headspace

téged nem

A szeretkezés paradoxona

Jubileum - The Clash – London Calling (1979)

idén harminc éve jelent meg a poptörténelem egyik legnagyobb hatású lemeze, amely nem mellesleg az én kedvencem..…

Ha a 70-es évek eleje New Yorkban a punk zene hajnala, akkor a hetvenes évek közepe az ébredés, de már Anglia utcáin a szemetes-konténerek között. Az életérzés, melyből fakad, nagyjából azonos az amerikaival ­ elegük lett a virágkoszorúba és LSD-ködbe burkolózott hippik életidegen eszméiből, a véget nem érő, virtuozitást hirdető, tartalmilag jelentéktelen dob- és gitárszólókból. Ezen felül a hetvenes évek közepének Angliájában hatalmas méreteket öltött a munkanélküliség (Margaret Thatcher ’79-es hivatalba lépésekor csaknem 3 millió a munkanélküli), nőtt az infláció, megnyirbálták az egészségügyi kiadásokat, a Jamaikából szebb jövőért Londonba vándorló feketék megjelenésével nőtt a velük szembeni rasszizmus, bereteszelt ablakok, üres kirakatok, szociális-gazdasági szorongás, rendőri erőszak, belső zavargások jellemezték a közhangulatot.

Zeneileg és ideológiailag mágnesként vonzotta be ez a közeg az újat, ami mindezt feldúlja, megrázza és kiforgatja. Kétségtelen, hogy ekkor már a brit színtér is forrongott, mozgolódtak a kisebb-nagyobb zenekarok, akikre elsősorban a The Stooges/MC5-féle garázs-rock hatott, azonban a bomba kanócát a Ramones gyújtotta be 1976. július 4-i, londoni Roundhouse-ban, majd másnap a szintén londoni Dingwalls-ban adott koncertjeivel. Nagyjából ekkorra lett neve az új műfajnak: punk. A legminimálabb minimálzene, mely mégis elég volt ahhoz, hogy nettó hároméves pályafutása alatt felforgassa nem csak a zenei színteret, hanem az egész világot. ’76 nyarán a Ramones épp’ a megfelelő helyen volt és ínyencségnek számított azon fiatalok számára, akik már ki voltak éhezve valami hasonlóan dühös, intenzív-aggresszív cuccra, majd a koncertek után húztak is haza zenekart alapítani. Látták, hogy elég három akkord és némi közlési vágy és a lehetetlen nem létezik. A Ramones elvetette a magot, melyből olyan gazok keltek, mint a Sex Pistols, a Clash, a Damned és a többiek.

A ’77-es punk hisztéria leghirhedtebb és leghíresebb zenekara a Sex Pistols volt, viszont a The Clash egyszerűen a legjobb. Kötelező tananyag, nem kamu, nincs mellébeszélés – nemcsak a zenei világ, hanem az egész szebb és klasszabb hely lenne, ha több ember ismerné, szeretné, felfogná. Joe Strummer (ének, gitár), Mick Jones (gitár, vokál), Paul Simonon (bassz, vokál) és Topper Headon (dob) alkotta négyesfogat dögös, pofátlan, szemtelen, pimasz, csibészes, briganti rock&roll banda volt. Egyszerűen cool. Abszolút punk, ugyanakkor tökéletesen olvasztotta be a ska, reggae, dub, rocksteady, rockabilly, soul, rhythm&blues, stílusokat. Helyenként naiv politizálással, ill. szándékos jelszófaragással vádolták őket, de természetesen ez nem lehet gond, egy akcióra, változtatásra, rendszerrel szembemenésre buzdító zenekar esetében. A gondolat-ébresztés volt a cél.

Strummer korábbi zenekara a londoni punk színtéren ismert The 101ers volt, amely afféle kocsma-rockot nyomott, punkos lendülettel. Bíztató előjel volt, hogy a zenekar nevét Orwell 1984 c. regényének 101-es szobája ihlette. Ezt követően jött a Clash, melyben nyomon követhető a kiteljesedés.

„A Clash lemeze olyan, mint egy tükör. Visszatükröz minden szarságot. Számomra ez a legfontosabb album, amit valaha is kiadtak. Mintha az életemet nézném filmen. A londoni élet története. Beköltözés, kiköltözés, egy iskola, ahol azt sem tudják, mi az a kisérettségi, egy állás, ami íróasztal mögé ültetett és kilopta az agyam. Mindez a szarság nincs többé homályban, a The Clash elmondja az igazságot.” - summázta Mark Perry a Sniffin’ Glue-ban az első album megjelenése után.

Első, ’77-ben megjelent lemezükön sorjáznak az ütős, csatasorba hívó dalok – Remote Control, a zeneipar tömör kritikája, ahogy a kiadók bábként akarják alkalmazni zenekaraikat; I’m So Bored With the U.S.A., mely eredetileg az énekes barátnőjének íródott, de végül politikai töltetet kapott, a dal nem azt állítja, hogy Amerika unalmas, hanem a britek Amerika-mániája (mint ahogy manapság nálunk unalmas lehet, ahogy mindenki azt mondja, hogy majd Angliában állást vállalok és hazajövök házat építeni, kocsit, venni, stb.); White Riot, melyet kezdetben rasszista dalként tartottak számon, holott épphogy’ a feketék jogai mellett áll ki, a maga módján; aztán van még beszédes című Hate and War és London’s Burning is. Említést érdemel még a Career Opportunities, mely egy perc ötvenkét másodpercben tökéletesen ragadja meg a korszellemet – munkanélküli segély, munkalehetőségek korántsem tág perspektívája, meg amúgy is, nemhogy perspektíva, hanem kilátástalanság. Végül itt a Junior Murvin-féle Police and Thieves reggae klasszikus feldolgozása is, mely rendkívül sokat tesz hozzá az eredetihez. Fontos tudni, hogy akkor még nem volt hip-hop, így csak a reggae számított az egyetlen harcos fekete muzsikának. Radikális őszintesége és mondanivalója miatt a reggae volt az egyetlen elismert, elfogadható kortárs zene az elsőgenerációs punkok számára.

’78-ban már jött is a második album, Give ’Em Enough Rope címmel, egyszerűen nagyszerű punkos rockandroll, szintén politikus kiszólásokkal és társadalomkritikával, olyan számcímekkel, mint Safe European Home, English Civil War, Tommy Gun, Last Gang in Town, Drug Stabbing Time és a zseniális Stay Free. Ezután az album után már Amerika is felfigyel rájuk (a megjelenést követő évben csaknem 200 ezer darab kel el belőle, mindenféle promóció nélkül). ’79-ben jött az egész korszak és poprocktörténelem legjobb dupla lemeze a London Calling, instant klasszikus. ’80-ban kiadták a tripla (!) Sandinista! albumot, mely a nicaraguai forradalmi mozgalomról kapta a címét (az ellentábort contra-knak hívták). Hűen tükrözi a kreativitást és az innovációra való törekvést, a korábbi stílusok mellett befigyel még a calypso, gospel és egy gyermekkórus is. Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa szerint ez a legcsodálatosabb muzsika, amit valaha hallott. 1982-ben kiadták a szintén jó Combat Rock albumot, mely tulajdonképpen a banda hattyúdalának is tekinthető. ’83-ban ki kellett tenni Topper Headon dobost, ugyanis ekkor már olyan szinten függő volt, hogy a dobszerkót is zaciba csapta a drogokért. Meggyengült a lánc és a korábban felszín alatti Jones-Strummer ellentét is kibukott, így Mick Jones is távozott. Jelentős érvágás volt ez egy olyan bandában, ahol mindenki szerves részét alkotta az egésznek. A két eredeti tag új dobost és gitárosokat toborozott, ez azonban kevésnek bizonyult. Új lemezre készültek, melynek sörényes-irokéz borítója biztató, viszont, ami mögötte van az maga a borzadály, hallgathatatlan. Mentségükre annyi szolgál, hogy a menedzser, Bernie Rhodes mind keményebben és agresszívebben szólt bele a lemez készítésébe, erőltette az akkor divatba jövő szintipop beépítését a zenébe. Ezt megelégelve Strummer is lelépett és otthagyta a félkész lemezt, majd Rhodes a megjelenés előtt még átkeverte a számokat. Így ez nem is tekinthető eredeti Clash anyagnak. Azért került sor erre a rövid életműfelsorolásra, mert más kortársak már rég újra a csatornák mélyén kotorásztak a napi betevő után, amikor a Clash még mindig klasszikus lemezekkel bombázta a népet.

E rövid zenekari áttekintést követően kénytelenek vagyunk visszakanyarodni a ’79-es London Calling-hoz (címe reflexió a II. Világháborús BBC bejelentkezésekre). Total classic. Gyönyörű pillanatot örökít meg a borító, érzékenyebb lelkületűek egy könnycseppet is elmorzsolhatnak szemük sarkában, amint a dühtől felajzott Paul Simonon sajátos feszültséglevezető portréját szemlélik, amit Pennie Smith fotózott 1979. szeptemberében, a New York Palladium-ban. A fekete-fehér-rózsaszín-zöld színösszeállítású kép erősen apellál Elvis első, 1956-os albumára, de ez csak hab a tortán. Angliában 1979. decemberében, Amerikában egy hónappal később 1980-ban jelent meg. Akkor még nem úgy áramlott az információ, mint napjainkban, akkor még állt a Vasfüggöny, mely nem csak fizikai fal volt, hanem lelki, szellemi és kulturális szeparáltsággal is sújtott, árnyékot vetett.

A lemez készítése nem zavartalanul történt. Az amerikai turnéról hazatérve szinte nem is volt hová hazatérni, úgy eladósodott a csapat, hogy nem volt próbatermük, menedzserük, producerük. A technikusok végül találtak egy sötét, elhagyatott londoni, Pimlico kerületi gumigyárat, ahol megkezdődhettek a munkálatok. A délelőttöket a közeli iskola focipályáján töltötték, majd innen vonultak stúdióba, ill. garázsba. A produceri székbe az őrült, ugyanakkor legendás stúdiómágust, Guy Stevens-t – ő fedezte fel a The Who-t – ültette a kiadó, aki ha kellett sörrel öntötte fel a tévét, létrával dobálózott, bort locsolt a zongorára, székeket hajigált a szobában, ha úgy gondolta, hogy fel kell dobni a hangulatot. Nem kis gondot okozott, amikor a Vanilla Studio-ban felvett demókat a szállítással megbízott Johnny Green a Hampstead állomáson felejtette. A Stevens teremtette káosz és felfordulás mindenesetre pozitív impulzusként hatott a zenekarra, inspirációt nyújtott.

Dupla bakelitként jelent meg anno, 19 számmal. Az utolsó dalt, a Train In Vain-t azonban lehagyták az eredeti borítókról, mert akkor már javában folyt a borítók nyomása és nem lehetett visszafordítani a procedúrát. A számban se’ vonat, se’ hiábavalóság nincs, van viszont sok „stand by me”, joggal hihették, hogy Stand By Me a címe, de nem, mert Ben E. King-nek már volt egy ilyen című slágere. 19 elpusztíthatatlan dal áll itt, ledönthetetlen szoborként emléket állítva, irányt mutatva a jövő generáció számára is. Elvett valamit abból a korból, amelyben megalkották, és amelynek részleteit egyes kultúrtörténeti utalásokkal feltárja nekünk, ugyanakkor pozitív kicsengésű mentalitásával sokkal többet ad vissza, akkor és most is. Legyen szó a London Calling atomveszéllyel, háborúval, félelmekkel megspékelt apokalipszis-víziójáról, a spontán módon rögzített 1958-as rockabilly klaszikus Brand New Cadillac-ről (Stevens titokban felvette, amikor a zenekar bemelegítésként játszotta), a levágott fejű Jimmy Jazz balladájáról, a drogos, dealeres, pattogós vidám ritmusú Hateful-ról, a büszkeséggel feltöltött Rudie Can’t Fail-ről, az andalúziai barátnő miatt DC-10-es repülőn írt spanyol polgárháborús, Fredrico Garcia Lorcát, balos témákat érintő Spanish Bombs-ról, a bolondos The Right Profile-ról, a Joe által személyesen Micknek írt, gyerekkort nagymamával, óriási supermarkettel, magas sövénnyel megidéző Lost in the Supermarket-ről, az emelt fővel járó, méltóságteljes Guns of Brixton-ról, az amerikai gyilkos strici Stragger Lee és BillyBoy kifordított sztoriját elmesélő bohókás ska Wrong ’Em Boyo-ról, halálról, glóriáról, kokakóláról, és az összes többi szerzeményről, a Clash a London Callingon úgy maradt hű a punkhoz (és önmagához), hogy túllépett a három akkordon és előtérbe helyezte a kreativitást, a mondanivalót, a szabad alkotói szellemet, véleményformálást és kinyilatkoztatást, mely igazából e műfaj lényege. Azt is nyugodtan bevallhatjuk, hogy míg egyéb régi lemezek már-már porosnak tűnhetnek, addig ez az album még most is frissen és üdén hat, köszönhetően többek között a karibi ritmusokkal fűszerezett daloknak, melyekből árad a pozitivitás, lazaság, energia. Eltévedve a teszkó árukihelyezési sorai között akaratlanul is beugrott, hogy „i’ m all lost in the supermarket”, és dúdoltam egészen az exit feliratig. Társ a mindennapokban, fogyasztása mindenkinek ajánlott korra és nemre való tekintet nélkül. 

A mai napig tartó aktualitást mi más bizonyítaná jobban, mint hogy többek között a U2, Gnarls Barkley és az International Noise Conspiracy is felidézi klipjében a srácokat. Zeneileg pedig a pop-rockon keresztül az elektronikán át a punkig tagadhatatlanul érezhető a hatás (gondoljunk olyanokra, mint a Dub Pistols, Hard-Fi, Dead 60s, Kaiser Chiefs, Libertines, illetve azóta már szintén alap-kult-punk bandává váló Rancid-re, vagy Social Distortion-re). Úgy tűnik, az örökség egyelőre kimeríthetetlen és kellő inspirációként szolgál az eljövendők számára is. Továbbá Enrico Brizzi modern kori zabhegyező-regényében is feltűnik a Pistols mellett, mint a fiatalkori düh, lázadás, beilleszkedni nem akarás szimbóluma.

Jelentőség, hatás tekintetében erősen konvergál a fekvő nyolcashoz.

Első élményem a Clashről a régi szép időkben zajló kazettás-magnóval való átjátszás közben ért. Begyűjtöttem minden közelemben lévő zenét és csak másoltam. Annak az időnek megvolt az a bája, hogy az embernek végig kellett legalább egyszer hallgatnia (méghogy copy kills music), amikor átmásolt egy kazettát, izgatottan figyelve a pontos oldalváltásra. Egy cimborám buzdítására egy Sceptic Eclectic nevű bandát kopiztam és ennek a B oldalára csak annyi volt firkantva, hogy The Clash. Se’ albumcím, se’ dalcímek, se’ semmi. Átnyomtam egy szép új, színes TDK-ra és zöld zseléstollal ráfirkantottam a banda nevét. Aztán hetekig csak ezt hallgattam. Csak zene volt és attitűd, mely magába szippantott és feltöltött. Áramlott az érzés, az energia, pozitív töltések cikáztak mindenfelé.

Köztudott, hogy a pécsi női kosárlabda-csapat edzője Rátgéber László nagy Clash-fan, gyerekként Jugoszláviában lakott, barátaival lemezeket rendelgettek, olyan zenéket nevez meg kedvenceként, mint Ramones, Sham 69, Stiff Little FIngers, Devo, Joy Division. Rátgéber nemcsak ezért jó arc. A kosárlabda cool, és a sport is rockandroll. Idézet az edzőtől: „Nekem az a punkom, hogy a nyakkendőmet hogyan kötöm meg. A kosárlabda mérkőzés az én munkám ünnepe. Meg kell tisztelni. Persze korábban soha nem hordtam nyakkendőt. De ez is egy jelzés lett, divatdiktálás, ha tetszik, hogy én máshogy kötöm meg a nyakkendőm. Aztán a lényeg: hogy ne add fel, ne add el az agyadat. Ennyi. Mindig eljön a pillanat, amikor valaki elmagyarázza, hogy te hülye vagy. Vagy egy sportvezető, vagy egy néző, akárki. Ezt nem szabad megengedni. Ki kell állni az értékekért, az elveidért, mert ez vagy. Lehet másképp is csinálni, diktálni kell a divatot. Erre tanított meg a Clash. Ha a döntéseid 80%-a jó, akkor jó vagy, ha nem, akkor meg nem. Ha viszont nem döntesz, akkor senki sem vagy.”

Grönland