Művészet

Réges-régen, életem első viharos kapcsolatát egy művészetis csajjal bonyolítottam, igazi szívtörő-szívrabló kaland volt, melyet a körülmények miatt igazi tortúraként éltem meg – majd egyszer elmesélem. Főként ez az oka, hogy évekig óvakodtam mindentől, amire a művészet, mint címke ráhúzható, annak ellenére, hogy szívesen rajzolok, néha papírra vetek néhány kósza, általam fontosnak vélt gondolatot.

A művészet, mint elvont fogalom létezett a szótáramban, egy olyan esetlen, cingár, SZTK-keretes, kinyúlt kardigános-garbós fószer fotójával a definíció alatt, mint Woody Allen. Azóta természetesen tisztáztam a viszonyom a művészettel (és Woody Allennel is), bár furcsa mód a sportolásra, mint művészetre, és a rajzolásra, mint sportra tekintek.

Ez a téma akkor került igazán a helyére, amikor hallottam Mark Zuckerberg* nyilatkozatát, mely szerint művészet az, amit nem szükséges csinálni és sosincs vége. Így a divat művészet, de az öltözködés nem az, a főzés művészet, de az étkezés nem az. Ezt a gondolatot vittem magammal a ma esti 8 km-es futáshoz, és rágtam, gyúrtam tovább. Tehát a futás, mint művészet. A reggeli munkahelyre rohanás, a buszra futás nem az, viszont az esti kocogás, az atlétikai pályán köröket róni és közben apránként tologatni ki a saját határainkat nagyon is.

Másrészt, érdekes módon a divat az, ami kimegy a divatból.

Menet közben utánagondoltam, majd utánajártam és valóban, hallottam már ehhez hasonlót Bill Bowerman**-től, aki leginkább arról híres, hogy az otthoni gofri sütőjében fejlesztett ki egy speciális gumi talpat, ami később a nike cipők alapja lett. Ő köszöntötte így az első edzésre érkezőket: „Tisztelt Uraim, Önök ezennel megkezdik a futás tudományának kutatását. A futás sokak számára csak egy értelmetlen időtöltés, ami ráadásul nagyon fárasztó. De ha megtalálják a futásban a fáradságon túl a szépséget, és az értelmet, akkor talán egy másik értelmetlen időtöltésben is meg fogják találni, az életben.”

Újabban befészkelte magát gyomromba a szerelem érzete. És persze. A szeretet is művészet. Nem szükséges csinálni és sosincs vége, ha akarjuk és ügyesen csináljuk. Mert azt, hogy sosincs vége hajlamosak vagyunk elfelejteni, mintha nem lenne egyértelmű, hogy a szerelem kályhájára folyamatosan kell hordani a tüzelőt.

* A facebook alapítója.

** Phil Knight a nike alapítójának futó edzője, ill. a cég társalapítója és fejlesztője.

ábráscet

Definition of Paradise

Keith Flint R.i.P.

lumberlove

Pinka EXTRÉM Trail Terepfutó Verseny

Egy cimborám unszolására indultunk a Pinka EXTRÉM Trail terepfutó versenyen, az idei év első versenyén. Kicsit furdalt a lelkiismeret, hogy a Szerelmes Füred futást kihagytam, mert nem volt kedvem utazni. Viszont Szombathelytől csak 20 km Felsőcsatár, így adott volt, hogy itt a helyem.

 

Szeretem a futások és a versenyek hangulatát, így kíváncsian vártam mit is jelent konkrétan, hogy trail és milyen megfutni a 300 méteres szintkülönbséget. A helyszín nagyon tetszett, elképesztően vonzódom a ’89-es időszak minden apró eleméhez – NSZK, NDK, Berlin, Gorbacsov, Vasfüggöny, Gorenje-invázió, Trabantok, minden, ami arra a korra emlékeztet. A februári napsütésben őszi és tavaszi színekben pompázott a természet, beleszagolva a levegőbe szinte érződött a történelem. Mellettünk egy bácsi arról értekezett, hogy ő évekig dolgozott itt, őrizte a határt. Megtudtam, hogy van Vasfüggöny-múzeum is.

A startnál tobzódva többen szóvá tették, hogy jobb lenne otthon kortyolgatni a vasárnapi forró csirkelevest, mint itt fagyoskodni, és nekivágni ennek a rettentő emelkedőnek. Bár nem tartottam különösebben félelmetesnek a meredekséget, viszont bemelegítéskor ráfagyott arcomra a mosoly, amikor több forrásból is megbizonyosodtam róla és szomorúan konstatáltam, hogy nincs befutóérem, csak a dobogós helyezetteknek. És nem tagadom, éremfetisiszta vagyok.

Hamar elengedtem ezt az aggasztó gondolatot, mondtam magamnak, rendben fussunk az élményért, nem lesz érem. Egy határozott és hosszú emelkedőn vágtáztunk fel, pörögtem, gyorsítottam, kimondottan élveztem a küzdést, és tudtam, hogy az emelkedő után lejtő következik, és én könnyebben megyek felfelé, mint lefelé, nem szeretek kitámasztani. Így is történt, jött egy végtelen lejtő, kétszer annyi ember előzött le lefelé, mint amennyit az emelkedőn lehagytam. Pattogtak, ugráltak, repkedtek mellettem önfeledten, akár a bakkecskék. Nem is értettem, meredek szakaszok, levélkupacok, gallyak, ágak – itt nem fél senki a sérüléstől?

Mint az életben általában, most is úgy éreztem, hogy a mélységbe ereszkedés dupla annyi ideig tart, mint a magasságba emelkedés, futok, zuhanok, a fatörzsek segítenek kanyarodásnál, és csökkentik a sebességet. Aztán egy hosszabb egyenesebb szakasz következett, ezt jól megnyomtam, szinte sprinteltem, viszont kidőlt fák keresztezték utunkat, ezekből az első hármat úgy ugrottam át, akár egy gátfutó, majd a következő párat karral kitámasztva, de még mindig lelkesen. Egy jobbra tartó nyíl jelölte az egyik fa törzsén, hogy nyomás arra. Élesen bevettem a kanyart és olyan meredek lejtő következett, hogy két nagy lépés után szinte négykézláb kúsztam, orrom a földet túrta, akár egy szarvasgombát kutató malacorr, amikor valami fejbekólintott. Felnéztem, egy kötél volt, melybe a többi versenyző kapaszkodva küzdötte fel magát a domb tetejére. Magam is belemarkoltam és másztam felfelé, visszanéztem, elmosolyodtam a szédítő mélység láttán. Aztán úgy tettem, mint aki nekilendül újra a távnak, de izzottak az izmaim, nem is a combom és vádlim, azt már megszoktam, inkább a derekam és mélyháti izmok jelezték fokozott aktivitásukat. Nem volt nekilendülés, egy erőltetett sétába kezdtem, felnéztem, bajtársaim is hasonlóan cselekedtek, pár percig nem volt itt futás, csak séta. Félve az órámra néztem, igen, még csak a negyedénél jártunk. Ekkor beugrott, hogy nincs, nem vár érem a célban. A sírás kerülgetett. Volt humorérzékük a szervezőknek, amikor a táv utolsó egy kilométerét is egy emelkedőre időzítették, ezt kilenc perc alatt teljesítettem, tehát nettó séta volt az egész. 

Célba érés ekkora feloldozást nem adott korábban. Alma, banán, lilahagymás zsíroskenyér, forralt vörös bor és almalé feledtette az érem hiányát. Tömtem magamba mindent, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy otthon nagyon hangosan meg kell hallgatnom a Godsmack Cryin’ Like a Bitch című dalát.

Álltam a februári napsütésben, szétégett izmokkal, zsíros kenyeret rágcsálva és kicsit még mindig duzzogva, miközben súlyos Korn riffek szálltak a levegőben. „Mit tanultam ebből?”, tettem fel a kérdést. Korábban egy általam nagyra tartott sporttársamnál láttam, hogy futás előtt azt mondta, ezt a futást egy nemrég elhunyt ismerősének ajánlja. Szép gesztusnak tartottam, de nem értettem. Most azonban megvilágosodtam, rájöttem, hogy a fizikai szenvedés mértéke csökkenthető, elviselhetőbbé tehető, ha egy magasztosabb cél vezérli az elmét. Sokkal jobban, gyorsabban és messzebbre visz, ha nem magam miatt, hanem másokért futok. Innentől kezdve minden versenyt felajánlom valakinek, lehet egyik-másik hosszabb edzésemet is.

Köszönöm a tapasztalást.

Nincs érem, csak az élmény.

És igen, a Vasfüggöny-múzeumba hamarosan visszajövök.

need a girl like u