Azt mondják, ösztön
lehetett, amit éreztem, mikor először megláttalak, titkos tudatalatti vonzalom,
a lélek ébredése a test pórusain keresztül, kőbe vésett tény, hogy
elkerülhetetlen volt a belédszeretés, bármennyire próbáltam leplezni és
elodázni az érzést – egy Han és Chewbacca-féle baráti ölelést követően –, annál
nagyobb erővel tört fel, mint bálna orrnyílásán a víz, és azóta is tart az
áradat, oly’ kiapadhatatlan mértékkel, melyen magam is meglepődöm, bármennyire
nem akartam, te lettél életem szerelme, az egyetlen, akinek szeme búzavirág
kékje, akár Terence Hillnek, csókod íze, akár az ártatlan gyermekkort felidéző
csokis piskóta, csipetnyi gyömbérrel fűszerezve, átmelegít ajaktól lélekig, és
köszönöm, amit ezeken az ízeken keresztül megtanítottál, hogy a szerelmet nem
elég mondani, érzékeltetni is kell figyelmességgel, előzékenységgel, hogy az
önzetlenség és a megbecsülés az út a jobb önmagamhoz, aki csak miattad akarok
lenni, hogy együtt a nagy problémák sem tűnnek komolynak, hogy az
érzelem-többletet a megfelelő és helyes módon levezetni ajándékozással lehet –
ajándékozni bármit, ölelést, összebújást, betakarást, reggelit, békét,
szeretetet –, és hogy egy meghitt kapcsolatban mindig valakivé válunk.
*”Egy meghitt kapcsolatban
mindig valakivé válunk”, ez Pál Feri atya mondása, muszáj volt implementálni.
