Ezen a májusi hétvégén,
egy héttel a tihanyi félmaraton előtt beneveztem egy rövidebb, 5 km-es távra a
KKM-en. Meglehetősen klasszul szervezett hétvégi versennyel álltak elő,
szombaton gyermekfutamokkal és 5 km-es felnőtt sprint szakasszal, vasárnap 10,5
és félmaratoni távokkal.
A szinte kánikulai
délutánt leszámítva minden adott egy jó versenyhez. Egy hévízi barátommal
érkeztem, a helyszínen több ismerőssel is találkoztam. Volt idő és mód
megfelelő vécé-igénybevételre, ez mindig kardinális kérdés, akárcsak az alapos
bemelegítés és hidratálás.
Beállok a rajthoz,
rögtön a második sorba, a hangulat remek, nincs nagy tömeg. Kicsit óvatosan
indítom a kezdést, mint általában, az első ötszáz méteren belül vagyunk még
ugyan, de motivál és húz, hogy látom az elsőt és tudom a top10-ben nyomulok.
Szinte hagyomány, hogy gyakorlás közben sosem, de versenyeken mindig eloldódik
a cipőfűzőm, ez történik most is. Még az elején vagyunk, nem morgolódom,
lehajolok lazán, megkötöm jó szorosan, bár a startnál is abban a hitben voltam,
hogy kellőképpen szoros. Nekilódulok újra, ilyenkor mindig nehezebb elindulni,
már nem látom az élbolyt, viszont négyen leelőztek. Sprintelek egy kicsit,
három embert visszahozok, a negyediket hagyom magam előtt, nagyobb darab nálam,
szürke pólója mögött jól jön a szélárnyék. A széles sétáló utcára egy meglepően
meredek emelkedőn csatlakozunk vissza, szinte égnek a vádlijaim és kezdek
száradni, de nincs probléma már itt a frissítő pont, viszont a szürke pólós
embert már csak kis pontnak látom, amikor újra nekiindulok. Nem hiszek abban,
hogy futás közben lehet inni, így a frissítő pontoknál mindig sétálva haladok,
nem akarok félrenyelve fuldokolni.
A cél felé haladva a
sétáló utca végén van egy fordítópont, ahonnan körülbelül százötven méter a
finish. Elkövetem azt a hibát, hogy figyelem a futókat, akik jönnek szembe,
tippelgetem, vajon melyik életkor kategóriában vannak és számolgatom, hogy
hányadik lehetek, így gondolatban már elengedem a dobogós helyezéseket és
különösebb sprint nélkül szinte lazán bekocogok a célba.
„Jól esett a cipőfűzés,
Ádi?”, kapom este az üzenetet az egyik sporttárstól, aki megnyerte az 5 km-es
futamunkat, fotót is küld. A dobogó harmadik helyén a szétizzadt szürke pólós
ember, akinek 4 km-en keresztül néztem a hátát, így volt szerencsém nyomon
követni az izzadság tócsa terjedését. Gyorsan megnézem az eredménylistát,
tizenkét másodperccel maradtam le a dobogóról. Első reakcióm egy kisebb
szórakozott dühkitörés, a második, hogy majd legközelebb.
Egy kicsit
lecsillapodom, majd azt mondom magamnak, az sosem lehet konzekvencia, hogy majd
legközelebb. Nincs
legközelebb, mindig az adott pillanat van, ott kell teljesíteni.
Tudom, közhely, de ez a gondolat most elvezetett oda, hogy tudok örülni egy
ismeretlen ember sikerének, mert ő kihozta magából a maximumot, én pedig nem.
Neki ez egy harmadik helyre volt elég, nekem a negyedikre. Tizenkét másodperc.
Ez a tanulság.
