik ki elsőként,
amint a leghalkabban felcsendülnek a lebukás lehetőségének fanfárjai, és marad
a könnycsepp törölgetés, a mentális támasz nyújtás, a lopott üzenetek, a
mélabús hallgatás, amitől a szerető egyre mélyebben szerelmesebb lesz – feltételezve,
hogy nem csak gonosz latino lover játékból csavart fejet, hanem valódi érzelmek
vezérelték, mert aki igazán szeret, ott nincs tiltott gyümölcs érzés, jobban
vágyik a laza, kötöttség nélküli tiszta együttlétre –, viszont a lelkizés
mellett végig ott a tudat, hogy közben a nő testéhez más nyer utat, aki eddig tán
nem is kívánta, majd rosszabb esetben jön a számonkérés, hogyan és egyáltalán
miért mert bókolni a szerető, mielőtt még azzá vált, miért mondott szédelgő
szépeket kedvesének, de az alapkérdés sosem az, hogy az udvarló mit és miért,
hanem, hogy a megcsalatott mikor fejezte ki utoljára kívánalmát halkan búgva,
vagy adott hálát a százhuszonnyolcadik vasárnapi rántott hús után, majd
következik a céltalan ujjalmutgatás, pedig mindenki hibás, részemről a
tanulság, hogy többet ilyen játszámából részem ki nem veszem, az időt
gyümölcsöző kapcsolatokba fektetem, az igazi pride, hogy harmadik többé nem leszek,
mert a szerető lába alól a végén mindig kirántják a komplett dobogót, és a
becsület, tisztesség, élet helyett marad a szégyen sárfoltja, egyetemes
konzekvencia, hogy a velem töltött időt a családra kellett volna fordítani,
nekem pedig a saját élet és család felépítésére, de legfőbb, hogy ne tégy másra
olyan terhet, melyet magad sem bírnál.
*David Lindhagen, a Crazy, stupid, love című 2011-es
filmben a kolléga, akivel a főszereplő felesége félrelép és innen indul a
történet cselekménye.
